Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-15 / 216. szám
4 1963. szeptember 13, fOLirS MEGYEI NÉPÚJSÁG A palánki Sió-kid Miért vágnak savanyú képet az asszonyok? . A háziasszony belép a boltba: —- Ecetet kérek! .. .— Sajnos, éppen most fogyott el — válaszolják neki. Períze másnap, harmadnap ugyancsak azt Válaszolják, hogy „ép- ' perl rríost fogyott él”. — De kérem, mikor Hozatnak ecetet? Most van az őszi savanyítások ideje... — Tessék benézni többször is, talán majd a jövő héten. Ilyesfajta párbeszéd mostanában mindennapos a megye legtöbb boltjában. Valaki megszámolta az egyik kisdo- rogi autóbusszal húsz asszony utazott Tevéire, mert „állítólag” ott lehet ecetet kapni. De. hogy az egész megyében ■ hányán utazgatnak ilyen ügyben, senki sem tudja, Egy bizonyos: elszomorító dolog, hogy a drága időt munka helyett utazgatással kell töltenie sok embernek, méghozzá ilyen csip-f.sup ügy miatt. Nincs ecet, márpedig mindenki tudja, hogy ez a csaknem filléres áru nélkülözhetetlen a - háztartásokban. A nin- cset azonban csak a. boltokra kell érteni: nincs az üzletek jelentősrészében. Egyébként van ecet, csak az a probléma, hogy az üzletek nem gondoskodtak megfelelő tárolóedényekről, rendelésről, s így az ecet nem jut el oda, ahol arra szükség lenne. Ezért vágnak savanyú képet az asszonyok. a—c. Százötven torta Mária napra Hatvan Patai János lakodalmára Zsúfolt szoba az üzem. Sarokban ä fatüzelésű kemence, vele szemben a villanymotoros keverő gép. Tepsik, nyersanyagok a fali polcon. A cukrászműhelyből árad a finom illat, készül háromszáz torta, a dunaföldvári fűszer boltnak, két féle minőségben. A háziasszonynak csak annyi gondja lesz vele, hogy krémet kever, s díszíti úgy ahogy akarja. Baranya József a finom ízek, falatok, nagyon keresett torták mestere Bölcskéri, a földművesszövetkezet cukrászműhelyében. Elmondja, nem is kell annyira kérdezni, jó hallgatni ízes beszédét, hogy e nagy falunak már kicsi az „üzem”. Sok a rendelés. Ilyenkor ősszel, ■ lakodalmak idején meg különösen sok tortát kell készíteni. S közbe közbe jön egy-egy névnap, ami ugyancsak növeli a munkát. Mária (napra például százötven tortát készítettek, e héten is háromszáz darabot rendeltek. S várható, hogy még többet kérnek. A kis műhely híres a környéken. Ide járnak lakodalmak előtt, s kérik Baranya Józsefet a legfinomabb torták készítésére. Patai János bölcskei lakos lakodalmára készítették a legtöbb tortát —hatvanat, de mind különböző díszű volt. Még senki lakodalmára nem vittek ennyi tortát, mint Pataiéra. — (Az a szokás Bölcskén, hogy aki lakodalomba hivatalos, tortát visz magával.) Szekszárd fáinak védelmében Három tiszafa áll a megyeháza udvarán. Több száz évesek, jó- szerint természeti emlék számba vehetők. De ha továbbra is csak annyi védelemben részesülnek, mint eddig, akkor ezzel a díszszel nemsokára szegényebb lesz a megújuló, eredeti formáját ismét felvevő impozáns műemléképületünk. Több száz éves fák állnak a központban, az Augusz-ház kertiében, s olyan nagyságokra emlékeztetnek, mint Liszt Ferenc, aki itt élvezte a házigazda vendégszeretetét. Sajnos, ezekkel sem sokat törődnek a kertet használó vállalatok. Félő, hogy a korzói üzletsor lebontásakor ezek a fák is áldozatul esnek. Vajon, a tervezők gondoltak-e arra, hogy a sétakertet ezzel az ősparkkal bővítsék? Sajnos az eddigi nyilatkozatokból ez nem derült ki. Természetbarát HOLNAP 31. VÉGH ANTALj — Vagy azt akárod, ha jövőre új tanítók jönnek, és a szuszogó atyánkfia kiterítkőzik előttük, a munkatervek megtekintése után, majd megint azt mondhassa: Képzőművészeti Kör? Irodalmi Színpad? ... alkalmas emberek híján! — Ébredj, vitézlő! Ezzel azt akarod mondani, fTETTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTYTTTTTTTTTTTT T AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaAAAAAAAAAAAAAAAAAA VASÁRNAP hogy Klárit. AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÍAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA — Egyelőre be kell fagyasztanunk az ügyet. — S meddig gondolnád? — Ahogy a helyzet majd megmutatja. Péter szavaira lágyan bólogattak az akácfa-levelek, és mi • aludni mentünk. A tettek indulásának napja helyett a lemondás napja! Ezernyi színnel kavarog a mai nap lüktető agyamban, és a szememet nem tudom lecsukni. Tágra nyitott pinákkal bámulom a sötétet: a lemondás napja. Aztán a sötétben színek gyúlnak lángra, narancs, kék, rózsaszín, sárga és sötét ibolyaszín. Aztán az ibolyaszín világospdik egyre, olyan lesz, mint az ég, vagy mint a tenger. És a sötétből Klárika bársony puhaságú szemével néz rám. Éri visszanézek. A lemondás napja! És az ő szemében is a lemondás bágyadt sugara kél. Aztán megfogja a kezemet, selymesen és forrón. Valami azt susogjad „Mondd kedvesem, milyen a tenger?” Nem tudom, hogy álmomban, vagy ébren, de én is aZt suttogom. A tenger a Klárika kék szeme, és ő a kedves, kedves mennyi minden van ebben a szóban! Klárika szeme szemrehányóan néz rám: a lemondás napja. ' . i.Nem! Bocsáss meg, ez a mai nem a lemondás, ez az örök fogadalmak napja. Meg tudod-e bocsáitani kedves, hogy ina a Teiesköosög Síkság szélén hűtlen voltam hozzád? — Bocsásd meg hűtlenségemet. te tündér! És én soha, de soha, amíg csak élek nem leszek többet hűtlen tehozzád, kedves... Hajnalig látom kék szemét a puha sötétben, s nem tudok elaludni. Agyamon a lepedő olyan, mint egy rosszul megcsavart szivar. Szükség, hogy szenvedjek, a hűtlenségemnek kegyetlen szenvedés legyen az ára! Az ablakon befelé szürke világosság terjeng, amire elalszom. És az ő puha két keze tartja a szempillám csukva. Fölém hajol, s játékos ujját a szememre nyomja. Álmomban verseket mondok. Verseket, amilyeneket még soha nem mondott ki senki, amelyeket csak ő hallhat. Reggel arra ébredek, hogy Péter az ágyamnál áll. Arcának színe és vonala szinte ismeretlen. — Ébredj, vitézlő! Ébredj és eszmélj!, — Szóld mondanivalódat drága barátom! — Fogd az ágyszélét vitézlő, s kapaszkodj ujjaid minden szorításával! — Mondd már! — Vitézlőt barátom, Klárika a szuszogó atyánkfiánál aludt az éjjel. Ne sápadj, nála, és bizonynyal nem vele. <— Barátom, te nem vagy ma normális! — ö érte volt tegnap a szuszogó ... s Klári itt fog tanítani nálunk. — Ne!... Ez sok egyszerre ... Csípj meg barátom, és tartsd a kezedet, mert azonnal szándék- szóm elhagyni az ágyat! — Vajh, működnek-e megfelelően a reflexeid, vitézlő? Akkorát ugrok az ágyról, hogy remeg bele az ablak. Mire Péter magához tér, én már előtte felöltözve állok. — Nem vitézlő! Nem, mosakodj csak meg, vesd le a hálóingedet! Péternek igaza van. Nem ér a kapkodás semmit. Gyorsan mosakszom, a téglaszínű yersey-t húzom magamra. Indulunk már is. — Nem vitézlő! Nem! Vesd le az inget, borotválkozz csak nyugodtan és vigyázz, hogy ne csinálj magadból faragott képet, úgy sem lesz, aki tiszteljen érte. Gyorsan mosakszom. A szőrt, a képemről két kanyarintással hab nélkül lerántom. Egy csésze tea egyszerre fér bele a számbaj s kétszerre tömök bele egy szelet kenyeret. — Még mondja valaki —« jegyzi meg Péter — hogy a fiatal értelmiségnek nincs ma nagy pofája. Az úton én az államra szorítom a zsebkendőt, mert vérzik, közben Péter elmondja, hogy reggel, amikor felkelt, az édesanyja elküldte tejért a boltba. Amikor a Bárka elé ért, éppen akkor jött ki az igazgatói lakásból Klárika a szuszogó atyánkfiával. Aztán az igazgató elmondott mindent, hogy a két érettségizettet, aki óraadó lesz, elfogadta a megye, mert megfeleltek a kéoességi vizsgán. (Folytatjuk) Jugoszláviai útijegyzet POSTOJ NA VI. Postojna a Fiume—Ljubljana közti útvonal mentén fekszik, világhírű cseppkőbairlangjáról ismert. A bejáratnál vastag köpenyegeket kínáltak kölcsönzésre. — Nem kell! — mondtam, — valamit takarékoskodjunk is. (A pénztárnál két belépőért úgyis 1500 Dinárt fizettem — ez mintegy 75 forintnak felel meg.) Tíz méterrel beljebb azonban megbántam a takarékoskodást. Alig értünk a