Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-15 / 216. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG RODALMI MELLÉKLETE wwwwí Balogh Juli hat Hatvanhat év munkájában megtöretett a teste. Hetvenhat tavaszt látott s belőle boldog egy sem volt. Tízéves korában odaadták kiscselédnek. Anyja, apja nem volt kegyetlen, rosz- szabb sem mint osztályos társaik, de úgy határoztak az otthon sivalkodó hat apró elől ne egye hetediknek a kenyeret a tíz- esztendős nagyocska. így lett cseléd, s így váltódtak a szülői verések gazdától kapottakká. Gyakran, s ahogy cseperedett, mind keményebben. Süldőlányként és megint cselédként érte az első háború. A malacőrzést a városi cselédlányok sorsa váltotta, puccosabb ruha a rongyost, de a régi kiszolgáltatottságot semmi. Látta az őszirózsás bakákat, s mire véget ért a forradalom, egy ráncos és örökké rívó csecsemő maradt rá az egyiktől. Az egyetlentől. Aztán a gyereket elvitte a spanyolnátha utóvédje, amely ekkor már múltában, utolsó erőfeszítésként csak ilyen apró, ártatlan testekre merte vetni magát. Orvos egyszíer látta, gyógyszert emlegetvén tehetetlenül tárta szét karjait, a javasasszonyok főztje meg csak hány tatónak volt jó, gyógyítónak mit sem ért. Egy hétig sírdog ált, vesztvén gyerekét és vesztvén helyét, ahonnan asszonya kitiltotta, amikor már takarhatatdanná vált gömbölyűsége, aztán megnyugodott. Addig mondták neki, hogy iányfejjei nyűg a gyerek, míg maga is hitte, s immáron csak 'a lelkiismeret parancsára vitt halottak napján krizantémból néhány szálat a temető apróra méretezett domborulatára. Uj hely is adódott, kenyere volt, fedél a feje fölött, s gazdája aki nem volt rosszabb az előbbinél, de talán még jobb is. Feleségnek hárman is kérték, de addig válogatott, míg elmaradtak a kérők és más lányokkal mentek iratkozni a jegyző elé. Mire észbekapott, hogy esett lányhoz, magafajta ágról- szakadthoz, kinek a rajtavalón kívül legfeljebb csak egy batyu- ravaló cókmókja van, ugyancsak nem illik a válogatás, egyedül maradt mint az ujja. A negy- venegynéhány év nyoma már nem vonzotta a férfiak javát, özvegyember, elvált, vagy öregen maradt legény meg nem akadt környezetében. Cselédként kezdte az életet, az maradt utóbb is. Sem bátorsága, sem ereje nem volt hozzá, hogy a maga lábára álljon. Parancsra tett mindent, a gazda szava volt az iránytű, mígnem legutóbbi gazdáját messze százkilométerek- re sodorta nyugat felé a háború iszonytató szele. Magára maradt megint Senki nem akadt aki megmondta volna mit tegyen. Hóna alá senki sem nyúlt. Az új vezetőkben új urakat látott. A földosztók sem vették észre, s az öregasszony maradt a semmijével. Néki már négyszögöllel sem jutott, amiből mások holdszám részeltek. A többi asszonnyal vetődött ki a határba, amikor az osztott földön már javában folyt a munka. A parcellákat karók határolták, terméskövet tett a barázda végére, aki a fában nem bízott, sőt még olyan rátarti is akadt, aki a kőfaragóval oszlopba vésett«, hogy ,,Tóth Ignácz 5 hold”. Az oszlop hasonlított a temető kevélykedő sírkeresztjeihez, de nem baj, ezt legalább nem lehet kiszántani, s arrébb bökni méternyivel. S akkor az öregasz- szony megállt az egyik dűlőúton. Messzenézett, amerre sovány gebéiket bíztatták a férfiak, vélvén, hogy az ordítozás nyomán mélyebbre ereszthetik az ekét. Csípős földszagot árasztva borultak egymásra a hantok, sorjáztak a barázdák. Néha átkiabáltak egymásnak az emberek. Az öregasz- szony állt, egyedül, kimondhatatlan szomorúságban. Most érezte igazán kisemmizettségét. A föld láttán, amelyből semennyi sem az övé, amelyből pedig neki is járt volna. Nem haragudott senkire, hiszen utána sem járt, hogy kapjon, hanem a nincs soha ilyen súllyal nein nehezedett még rá, mint ezekben a percekben. Őt nem úgy űzték ki a paradicsomból, be sem jutott, pedig sokáig sarkig volt tárva a kapu. Nem hívta senki, s hívatlanul menni nem akart. Ha akarná és ha tudná végiggondolni a félszázadnyi múltat, vallaná. ekkor, itt vált benne akarattá az óhaj, ekkor öltött testet a szerzés vágya. Most esténként kiül kunyhója elé, mert nem ház az, putrinak csak az