Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-01 / 178. szám

4 fÖLÍÍS MÉGtra SlPÖJSXa 1963, augusztus í. Eső veri a vonat ablakát, mos­sa a házakról, a növényekről a száraz hetek alatt leülepedett •port. Az esőfüggönyön keresztül né­zem az elsuhanó falvakat, a ha­tárt és a földet, mely mohón issza magába az esőcseppeket. A mellettem ülő. jól öltözött, köpcös, angolbajuszos ember megszólal. — Tegnap néztem a kukoricá­kat. Kókadtak, fonnyadtak vol­tak. S a föld: mint a tapló! Na­gyon kellett az eső. Az elröppent szavak megváltoz­tatják eddigi szótlanságunkat. — Agranómus talán? Utitársam csodálkozik. — Hogy lennék az? Nem látja a bőröm? Ilyen fehér bőrű me­zőgazdász! hogy tételezhet fel? — Láttam már fehérebb bőrűt is — nyugtatom meg —, olyat, aki elszakadt a termeléstől, s valamelyik vállalat, vagy hivatal íróasztala mellett „gazdálkodik”. Nevet a válaszon. Bólogat. — Látja, erre meg én nem gondoltam! — önnek mi a foglalkozása. Nagyot szív a cigarettából, s csak azután válaszol. — Tanár vagyok. Gimnázium­ban tanítok. De ne csodálkozzon! Az természetes dolog manapság, hogy a magamfajta ember is kí­váncsi a termésre. Nézem a ku­koricát. vizsgálom a földet ha a határba tévedek, akár a pa­raszt. Együtt örülök és együtt aggódom a földművelővel. Régen nem így volt. Láthatja, nem va­gyok mai gyerek. Régen csak a paraszt gondja volt. lesz-e ter­més. Ö ment tönkre, ha aszály volt. Most az ország közös asz­taláról kap mindenki, s vala­mennyiünknek szívügye, hogy ez az asztal tömve legyen minden jóval. A zakatoló kerekek miatt meg­emelte a hangját, s tanáros moz­dulatokkal magyarázott, mintha a dobogón állna. Az előttem ülő p araszincni, aki fonott kosarai tartott az ölé­ben. akaratlanul is kihallgatta beszélgetésünket és barátságos mosollyal nézte a tanárt. Potyautas Mint óriási méhkaptár, úgy nyel­te el a szerelvény az utasokat. A kocsik már mind megteltek, de még mindig áramlott a tömeg. Mintha az egész város ezen a napon és ez­zel az egyetlen vonattal szeretett volna elutazni. A peronon is alig volt hely. sőt néhol még a lépcsőn is fürtökben lógtak az emberek. Szinte a fővárosban érezhette ma­gát az ember délutáni csúcsforga­lomban. Én is megpróbáltam helyet szo­rítani magamnak a peronon egy él­tes úr és egy bevásárlószatyor kö­zött. Némi mesterkedéssel sikerült is. Igaz, hogy a testes úr bosszú­ból nekem dőlt, de ezt még el le­hetett viselni. Még egy utolsó fütty, egy utolsó roham és a vonat lassan, vontatot­tan, mintha érezte volna szokatlan terhét, elindult. Persze akadtak olyanok is akik jól kiszámították idejüket, de a szerelvény úgy lát­szik előbb indult és így futniok kellett. Most szerencséjük volt, mert elkerülték a rend őrének éber tekintetét. Hozzánk is felugrott egy ilyen ..pontos” ember, korát meghazud­toló fürgeséggel. Ötvenöt, hatvan­éves parasztbácsika volt, fújtatva, morogva törölgette bajuszáról a sörhabot. Úgy látszik a söntésben számolgatta, hogy hány korsó futja még az idejéből. Neki azonban ko­rántsem volt olyan szerencséje, mint a többieknek. Pontosan ide szállt a kalauz is, aki tanúja volt a szép teljesítménynek. De nem j volt rossz ember. Kicsit megszidta j a bácsikat. — aki egyre jobban fu- rakodott be a tömött kocsiba, — de nem büntette meg. Hamarosan el is tűnt a szemünk elől. Az első állomáson aztán valaki kegyetlenül zörgeti a megállóval ellenkező oldalon levő ajtót. Ki­nyitjuk, hát az előbbi bácsi nyo­mul be rajta. Felnevettünk. — Miért bujdosik, hiszen nem bünteti meg a kalauz az ugrálásért! — Hamiskásan mosolygott. — Hát ammán rendben is volna, de hát jegyem sincsen! — kájé — Emberség Tizenöt évi távoliét után öröm és különös szorongás, csodálko­zás és izgalom közepeit teltek az első napok. Szekszárdra utaztak, hogy a rendőrségen bejelentkezzenek. Barátságosan fogadták őket. Kint Izraelben a jobboldali