Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-11 / 187. szám
4 tfÖOÍA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1963. augusztus 11. ÉLETKÉPEK A kislány ott játszik a többi között. Neki van a legtöbb játéka, a legszebb, legtisztább ruhája. A többiek körülveszik, mindenki kedves hozzá, ő a központ. Itt nyaral a faluban, gyermektelen házaspárnál. Talán, ha igazán megszeretik, még örökbe is fogadják. Mindenesetre addig is mindent megádnak neki. A kislány ott játszik a többiek között. Olyan, mint a többi kislány, de valamiben mégis különbözik tőlük. A többiek nagyokat nevetnek, ragyog a szemük, igazi boldogság sugárzik az arcukról. A mi kislányunk azonban nem vidám. Játszogat, de szemeiben valami nagyon mély szomorúság rejtőzik. Délfelé jár az idő. Az egyik kislány elkiált ja magát: — Éhes vagyok, gyerünk haza ebédelni! Mindenki nekiiramodik. Csak ez a kislány, a szomorú kislány ballag lassan. A többiek mind hazamennek, ö nem haza megy. Ö csak vendégségben van itt. Neki tulajdonképpen nincs is igazi otthona. ö intézeti gyerek... * A srác az egyik cigarettát , a másik után szívja. Ül a pádon, himbálja a lábát, ideges. Már csak félig tudja elszívni a cigarettát is. Vele szemben két lány ül. Két fruska. Ezek közül tetszik neki az egyik. A bátyus tanította, hogyan kell ismerkedni, mit kell ilyenlcor mondani a lányoknak. Már ezredszer suttogja maga elé a szavakat, de amikor tettre kerül a sor, inába száll a bátorság. Nem tud felállni és odamenni a lányokhoz, A lányok már régóta tudják, hogy a srác ismerkedni szeretne. Csak még azt nem tudják, hogy melyikükkel. Várják, majd csak megmozdul, vagy csinál valamit a fiú. De az csak a cigarettákat szívja és a füstfelhőből néha, néha odanéz... Az idő múlik. A két lány elúnja a várakozást. Felállnak a pádról, összenevetnek és az egyik megy jobbra, a másik meg balra. A szőke elhalad a srác mellett. Rávillantja szemét, s odaköszön. — Szia, öcsi... A fiú úgy marad ülve, mintha süket és vak lenne. Mindenről tudomást vett, de ő sajnos az ellenkező irányba haladó, barna kislánnyal szeretett volna megismerkedni. FALUSI ZOLTÁN iegybosszűsAg Végighallgattam egy rövid párbeszédet a bonyhádi autóbuszállomás előtt. Arról folyt: miért nem adnak ki gyermekjegyet az elővételi pénztárnál. A szolgálatos végül ezzel zárta le az Ügyet: nekünk is terhet jelent, hogy minden gyermekkel ■ utazó utasnak meg kell ezt magyarázni, de tessék elhinni, nem mi vagyunk az okai... Aztán az illető utas beszállt, s mint később elmondta: a kocsiban már kapott jegyet. Csakhát ó, Bonyhád—Izmény vonalon az is előfordulhat valakivel, hogy nem veszik fel, ha nincs jegye. A beszélgetést híven elmondtam a nagymányoki községi tanács elnökének. Mosolyogva legyintett, sejtetve, hogy más furcsaságot is tud mondani. S mondott is. Naponta Majosról jár át Nagymányokra. Hajdan, a heti bérletért 10 forintot fizetett. Nem nagy összeg, de mégis furcsállotta, hogy ugyanarra az útvonalra, hasonló bérle'et.a komlói vállalat kocsijain 7 forintért lehet kapni. Ö is szerzett ilyet, s most ezzel utazik. Hallgatott róla eddig, a jelenben is csak azt kérdezi; miért drágább Bonyhádon, s miért olcsóbb a komlói vállalat kocsijain? sz. i. 7. Péter a karomba csíp, érzem, hogy ébren vagyok. — Ismerem azt a fiút, akivel jön! — jelenti ki. Pereek alatt kész a haditerv, ráköszönünk, s aztán csak ügyesség dolga, hogy bemutatkozzunk. Jönnek a járdán, egyre felénk. A fekete kontyos észrevesz minket, arcán újra elsuhan egy köny- nyű mosoly. Már csak egy pár lépés — szívem a torkomat nyomja —, aztán mellénk ér — itt dobog valami egész a nyakamban