illendőség nem engedi nevezni. Amolyan kalyiba, három vert fallal, nekitámaszkodik a domb szakadt partjának. Ablak sehol rajta, az ajtó is tömör. Világosság csak úgy jut be a falak közé, hogy fénybevonja a kecskelábú asztalt és az egyet- Len gyékónyszéket, meg a rozholdja zant hokikedlit, ha szélesre tárják az ajtót. S ez igen ritka, mert az öregasszony ki nem nyitná, fél a legyektől és fél a fénytől is. Este nem világol lámpa, drága a petróleum, a gyertya is csak néhány percig pislákol, amíg az öregasszony megtalálja az útat a szúette ágyhoz. Messze a falu, öt kilométer is megvan tán. A falusiakat ritkán veti erre a munka, hiszen néhány nyeszlett akácon, meg a domboldal satnya legelőjén kívül nincs erre hasznos föld négyszögölnyi sem. Az öregasszony ül a kunyhó előtt. Előtte akácosaival a völgy, a túlsó oldal kecskerágós, mihaszna terület. Csak jobbra a dombhát adhatott hasznot valamikor. Néhány revesre száradt szőlőtuskó, meg itt-ott barázdanyom sejteti, hogy kapa, eke járhatta hajdanán. De arra már a legöregebbek sem emlékeznek. S ott jobbra, a parlagban akad néhány parcella, amit ma is művelnek, és azon a néhány kopott földdarabon jártatja szemét most Ls az öregasszony. Aztán mesz- szebb néz. A dombhajlat mögé látni nem tud, csak lelki szemei előtt jelenik meg egy akácos szomszédjában egy keskeny kukoricacsík, amelyen nyeszlettek a tengeriszárak, mint az angolkóros gyerek, vérszegény csöveket nevelnek csupán, s a legjobb esetben egy-két mázsát ha hoz majd, amikor őszidőben terebélyes ködök teszik láthatatlanná a völgy fenekét. Az öregasszony néz. A sajátját nézi. Amit évtizedes gyötrő munkával kapart össze a semmiből. Hat hold, valamennyi föle is van még, ha művelt, ha parlag. És ez nem a közösé, nem a téeszé. Balogh Julianna nevén szerepel a telekkönyvben ma is. Balogh Juliannáé, akit soha többé nem szólítanak már Juliskának, senkinek se lett Juliska néni, mert magányos maradt — ha férfi lenne, azt mondanám rá, mint a magányos farkas. Amíg fogadta volna a közeledést, a világ marta el magától, aztán, mikor ölelésre tárulkozott a világ karja, az öregasszony lelke vicsorgott elutasítóan a tárt karokra. A temető messze, félszázada nem vitt virágot a kis domborulatra, talán el is mosta már az eső. Távolba szakadtak az ismerősök, Balogh Juli pedig az egésznapi izmotszakajtó munka után kiül a putri elé és végignéz birodalmán. A hat holdon, nem terem másfélre valót sem. de azt ő kuporgatta össze és nem kér a világ ölelésre tárt karjaiból. Amikor estébe hajlik a szürkület, beballag a kalyibába, szel egy darabot a hetes kenyérből, s főtt krumplit eszik hozzá. A rozzant ágy még sokáig nyikorog alatta, elkerüli az álom, csak pár órára hoz köny- nyebbítő pihenést. A hajnal a földön találja. Ha néhanapján ember vetődik ide, az isten háta mögé. messze kerüli a kalyibát. Sajnálkozva néz arrafelé egy darabig, aztán megrántja a vállát és már el is felejti, hogy itt lakik az öreg! Balogh Juli. akinek hatvanhat év nehéz munkája megtörte a tes- j tét, de lelkét olyanná cserzette, 1 hogy arról lepereg a legforróbb szeretet is. Aki elfelejtette, hogy j a karokat ölelésre is szét lehet tárni, akinek roskatag testében megbújó szíve már szeretni sem, gyűlölni sem tud. CSATÁRY GYÖRGY megmondom.: nem akarok mindenféle értekezlet. ankét és tanácskozás ellen mozgalmat hirdetni, csupán csak azokat próbálom kifogásolni, amelyek feleslegesek, de mégis elszaporodtak. Tegye a szívére a kezét, aki még nem sóhajtott fel, amikor egy nap háromféle meghívót kapott, három különböző rendezvényre, hogy „szent isten, ismét egy paláver”; és megint egy hajszás nap, amikor a munkából vajmi kevés lesz, mert minden időt elvon a vitára való felkészülés. a beszámoló meghallgatása és a hozzászólás. Népszerű szatirikus hetilapunkat böngészve, majd minden héten találok egy krokit, vagy legalábbis egy rövidke tréfát az értekezletekről. Támadják erről, támadják arról, s a nagy attakozások közepette nem egy olyan tollforgató kerül, aki kiirtana minden olyan tanácskozást, amelyikre kettőnél több ember jött össze. Mondani is felesleges, ilyen ábrándokat