barlang előterébe, hideg levegő csapott meg. Rö- vidnadrágos lábam lúdbőrözött, szívesen visszaszaladtam volna egy köpenyért, de a befelé siető tömegtől lehetetlen volt. — Most már mindegy, lesz, ami lesz. Felszálltunk a barlang-vonat apró, tető és oldal nélküli kocsijaira. A nagy előtérből pillanatok alatt behúzott vonatunk a szűk, alacsony sziklanyűásba. Fejünket kapkodtuk jobbra-balra, nehogy beverje valamelyik kiálló sziklacsonk. Erre persze nem volt okunk, hiszen a vasútépítési méréseknél erre is gondoltak, dehát minden kanyarnál úgy éreztük; hogy most, most... Végül ép fejjel, egy nagy üregbe értünk. Rejtett világítás tette hangulatosabbá a látványt. A különös képződmények csillogása, tükrözése az első pillanatban elbűvölt mindenkit. A kis és nagy üregek váltogatják egymást. Némelyik óriási templom belsejére emlékeztet. Hosszú út után megállunk. A kísérők minden ismertebb európai nyelven közlik, hogy „Kiszállás!” Most minden eddiginél nagyobb teremben vagyunk. Ebben már egész templom férne el tornyostól. A vonat több száz főnyi utasa csoportokra oszlik, aszerint, hogy milyen nyelvű idegenvezetést óhajt. Voriatunk közben visz- szafordul. Gyalog folytatjuk útun- kat. Idegenvezetőink közlik, hogy a barlang 24 kilométer hosszú. Erre felmorajlik a tömeg: Igaz, hogy sokat jöttünk vonattal, dehát azért gyalog még sok lenne a többi. Az idegenvezető amikor látja a kétségbeesett arcokat, gyorsan mentegetőzik: — Nem járjuk *be az egészet, csak néhány kilométert, s ismét vonat visz bennünket vissza. Tessenek csak balra nézni! A sok különleges alakú képződmény közül egy kiválik. Pontosan olyannak tűnik, mint a gyermekét tartó édesanya. A természet hihetetlen csodája. — A karsztvíz mosta ki ezt a barlangot évezredeken keresztül. Tessék csak elképzelni: a tudósok becslése szerint 100—120 év kellett egy köbméternyi légtér kimosásához.... Most nézzünk jobbra, ott kialakulóban lévő cseppkőképződményeket figyelhetünk meg. i : • Különleges színű, kristályosán csillogó képződmények sokasága tárul elénk. Az ember a mesék birodalmába képzeli magát, onnan ismeretes az ilyen varázslat. A szem már alig képes mindezt érzékelni. Az ember kézé automatikusan megindul ai csillogó tünemények felé, s amikor hozzáér, síkos, hideg követ érez, és kiábrándultán kapja el. — Most a spagetti-teremben vagyunk. Ennek az üregnek nem lehetett volna találóbb nevet adni. A mennyezetről milliónyi spagettiszerű, fehér képződmény lóg lefelé. Még a méretük is azonos, mintha modern gép gyártotta volna őket. Néhány méter után új üreg tárul elénk. Itt megszámlálhatatlan apró tű lóg le a meny- nyezetről. Fél órán keresztül felfelé haladunk. Az ember mindig azt várja, hogy egyszer csak kiérünk valahol, a hegy oldalán. Vezetőnk persze „megvigasztal” bennünket, hogy fejünk felett még pár száz méter vastag szikla van. Aztán lefelé megyünk. Itt-ott kristálytisztái vizű tavacskákra bukkanunk. A tó medre mindenütt 2—5 dinárosoktól szürkül. Senki sem mulaszt el legalább egy pénzdarabot a vízbe dobni, mert ez azt jelenti, hogy visszatér még ide. Odébb egy bagoly, majd egy pávián képére ismerünk a képződmények között. Fejünkre csöpög a karsztvíz. Az egyik kis tavacskában kígyó-féle állatokat pillantunk meg. — Bármilyen csodálatosnak is tűnik — így vezetőnk — az óriási karszthegy gyomrában is van élet. Néhány perccel később az élet újabb nyomait fedezzük fel. Jókora térre érünk, mint mondjuk a szekszárdi városháza előtti tér. A sziklafalban különféle „intézmények” székelnek. Az egyik helyen trafik, a másik helyen büfé, odébb pedig postahivatal. Mondanom sem kell, ez utóbbit megrohanták a bélyeggyűjtők. Kis pihenés után folytatjuk útunkat, rnajd váratlan csalódás ér bennünket. Az egyik téren a vonatunk várakozik ránk. Micsoda kór! Már vége! A rövid nadrág? A hideg? Az 1500 dinár? Erre nem is gondoltam. A látvány mindent elfelejtetett. A postojnai cseppkőbarlangot látni kell! (Következik: Lovran.) Boda Ferenc
