Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-25 / 198. szám
A rot NA MEGYEI NÉPÚJSÁG ^ JRODALMI MELLÉKLETE Siegfried Weidmann; Prozit, tanácsos úr! A délután] órákban ült össze a svéd kisváros törvényhatóságának közmunkaügyi bizottsága, hogy megtárgyalja a városka új építést programját. Petersen tanácsos, az osztály vezetője, a közmunkák kiadásának felelőse a bizottság elé terjesztette terveit. A referátum befejezése után lassan elindult a tanácsterem melletti szobába, ahol frissítők álltak a bizottsági tagok rendelkezésére. Alighogy belépett a büfébe, a városháza egyik altisztje szólította meg: — Tanácsos úr, ezt a csomagot hozták Önnek! — Nem tudja, hogy minden postát az irodámban kell leadni7 — szólt rá rosszallóan Petersen. Ezután felemelte a hosszúkás, selyempapírba csomagolt tárgyat és megrázta. Kétségtelen, ez valami üveg. A tanácsost hirtelen elöntötte a íorróság, arca lángba borult. Mennydörgős mennykő, mi a csoda ez? Dühösen leszakította a vékony selyempapírt — egy üveg aranysárga puncslikőr került napvilágra! Petersen észrevette, hogy minden szem feléje fordul. Az egyik úr mosolyogva megjegyezte: — Nono, talán a hivatalban is elfogad olykor-oly kor egyet? — Nem! — ordított rá Petersen. — ön nagyon jól tudja, hogy a városi tisztviselőknek az ilyesmi tilos! — Persze, persze — mormogta a másik —, de elolvasta már az üveg nyakait lévő cédulát? — Ja. igen, a cédula! — szólt Petersen zavartan, s lassan olvasni kezdte a gépírásos szöveget: „Fogadja ezt a csekély ajándékot őszinte köszönetéin jeléül a legutóbbi építkezési munkák kiadásánál tanúsított jóindulatáért! Egy hálás híve.” Petersen érezte, hogy ismét lángba borul az arca. Na de ilyen szemtelenséget! Ilyen mérhetetlen pimaszságot! Mennydörgős mennykő! A tanácsos dühös ordítással fölrántotta az ablakot és kihajította az üveg puncslikőrt. Az aranysárga lé szétfolyt az aszfalton. Petersen fejébe nyomta kalapját és kiviharzott a szobából. Másnap reggel sápadtan lépett be hivatalába. Egész éjszaka nem aludt. Ilyen disznósás. neki névtelen ajándékot küldjön valaki! Neki. aki már huszonöt esztendeje szolgálja a svéd államot, és soha semmi bűnt nem követett el. Vajon ki lehet az. a csirkefogó, aki így akarja őt ..bemártani'’? S ettől a naptól kezdve minden délután, pontosan tizennégy órakor megérkezett egy üveg puncs- likőr. A személyzet már negyed ILONKÁT E órával előbb lázban egett. A csomag bármely pillanatban megérkezhet. Most. most nyűik az ajtó! A küldönc átnyújtja az üveget. IrAT/iATl XT lei «1 (íi *? A Ketten üitek a cukrászdában, Feri és Honivá. A fiú megszólalt: — Ilonka, olyan boldog vagyok, hogy megismerkedhettem magával! Szinte nem is merem elhinni, hogy itt van mellettem. — Ilyen a véletlen. Ha tegnap nem mutatnak be bennünket egymásnak, akkor most nem beszélgethetnénk itt a cukrászdában. — Ilonka, ez nem beszélgetés. Legalábbis részemről nem. — Hanem? — kérdezte kacéran a lány. — Vallomás! Ilonka. én ilyen aranyos lánnyal, mint maga, még nem találkoztam! — Most azt kellene felelnem, hogy biztosan mindenkinek ezt mondja. De én elhiszem! Hiszen olyan jó elhinni. — Ilonka, milyen édes a kalapja! Ilyen