sajtó más színben tüntette fel a magyar rendőrséget. Autóbuszra ültek és indultak vissza Bonyhádra. Kóhn Dezső meglepetésszerűen közölte fele­ségével a hírt. — Munkánk is lesz. — Hol? — Felvesznek a gyárba. Váratlan esemény zavarta meg az utazást. Egy asszony rosszul lett. Közel jártak már Bonyhád- hoz. A busz megállt. A beteg asszony kiment a levegőre. Egy kilométerkőre ült. — Menjenek csak tovább. Vagy tíz percig tart a görcs, majd fel- kéredzkedek egy személygép­kocsira. Magúiknak menetrend­szerűen kell érkezni — mondta az asszony a kalauznak. A kalauz fellépett a kocsiba, s odakiáltott a vezetőnek. — Indulhatunk! A vezető hátra fordult. — Csak nem képzeled, hogy itthagyom ezt az asszonyt!? Az utasok helyeslőén bólogattak. A vezető pillanatok alatt minden­kinek megnyerte a szimpátiáját. Tíz percet állt a busz. Beszállt a beteg asszony. Indultak. Az átlagosnál nagyobb sebességgel, hogy behozhassák a lemaradást. — Ott kint — fordult felesége felé Kóhn Dezső, senki sem tö­rődik a másikkal. Itt egyre in­kább úgy érzem, hogy mindenki egy család tagja. Szaporodnak a kerecsensólymok a tamási erdőkben A tamási erdőkben szaporodni kezdenek a kékes rétihéják. Ezeket a ragadozó madarakat másfelé irtják a vadászok, ezen a vidéken azonban még békén hagyják, mert ritkaságszámba mennek. örvendetesen szaporodnak a kerecsensólymok is, a külföldi vadászoktól szívesen látogatott rengetegben. A bátor, jól repülő és tanulékony nemes vadász­madarak négy fészkét fedezte fel az idén Rakiczky Béla fővadász. A fészkekből kirepült kerecsen­sólyom-fiókák most tanulják a vadászást. A sólyom-mama me­zei egeret visz fel fiókáinak. A zsákmányt a közös repülés köz­ben elejti a levegőben, arra vág­nak le, s úgy kapják el a kis- sólymok. S amint növekednek, szívesen fogják kedvenc cseme­géjüket, az ürgét is. ab 16. — Miattunk ne aggódj, Fran­cis! Cisteint kaptunk. Fokozza szervezetünk ellenállóképességél a rádióaktív sugárzással szemben. Ti meg mindjárt penicillint kap­tok. hogy megakadályozzuk a fertőzést. — Lehet, hogy vérátömlesz­tésre is szükség lesz. — Azt is megcsináljuk. Fran­cis. ne nyugtalankodj. — Félóra múlva a Fowken torpedóromboló legénységének valamennyi életben maradt tagja már a Chariti fedélzetén volt. Sokan közülük nyomban vérát­ömlesztést kaptak. Minden esz­közt és szert megpróbáltak, ami­vel csak a modern orvostudo­mány a sugárbetegséggel szem­beni harcban rendelkezik, de a betegek el voltak keseredve és nemcsak azért, mert sokan már reménytelen stádiumban voltak. Más miatt is. De erről nem szí­vesen beszéltek, nem szívesen gondoltak rá. Egyedül csak Bridge fedélzetmester öntötte ki a lelkét. Lázálmában szidta a köztársasági elnököt. Dixon ten­gernagyot és a „Big Joe”-t... Dixon, Stowne és Dudley kü­lön kabinban feküdtek. Maga Hapworth ápolta őket. El voltak ők is keseredve. Már elég sok idő telt el azóta, hogy a Chariti felszedte a horgonyt, de egyikük sem szólt egy szót sem. Stowne volt az első, aki megtörte a hallgatást: — Tudják, milyen ajánlatot kaptam félórával ezelőtt Sydney MUlberry-től, a Sirena munka­társától? Legyek a társszerzője a „Tragikus esemény Szent Patrick szigetén’’ című cikksorozatnak. Amikor pedig megjegyeztem, neki. hogy nincs írói tehetsé­gem, csak nevetett naivitásomon, s aztán nyomban elűzte összes kételyeimet: „Ilyen társszerző mellett, mint én vagyok, nincs is szüksége semmiféle tehetség­re”. Aztán olyannyira kifejtette előttem elgondolását, hogy már semmi kétségem nem maradt afelől, hogy nemcsak írnom, ha­nem mesélnem sem kell neki semmit. Ö megír mindent, s nem úgy, ahogy az a valóságban tör­tént, hanem ahogy azt a Sirena című lap szerkesztője kívánja, an­nak a verziónak megfelelően, amit ez az újság a Szent Patrick sziget természetes radioaktivitá­sával kapcsolatban felvetett. — Az ördögbe is, uraim! — élénkült