már... Péter köszönti a barátját, s elébe áll. Én az utat a fekete kontyos előtt megszállva tartom. Micsoda szerencse, hogy Péterhez szívélyes a barátja, hála istennek, nem látták egymást egy éve. Rázzák egymás kezét, s Péter a barátja vállát veri, mint ahogy azt ilyenkor szokták. A barátjának, mint barátját bemutat engem. Aztán a barátja Pétert a lánynak mutatja be. Engem meg Péter. Kezet fog velem. Keze mint a bársony, a szívemig ér. Mélyen a szemébe nézek, s tengernyi kékség néz vissza rám. Ki tudja, miféle neveket motyogok, s csak az övét lesem... Klári... Klárika... istenem, micsoda név!... Péter arca egyre töprengőbb, tudom, hogy ilyenkor rögtön okosat mond. De a lány oldalra fordul és egy idős néninek csókol kezet. — Bocsánat — nyújtja a kezét, s elmegy a nénivel. A fiú is velük tart. A kirakat oldalra fordul, úgy érzem, s Péter gorombán rámszól: csukd be a szád! Az utcán vagyunk. Int, hogy ne zavarjam, mert születőiéiben lévő gondolatai vannak. Kimondja: — Ellenállhatatlan, mint a brazil csatársor... — És bevehetetlen, mint a csehszlovák védelem kapuja — motyogom rá. Péter rámmordul: ilyen hasonlatból egy elsöprő, de kettő már giccs! Nem lett volna szabad. Érzékeny képet vág hozzá. Én pedig lehajtott fejjel ip-_ dúlok Péter után, hogy egy gyógyító sétát tegyünk ma még. De hiába jövünk, megyünk az utcán, Klárikát nem tudjuk többé magunkból kisétálni. Egyre csak őt nézzük, lassan elmosódnak szemünkben a lányok, csak Klárika él. VÉGH ANTALJ HOLNAP VASÁRNAP YYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Reggel arra ébredek, hogy Péter borotválkozik a mosdó előtt, és -Apollinaire-verset szaval: „Kikericsek virítanak, kékek, lilák Álmos szemed olyan, mint itt, ez a virág.” — Nem a tied, hiába dörzsölöd, te süket pók, — Péter úgy kacag, hogy reng a szoba, s fintorokat vág rám. Aztán papírra szemeket fest, és kontyos hajakról vázlatokat készít. Ahogy kimegy, megnézem a pedagógiai könyvét, a lap szélére kék ceruzával írva ott a két sor! Végtelenül sajnálom, hogy én nem tudok ilyen szép verseket a lapszélre írni. Csodálkozom rajta, Péter mikor, és hol tanulhatta, mert mindig együtt voltunk és én soha nem láttam, hogy Apolli- naire-verseket könyv nélkül tanult volna. Fájdalmas felfedezésre ébredtem: Tudom, hogy Péter Klárikánál rövidesen mekkora előnyt fog magának szerezni! Bizonyos, hogy festi: igen, lefesti, mégpedig olyan szépnek, amilyet még soha az életben nem látott senki. Szinte látom majd, amint áradozik Klárikának kitárt karokkal: — Nem szeretek szépet, csak jót festeni, de magát, Klárika, nem tudtam másképp. Feladtam művészi elveimet, bár így sem festettem olyan szépnek, mint amilyen szépnek maga tükröződik silány tudatunkban — ez Klárikának bizonyára tetszeni fog. Örökre átkozom magam, hogy kezdettől fogva valamely művészetnek nem léptem a szolgálatába, s most írhatnék Klárikának verset, vagy dalt, írnék a találkozásunkról modern novellát, vagy játszhatnék hegedűn úgy, hogy tudná Klárika, őhozzá, és csakis neki játszom! De semmi! Semmi, és semmi! Futballpályákon rohangásztam, míg Péter kitartó szorgalommal Hz embereket nem kell bíztatni Egy keretes hirdetés hívta fel figyelmemet e témára _______________ Miért keres a G erjení Állami Gazdaság állattenyésztési brigádvezetőt? Mi az indítéka annak, hogy újságon keresztül is, nemcsak a felettes szervek útján, keresnek szakembert e fontos munkakörbe. A kérdést Porubszky Dezsőnek, a gazdaság igazgatójának tettem fel. A beszélgetésen jelen volt Kozári József, az állami gazdaságok igazgatóságának munkatársa, 6 az ő véleménye is elengedhetetlen volt a válaszhoz. A kielégítő válaszhoz, amely igen sokágú, szerteágazó és bonyolult. A probléma tulajdonképpen a hirdetésben megjelent két szóval kifejezhető; „Brigádvezető hiányzik”. És nem is olyan jellegű ez a hiány, hogy miatta leáll a gazdaságban minden munka. De a hiány érezhető, gondoskodni kell az állás betöltéséről. Már csak azért is, hogy a lehetőségét megadják e területen is a jobb munka végzésének. A jól képzett szakember — öt jelentkező máris van a hirdetésre — megfizethetetlen a gazdaságban. S ezt tudják másutt is. Tudják például tsz-ekben, irányító szerveknél. S ha nem is csak gerjeni jelenség az például, hogy a szakemberek tömegesen távoznak tsz-be, más munkaterület"0, annál súlyosabb. Igaz, az elmúlt két évben csak tizenkilenc szakember hagyta el a gazdaságot, jobb kereseti lehetőség, egzisztenciális előrelépés, városhoz közel jutás reményében erről a pusztáról. Itt a szakember, ha valami oknál fogva — ide nősül — itt marad nyugdíjazásig itt tevékenykedik. Mert már a család megtaláltatja vele mindazt, amit a — főleg — fiatal szakmunkások, technikusok hiába keresnek. A 19 szakembert ebből a gazdaságból és rajtuk kívül nyilván évekig még másokat is az előbb elmondottak csábítják el a gazdaságokból. S bárhogy is próbálják ezután átszervezni a megüresedett állás következtében szükségessé váló munkarendet, az nyomot hagy a gazdálkodásban. Holott, ahova a szakember távozott, ott felvirágzik a gazdaság. Természetesen a szakemberek jövése, menése nem jó egy gazdasági területen sem, még kevésbé „előnyös” a mezőgazdaságban. A megye állami gazdaságaiban az utóbbi három évben mintegy háromszáz fő távozott a gazdaságokból és jött mintegy kétszáznyolcvan — főleg gyakornokként. No, csak így a számokat vizsgálva nem tűnik éppen rózsásnak a helyzet. A baj — ezt a gerjeni példa is igazolja — ott van, hogy p.z alsó vezetők számban, és ha szabad úgy mondani minőségben nem sokat szaporodtak, A gazdaságokban mindenütt, termelőszövetkezetekben is, a felső vezetés jó, szaktekintély minden agronó- mus, gépészeti ember. A brigádvezetőkig jutottak csak el. Itt álltak meg a szakemberképzéssel. És a mostani eredmények ha még kezdetiek is, de sejtetik, hogy jól nyúltak e probléma megoldásához. S a mostani siker a szakemberképzésnek újabb lendületet ád. Itt van például ifjú Dömény Lajos esete. A gazdaságban kapott állást, miután érettségizett. A fiúnak nagy kedve volt az állattenyésztéshez, s el is ment hogy elvégezze az állattenyésztési technikumot, most brigádvezetői állásban van A szakember- képzés, az utánpótlás biztosítása nem ott kezdődik, hogy a személyzetis elmegy az egyetemre, s ösztöndíjra keres hallgatókat. Ez az út nem járható. Hisz az idén például a 32 ösztöndíjas egyetemista közül csak kettő Tolna megyei. Tudják ebben a gazdaságban is, saját példájuk tanítja meg, hogy a szakemberutánpótlás biztosítása már az általános iskolában megkezdődik. A faluban folyó munkaoktatásnak azért is olyan lelkes pártfogói, mert ettől várják ha nem is a közel jövőben a szakemberkérdés végleges megoldását. Mert tény és való, a jövőben még nagyobb szükség lesz jó szakemberre. A Gerjeni Állami Gazdaságban tapasztalható • i szakember-hiány pillanatnyilag is megoldott, ha azt vesszük alapul, hogy a jövőben nem fejlődik ez a gazdaság. Erről pedig szó sincs. Ebben a gazdaságban, csakúgy mint másutt, a jövőben nagy távlatok nyílnak, s ezért is válik most olyan égetővé a szakember-kérdés végleges megoldása. Hiba lenne elmarasztalni azokat a vezetőket, akik elhagyták az állami gazdaságot, hisz jó helyre mentek, hasznos tevékenységet folytatnak, új helyükön is a szocializmus építését szolgálják. Amikor erre — nem is kellett olyan hangsúlyozottan — figyelmeztetem beszélgető partnereimet, azt válaszolták: — íá a jövőben, amikor a tsz-ek is felismerik, hogy a sok szakember nem kiadás, akkor lesz majd itt nagy a konkurrencia. A gazdaságban most nemcsak ezekkel a gyakornok fiúkkal, lányokkal, az általános iskolás munkaoktatással kívánják a szakember-hiányt megoldani, hanem azzál is, hogy a törzsgárdát szorítják tanulásra. S jó, hogy nem kell sokat magyarázni egyik munkásnak sem. hogy tanulj, mert te látod hasznát. Ez végeredményben á szakemberhiánymegoldásának kulcsa. Az embereket nem kell biztatni, hogy tanuljanak. v .: . -pjfestett, s íme, most előállhat. Nekem semmi, de semmi. Táncoltassam fejemen a labdát, vagy rúgjak naponta öt szabadrúgást a tiszteletére? Hol van mindez Péter művészi nyilatkozásához? Amíg én kesergek, Péternek a művészet szárnyakat ad. Dalolva festi a kékszemű angyalokat, és Chopin-mazurkát fütyül, ha úgy akarja. Valamelyik nap vizsgáztunk pedagógiából. Míg a tanár szobája előtt vártunk, sokan összegyűltek a folyosón. A mai modern líráról volt szó, és Péter szavalni kezdett. Váczi Mihály versét szavalta: „Mondd kedvesem, milyen a tenger”... s Péter szavalás közben átszellemült. A mondd-ot olyan zsongón ejtette ki, a kedvest le- húnyt szemekkel, susogva, a tengert pedig — mintha Klárika kék szemét látná. Mert én biztosan tudtam akkor, hogy ezt a verset — hiába vagyunk mi itt, s hallgatjuk, — Péter nem nekünk, hanem Klárikának szavalja. És a végén halkan megtapsolták... Mindketten jól mentünk pedagógiából. Tőlem a szakköröket kérdezték, Pétertől iskolaszervezetből az év végi értekezletek rendjét. Aztán a tanár, akit Pista bácsinak hívtunk, idős, ősz hajú ember, kezet fogott velünk, s kartársnak szólított minket. A folyosóig kísért, és szép gondolatokat mondott a hivatásunkról. A kul- túrforradalomról, meg arról, hogy nekünk az egész falu élete a munkánkhoz tartozik! Nem az iskolába küld bennünket, hanem a faluba, az emberek közé. Az iskola a munkahelyünk lesz, de élnünk a faluban kell, az emberek között! Elérzékenyedtünk... Bennem is — mint Péterben — gyakran gondolatok keletkeztek az élet szépségéről, meg arról, hogy milyen nagyszerű ez a világ: nekünk benne a legszebb, mi résztveszünk a szellem felszabadításában, de nem mertem elmondani Péternek, mert az én gondolataimnak bizonyára nincs bölcselettudományi értéke, s nem szeretném, ha kinevetné, mert komolyan gondoltam, és úgy éreztem, hogy melegebb lett tőle a szívem. Péter elmondta, amit ő gondolt, de nem ezzel kapcsolatban: a költészetről szóló nézeteit fejtegette tovább. De egy szóval sem tett említést arról, amiről szerettem volna. Ma több vizsgánk nem volt, s Péter ajánlatára a Luna és a Muskátli között hosszú sétát tettünk. Amikor azt mondtam, számoljuk a lányokat, Péter megvetően mért végig. Klárihoz jöttünk, vagy lányokat számolni?... Én restelltem magam. Péter ott. ahol Klárika zongorázott a múltkor, Chopin-mazurkát, fütyült. De szolidan és halkan. Semmiképpen sóm szólhattam meg érte, hogy az utcán illetlenül fütyörészik, egy tanítóhoz nem méltón, mert valóban igen szolidan tette. Menet és jövet visszafelé, újra csak mazur- kát fütyörészett. De az ablakból nem szólt zongora, s még csak a függöny sem libbent. — Klári nincs itthon! — és Péter úgy tett, mintha ezzel az ügyet lezárta volna. De ma sétálás közben nem mentünk el a Muskátli presszóig, hanem az ablak alatt, ott, ahol Klári a múltkor zongorázott, mindig megfordultunk. — Miért itt fordulunk? — kérdeztem Pétert. Mogorván és kelletlenül adta meg a választ: (Folytatjuk)