szép kalapot én még életemben nem láttam. SIMON LAJOS: — Félemelet, balra! — Hogy mondja? — csodálkozott a fiú. — Félemelet, balra. — Én harmadik emeleten lakom, de sajnos, a lift sohasem működik. — És ez a csodaszép sál! — Második emelet, jobbra. — És milyen gyönyörűen ível a nyaka ebből a szép selyemblúzból! — Első emelet, jobbra. — Ne haragudjon, Ilonka, nem éltem magát — fakadt ki idegesen a fiú. — Én beleszerettem magába! És őszintén, rajongva bevallottam, hogy szeretem, szeretem, szeretem! Maga pedig folyton arról beszél, hogy hol lakik, hol lakott, egy tu- domisén. hogy micsoda jobbra-balra címekkel válaszol az én szerelmes szavaimra. — Ne mérgelődjék. Feri! Rájár a szám, mert eligazító vagyok az áruházban. Egész nap azt csinálom! De aBSjpv • mosolyogjon már! Maga akkor csinos, ha mosolyog. Nini, most látom, milyen szép nyakkendője van! — Tetszik a nyakkendőm? Első emelet, balra. Izé, már én is eltanultam magétól... Ilonka. Én, én. én ... és szeretem és nagyon szeretném, ha egy életen át hallhatnám ajkairól, hogy jobbra, vagy balra. És azt is, hogy emelet. hogy alagsor, hogy félemelet! — Most megkérte a kezemet ? — Igen. Megkértem a kezét! Ilonka, akar a feleségem lenni? — Váratlan volt az ajánlata, de azért válaszolok. Akarok! — Ilonka, én olyan boldog, olyan nagyon boldog vagyok! Mindjárt meg is veszem a jegygyűrűket! A lány halkan, szerelmesen jegyezte meg: — Jegygyűrűk, harmadik emelet, balra... Palásti László sodtitkár. A küldönc megnevezte a városka egyik előkelő csemegeüzletét, és ettől a kérdező semmivel sem lett okosabb, A megbízó ismeretlen maradt. Petersen észrevette, hogy suttogni kezdenek körülötte. Tán már újjal mutogatnak rá az emberek. A tanácsos karakánul tartotta magát. A nyolcadik üvegig. Elekor remegni kezdett. S következett a kilencedik, majd a tizedik üveg. A tizenegyedik után bekövetkezett a katasztrófa. Petersen tanácsos összeesett az utcán, s ideggyógyintézetbe kellett szállítani. Másnap reggel a főpolgármester magához kérette Sőderberg urat, az első titkárt és közölte vele a szomorú hírt. Sőderberg egyre csak a fejét rázta. — Ki gondolta volna ezt? Ki gondolta volna? — Hát igen, — mondotta a főpolgármester —. de a munka azért nem állhat meg! Átveszi az osztály vezetését és gondoskodik a munka zavartalan menetéről! Sőderberg néhány összefüggéstelen hálálkodó szót morgóit, majd távozott. Késő este a Borostyán klub bárjában népes társaság ült együtt. — Elképesztő ez az egész — jegyezte meg az elnök — Még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez az ártalmatlan tréfa ilyen következményekkel járhat. Emlé- . keztek, a tombolán nyertünk egy üveg puncslikőrt, és hogy Petersen több éves pénztárosi szolgálatait valósulásra kerülő aUfpelvez, amely szerint - az embernek a földön kell boldognak lennie. Itt kell megtalálni miná„Hiiehagy útinak nyilvánított apáin, anyám” — panaszolja néhány soros, zaklatott han- I gu levelében ; lány —, s 1 óta megismerték j terveinket, úgy bánnak velem, mint valamikor a közép- 'korban az eretnekekkel. Éppen csak, hogy tűzhalálra nem ítél- ! nek. Helyemet a családi asz- {tálnál már nem kapom meg, s különösen anyám az, aki eleven szemrehányásként áll velem szemben állandóan..." Az ok:, a kislány vőlegénye \ olyan környezetben él és dolgo- | zik, ahol új szokás honosodott l meg. Gyermekek születését, esküvőt nem egyházi szertartás i szerint ünnepelnek, s a halottat [sem a pap kenetes szavaival (búcsúztatják, hanem társadalmi iünnepségen. így a fiúnak az a kikötése, hogy nem megy templomba esküdni. S most a panaszkodó kislány vergődik, kín- l lódik. akár a partra dobott hal j Egyrészről a szülői ház szokásai i kötik, másrészről viszont a vö- 1 legénye iránt érzett szerelme \ huzza. Mii tehet, hogyan csele- \kedjen. hogy a lehetősei} szerint ) mindenkinek kedvére legyen a ■ döntése, s önmagát se csapja be. A szülők, de különösen az anya. így érvelnek: a házasságok az égben köttetnek, s ennélfogva nincs az az ünnepség, amely pótolná az istenáldást. Sót. tovább is elmennek. A fiatalok jövő reménységére. a gyermekre hivatkoznak, aki szerintük eredendően pogány lesz, hiszen pogány szülők gyermekeként látja meg majd a napvilágot. Súlyos, kemény érvek ezek. Mögöttük ott húzódik mindaz, amit évszázadokon keresztül plántáit az emberek fejébe cu egyház, az átmeneti jellegű földi életről, a túlvilági boldogságról, s egyebekről. Hiába nem hisz ezekben a dolgokban a lány hiába tudja, hogy mindez ámítás csupán, mégis kétségei támadnak. Már hogyne támadnának. hiszen az öröknek, hitt t,J miások megszegésével, ' de még ennek kísérletével is mindjárt a szülői házzal találja magát szeret ben. A konvenció szálai igen erősek Az égre vetett tekintet, a ke resztvíz, az utolsó kenet századok óta egy-egy lépést jelent az emberek tudatában, a túlvilági boldogság felé. Csak a gondolkodó fők voltak azok, akik haT cuk közben próbálták nyirbálni az egyház és a túlvilág nimbuszát. Az ő tapasztalataik ösz- szegeződnek azokban a névadók ban, társadalmi esküvőkben, amelyek egyre nagyobb ütemben terjednek. Klasszikussá vált gondolataikat fejezik ki az ünnepségek, s azt az ugyancsak régi keletű, de csak mostanában rnegazt, ami emberi és boldog az életben. Társadalmi ünnepségeink tehát minden vonatkozásban az ember viszonyát fejezik ki az élethez. Központjukban az ember áll, s nem egy. megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen misztikum, amit a szószékről túlvilágnak hirdetnek. Ha születik egy gyermek, a névadón o társadalom öröme fejeződik ki, s az az éltüké ti szándék, hogy a szülők, a család és a nagyabb közösség úgy neveli, hogy boldog, elégedett és hasznos polgár váljék belőle. Amikor esküvőről van szó, az ottani külsőség és fogadalom w az embernek szól. Annak az emberpárnak, akik megtalálták egymást. Illő tehát, hogy egymásnak tegyenek fogadalmat a hűségről, egymás, s ne isten előtt, akinek ugye semmi köze ahhoz, miként élnek majd ők, s hogyan teremtik meg kis közösségükben a harmóniát. Ha eltávozik soraink közül valaki, akkor is az embertől búcsúzunk. Attól az embertől, aki életét mmdannyionk számára hasznosan töltötte közöttünk. Nem beszélünk üdvözülésről. Életének elmúltái biológiai törvényként fogjuk fel. S bár fájdalmas valakit elveszíteni, mégi.s. a fájdalmon túl is arra a példára gondolunk, amit az elhunyt élete mutatott a viss'zamaradottaknak. S itt feltétlenül szólni kell arról, hogy bár erőteljesen terjednek a társadalmi ünnepségek, pozíciójuk, népszerűségük még mindig nem érte el a kívánt mértéket. Ez a tény elsősorban u-nnak tudható be, hogy érzelmileg meg mindig nincs annyira telített egy-egy ünnepség, mini az egyházi szertartás. Van, aki úgy Jog ja, Jel: kell csinálni, meri így divatos. Máshol viszont üres aktussá silányul, s nem támaszt senkiben fennkölt érzéseket. Megint-máshol jó ajándékozási alkalomnak fogják fel. Pedig mennyive.1 több mindennél! Ha az elején említett lánynak válaszolni kellene, csak bátorítani tudnám. Azt írnám a levélben: vállalja a hitehagyotíságot, a pogányságot. Bátran mondanám ezt neki, mert nem hitetlenséget, hanem új hitet jeleni ez az egész dolog. Azt jelenti, hogy hisz az emberben, s a.bban, hogy neki és párjának ezen a sárgolyón kell boldognak lenni, s nem valahol a misztikumba burkolt túlvilágon. SZOLNOKI ISTVÁN SIMON LAJOS: Á bolygók balladája Nagyanyám egyszer szomorúan kivezetett a ház elébe. Ott álltunk épp. hol most a kúí van, s néztünk a tiszta, nyári égre. Ragyogtak mérhetetlen messze a csillagok, s indult a szél is lanyhán, csak épp, hogy ébredezve. Sirályok Az árokparton végigheverek, jó itt: egészen létekig belep mint hűvös fű. a langyos nyugatom. Halk szél morog, mint távoli malom. Jó itt a fűben. Semmi sem nehéz, csak egy búsít: az elrendeltetés, (melytői örökkön bánatos a szem) hogy nem vagy itt, hogy nem lehetsz vele»'.. Sirály repül a távoli folyó halacskájáért, (délben enni jól) És fürdeni, — ó, csobbanó habok! Sirály vagy, s talán én is az vagyok. Mint két sirály, a búzarengeteg aranytavában fürdenék Veled, s ha megfáradnék, egy nagyon picÄ haügatoätn szíved ^bbanásait. ___ v . . ... .......—'3l. - ét. % f' i isáti 'neki . .. — Mindenesetre egy nagyon ostoba \ cédulával — jegyezte meg szá razon' az aleinök. — .Tudom, tudom — sóhajtott az elnök. , — de az ügy még így is elképesztően homályos! Ha legalább tudnánk.Vki küldte neki a további tíz üveget! Ugyanebben az időben Petersen volt titkára, Sőderberg a tizenkettedik üveg mellett ült. és vidáman csobogtatta poharába az aranysárga nedűt. — Prozit, tanácsos úr! — szólt hangosan önmagához... Ez a história, kifizetődött. Átkozottul drága volt a tizenegy üveg puncslikőr, de megérte! Csak azt az egyet szeretném tudni, ki volt az a zseni, aki-- ' nek az az ötlete támadt, hogy el- teutöje az első üveget? L Hotfei Tibor fordítása«! Egy pillanatig eltűnődtünk, aztán az égre néztünk újra. Nézd csak: üstökös jár felettünk! — magyarázta nagyanyám ujja. Rossz csillag- az, mert háborút hoz, igy olvastam az álmoskönyvben,,. Imádkozzunk fiam. az Úrhoz: Szegény, babonás öregasszony! Mi lenne, ha még ma is élne? Mt mondana a csillagokról, mikor a tiszta égre nézne? Mit mondanátok régi holtak most. hogy már égi pályán szállnak emberrel, embergyúrta Holdak? Nagyanyám ülne bóbiskolva a réges-régi karosszékben. — Ó istenem — rebegve szólna — hogy ezt is megengedted élnem! Uj Holdak járnak... milyen szép ez! fogatlan ajkkal rámnevetne: fiacskám», hallod! Békesség lesz!