fel Dixon tengernagy vá­ratlanul. — Hisz ez nagyszerű öt­let! Lehetővé teszi „Big Joe”-nk „rehabilitálását”. — Az ötletet megvalósíthatja magának Harvey Morrison rádió­kommentátor is — tanácsolta a tengernagynak Dudley mérnök, ■ imMHiHimnnwii N. TOMAN: IIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIUIII» A »BIG JOE« FOGLVAi Kisregény Fordította: Sárközi Gyula iiiiiimiiiiiiiiiHiiiiiiiitiiHiiiHiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii aki eddig hallgatott. — Még csak nem is kell személyesen megje­lennie a stúdióban, megírják, és fel is olvassák maga helyett azt, amire szükségük van. Dixon tengernagy érdeklődését annyira felkeltette az a lehető­ség, hogy különféle módszerekkel kiköszörülheti a jó hirén esett csorbát, hogy észre sem vette a mérnök szavaiban rejlő gúnyt. Dudley-nak pedig az egésztől hir­telen olyan hányingere lett, hogy engedélyt kért Hapworth-tól: leg­alább öt percre kimehessen a friss levegőre. Az orvos megsaj­nálta és megengedte, hogy kimen­jen a fedélzetre. A nap csak az imént nyugodott le a látóhatár mögött. Az óceán lassan, egyenletesen ringatta a hajót. Csend, nyugalom honolt köröskörül, de Dudley-t már nem érdekelte a természet szépsége. Most mindent másnak látott: fer­tőzöttnek, tönkretettnék. Előtte most minden elvesztette értel­mét... De nem ugrott a tengerbe. Eh­hez bizony már nem volt elég bá­torsága. Volt még egy oka: a csa­lád. Felesége, gyermekei, öreg szülei. Nem tudta, nem volt joga magukra hagyni őket ebben a po­kolian rosszul berendezett világ­ban. „Hát igen, tulajdonképpen miért is vetném magam a tenger­be?” — kérdezte önmagától, mi­közben a fedélzeten sétált és megnyugodott kissé. Mintha nem tudta volna ő már ezelőtt is, amit most megtudott? Bridge, a matró­zok. és egy-két fiatal hadnagy va­lószínűleg sokmindent nem tudott. Csodálkoztak rajta, megrendítet­te őket. És ezt nem felejtik el. Lehet, hogy még megpróbálják felvenni" a harcot a gonosz ellen, amely ezt az egészet szülte. De q, Dudley hadmérnök, minderről tu­dott. Most aztán saját bőrén ta­pasztalta. De ő nem képes har­colni. ő csak együtt tud érezni azokkal, akik harcolnak, akik harcolni fognak. Neki családja van, megszokta a jólétet, őt na­gyon jól megfizeti a gazda ahhoz, hogy rájuk emelje kezét, felemel­je a hangját... — Nem, erre ő határozottan nem képes. De most már ő sem egészen az az ember, aki azelőtt volt. Úgy érezte, hogy már nem­csak együtt tud érezni azokkal, akik harcolni fognak, hanem már segíteni is tudja őket. mert min­denkinél jobban tudja, mibe fog kerülni az emberiségnek nemcsak az atomháború, hanem a mag- fegyverkísérletek folytatása is... (Vége) Kövek repültek az ablakba.,. Simontornyán sem kisebb a kánikula, mint másutt. A cuk­rászda alig győzi fagylalttal, az utcán a járókelők az ányékos ol­dalra húzódnak. A cukrászdában megjegyzi valaki: — Még az a csoda, hogy a bőrgyárban nem lett baja sen­kinek a nagy melegtől... De a pékek helyzete sem irigylésre méltó. Ahol dolgoznak, a terem ablakait sarkig tárták. Egyszerre csak nagy durranásra kapják fel a fejüket, amely megrengeti a nyitva levő abla­kokat. Sőt, a szomszédos helyi­ségből — amelynek ablaka csukva volt —, üvegcsörömpölés hallatszik. — Hát ez meg mi? Csak nem lőttek ide? Nézzétek csak, betört az ablak... — Az anyját... úgy átvitte az üveget, hogy az meg se repedt... i miMiiiniinmiiiinni — Nézzétek csak. hogy ke­rültek ide ezek az apró kövek? — Mi lehetett az a nagy dur­ranás ? Amint az ablakon az utcára tekintenek, egy Csepel teher­autót látnak az utca túloldalán, a cukrászda előtt. A jobb hátsó kerekek laposak. A fiatal sofőr izzadva szereli le a kerekeket. A belső gumin legalább huszonöt­harminc centis repedés látszik. — No, ezt jól kifogtam. Álló­helyzetben kapott durrdefektet a kocsim. A kiszabaduló nagy nyo­más vágta a köveket az ablak­ba. — Mi pedig azt hittük, hogy valami ellenség támadott meg bennünket... — nevet a testes pék. miközben ragasztószalaggal ragasztja be az ablaküvegen lévő lyukakat. — Hogy mi meg nem történik ebben a kánikulában... !