kergető tolltár saimnak nincs igazuk. Szükség van arra, hogy időnként összeüljünk, s megelőző alapos tájékozódás után bonckés alá vegyünk egy- egy időszakot, Vagy egy korábban kijelölt feladat végrehajtásának állapotát, megbeszéljük, mit csináltunk jól, mit keil tennünk, hogy megszüntessük a munka közben becsúszott hibákat, s kijelöljük az új tennivalókat. Meggyőződésem, hogy ez így helyes. A kollektív bölcsesség nagy erejével csak így tudunk megfelelően élni. Ámde. van a dolognak egy másik oldala, amikor csak ezt hallja az ember: az ügyben ankétot hívtunk össze, megbeszéljük egy értekezleten, majd tanácskozunk róla... S ilyenkor bennem felébred a kisördög,. s anélkül, hogy akarnám, minduntalan azt kérdezi: ennyi értekezlet mellett mikor jut idő a konkrét munkára, a feladat tulajdonképpeni végrehajtására? Elárulom, az én engedetlen, szatíra felé hajló kisördögömnek nehezen tudok válaszolnii, sok erőfeszítésbe kerül, mire fészkelődését lecsitítom. De még ekkor sem mindig nyugszik, Majakovszkijra hivatkozik. Végső érvként igyekszem e.T hallgattatni, s azt mondom neki: nincs igazad, fészkelődő barátom. mert szükség van ezekre a rendezvényekre. Akkor meg azzal áll elő, hogy rendben van, kell az értekezés, a megbeszélés, de kevesebb is elég lenne belőle. Erre mát csak bólintani tudok, mert máz gam is azt vallom, hogy a vesebp, ritkább tanácskozás talán valamivel többet érne. Van ugyanis egy ellentmond dás az értekezletek és a vezetési alapelvek között. Egyik oldalon ezt mondjuk: a vezető személyében felelős azért, ami az üzemében, vállalatánál, intézményénél történik. A másik oldalon viszont azt látjuk, hogy gyakran, bagatell részproblémák megvitatására is temérdek idő és energia megy el. De még ha csak egy területen lenne, hát egye kutya. A nap huszonnégy órából áll, s az érintettek maguk a tudói, miként pótolják a kiesett órákat. Csakhát egy értekezlet nagyon ritkán marad a kapukon belül. Arra rendszerint meghívják a társvállalatok, a felettes szervek, a párt és társadalmi szervezetek, képviselőit, szóval mindenkit, aki csak számításba jöhet. S az ilyenformán kiszélesedő tanácskozás egy csomó olyan embert is bevon, akinek tulajdonképpen vajmi kevés köze van a problémához. S hogy ebben az esetben hány ember esik ki a munkából, azt inkább már ne is számoljuk. Gyakran hallottunk ilyet3 legutóbbi tanácskozásunkon elhatároztuk, hogy ezt, vagy amazt megcsináljuk. így, többes számban, nem fejedelmi többesben, hanem majdnem megfoghatatlan módon. Aztán, ha van ideje valakinek, akkor keresheti: ki a felelős ezért, vagy amazért. Van tehát az ér- lekezletesdinek olyan árnyoldala is, hogy bizonyos értelemben mentesít az egyéni felelősség alól. Végeredményben az esetleges mulasztó mögött olyan felelős fórum áll, mint egy ankét, ahol a határozat, vagy as intézkedés megszületett. Megismétlem, amit az elején említettem: nem hadakozom mindenféle tanácskozás ellen. Sok olyan van, amelyik nélkül nem lehet elképzelni különböző tevékenységeket. Van azonban jócskán olyan is, amely nélkül mindenki meglenne. S hogy egy javaslat is szerepeljen e sorok végén, proponálom: a lehetőségektől függően vizsgáljuk felül néhány területünket. Szelektáljunk ki néhányat értekezleteink közül, s állítsuk megfelelő rangra a személyi felelősséget. Ugyanakkor talán az is hatékonyabb lenne, ha (inkátok helyett egyes esetekben a helyszínen nyújtanánk több segítséget a problémák megoldásához. CSÁNYI LÁSZLÓ: Versek BÁTOR BÍRÁLAT Döhönye bátor bírálatot mondott, ahogy mennydörgő tt, tágult tüdeje, bírált, de előbb megbeszélte bölcsen azokkal, kiktől függ saját feje. A HAZUG Fáncsyval szörnyű zavarban vagyok, Fáncsy eddig még mindig hazudott, s most azt mondja, hogy olvasta a versem és agyba-főbe dicsér érte engem. ÓEGYIPTOMI DAL A nők legszebbike, mását nem látta, senki soha még. Haja olyan volt, mint az éj sötétje, vagy mint az adeb-bokor gyümölcse, olyan. Fehéren fénylő fogai mint a fűrészből kipattanó forgács és két melle, mint két szép koszorú feszült karjai között, SZOLNOKI ISTVÁN A pesti látnivalókból Danubius kút, Engels tér. (Szlovák György rajza)