■■■■! !"■ IlfMll llHlfUI I» Hol jár és hal nem a művelődési autó? NÉHA VISSZÁJÁRA FORDUL a hasznos befektetés is. Mert pél­dául, amíg a megyei könyvtár művelődési kocsija járta a tamá­si járás pusztai településeit, rend­szeresen láthattak filmeket olyan, a villanyhálózatba még be nem kapcsolt helységekben is, mint Csehi-puszta, vagy szőlőhegy, Po­gányvár, Szentpéterszőlőhegy, vagy Döbrente-puszta. De gyara­podott a kocsipark, a Tamási Já­rási Könyvtár az idén külön mű­velődési autót kapott, hogy a nagy terület kultúráját jobban biztosíthassák. A megyei könyv­tár ezzel letette a tamási puszták gondját, de az új kocsi sem jár feléjük. A járási könyvtár vezetőjétől, Gyeney Istvántól kértünk magya­rázatot a furcsaságra. S ahogy kiderült, mindennek az oka az agregátor lenne. Az agregátor áramot fejleszt, hogy a vetítőgép villanyhálózat nélkül is működhessen. A megyei könyvtár kocsija jó agregátorral rendelkezett, az övéké nem. A Baranya megyei MOKÉP selejtes állományából választhattak, s a legjobb is csődöt hozott, Döbren- te-pusztán kellett volna debütál­nia. azonban csak az első filmte­kercs vetítéséig győzte a próbát. Aztán leállt a gép, s a bosszús közönség csalódottan távozott. Ez még februárban történt, s az ag­regátor azóta járja a ktsz-ek mű­helyeit, Tamásiban és másutt a megyében, de vagy alkalmatos személyt nem talál a javításra, vagy javíthatatlan. — de semmi­képpen sem működik. A MŰVELŐDÉSI AUTÓ így hát elkerüli a kies pusztákat, ahol legnagyobb szükség volna az érkezését jelentő csaknem egyet­len kulturális eseményre. Elkerü­li, és a pusztaiak joggal bosszan­kodnak. Ugyanakkor, amikor a tv-antennás-háztetős Tótipuszta lakossága nevében kijelentették, hogy csupán pénteki napon haj­landók a kocsival foglalkozni, amikor szünetel a televízió adása. Vajon csak az agregátor hibás ebben? Főként. De van más baj is. Igaz, hogy a kocsi gazdáiban van találékonyság. A vi’llanytalan Értényből átszállítják a közönsé­get Hékútra, — megyehatár-átlé­péssel —, ahol az állami gazda­ság, saját munkásai érdekében, örömmel fogadja a vetítőket, és szívesen látja a szomszédokat is. Megoldás, megoldás, csak félő, hogy többe kerül a leves, mint a hús. De tapasztaltunk egy kis ked­vetlenséget is a művelődési autó útjaival kapcsolatban. Gyeney István azt mondja, nincs ember, rki kísérje a kocsit, kölcsönözzön, vagy előadást tartson, mert az is­meretterjesztés is feladata lenne a szolgálatnak. A könyvtárosok kevesen vannak, szükség van rá­juk a benti kölcsönzésben. A mű­velődési ház két munkatársa. — az igazgató és a művészeti elő­adó szombat-vasárnap nem ér rá. ö maga pedig nem vállalhatja mindig a kijárást, amely épp ezen a két napon volna legelőnyösebb. Nem is látja túl érdemesnek a ko­csi könyvtári működését, mert ed­dig összesen negyven kötetet köl­csönöztek, huszonkét gyermek­olvasónak. A járás valamennyi községében van fiókkönyvtáruk, ez magyarázza a kisebb érdeklő­dést. Fontosabb volna ez a dom­bóvári járáshoz tartozó 16 tele­pülésen, — amelyek közül nyolc­ban szintén nincs villany, vetíteni nem lehet, a gépkocsivezetőt vi­szont ez után jutalmazzák, — te­hát ritkábban fordulnak meg ott. PERSZE, ALIG FÉL ÉV UTÁN nem akarunk elhamarkodottan ítélkezni. Ennyi idő alatt nem he­lyes még mérlegre tenni az új művelődési autó munkáját. De az illetékesek figyelmét, úgy gondol­juk, nem kár felhívni arra, hogy anyagi támogatással, vagy más módon, de segítsenek a helyzeten. Kevesebb „egyéb” rovatcím alatt szereplő útja legyen a művelődé­si kocsinak, és több a művelődés konkrétuma. B. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents