Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-25 / 198. szám
A mellébeszélő I A tanácskozás elnöke várt még néhány pillanatig, s mert: úgy látta, hogy senkinek sincs már szándékában a hozzászólások számát szaporítani, hir- telenében megfogalmazta magában a vitát bezáró első mondatokat, amelyeket követ majd a többi (megy az, ha már beszélni kezd az ember). Minek is itt még több vélemény — gondolta, — hiszen minden oldalról megforgatták, „kitárgyalták”, s most már tökéletesen tisztában vannak a cserebogártenyésztés népgazdasági jelentőségével. A részvevők is lélegzetvisszafojtva lesték a pillanatot: vajon feláll-e az elnök, vagy századrésznyi szusszanattal előbb jelentkezik még valaki, s kifejti álláspontját. ami az amugyiá bő lére eresztett. s immár öt óra hosszat tartó tanácskozáson miadenkinek a könyökén jön ki? Az optimisták előtt megjelent a kép is: még negyedóra, s mehetnek pótolni *a kiizzadt verítéket néhány korsó sörrel; a fiatalabbak fantáziája árnyas parkot rajzolt meg, ahol elüldögélnek a kedvessel, persze, elmondandó neki is, de már humoros formában, hogy minő szerepe van népgazdaságunk fejlődésének sokrétűségében a cserebogártenyésztésnek; akadt, aki érezte már a halcsárdában elfogyasztandó halászlé Ínycsiklandozó ízét, nem is egy, de három adagét. Egyedül a jegyzőkönyvvezetőnek voltak mások az ábrándjai. Ú, szegény, nem is mert a mélyére gondolni, hogy miképpen teszi át gyorsírásból normálba mindazt a mondatgöngyöleget, amelyekbe belepólyálták a cserebogártenyésztést elősegítő és gátló körülményeket, de gyakorlatból tudta, hogy kitesz az ötven gépelt oldalt'is: ír.?; Csak a jelenlévő riporter volt nyugodt Akármi történjék.,. )$,. úgyis csak negyedórát maradhat, mert fél óra múlva lapzárta, s neki le kell adni a szerkesztőségben az éppen elégséges tizenkét és \fél sorban mindazt, amiről az ülésen szó volt az öt nehéz óra alatt. És ekkor mindenki fellélegzett. Az elnök ugyanis kissé hátra tolta székét, miközben minden figyelmét a kezében zizegő jegyzetlapokra összpontosította; most áll majd fel — ugrándozott a résztvevők szíve-lelke... és... ,.,és és ekkor hozzászólásra jelentkezett Krapancsák Vencel. A többiben elhűlt a vér. Uramisten, vagy öt perccel hosszabb lesz így az ülés. A jegyzőkönyv- vezetőt azonban az ájulás kerülgette, mert más tanácskozásokról ismerte már Krapancsákot. Ez, ha beszélni kezd, végigmondja az egész világtörténelmet, és nincs az a hámozógép, •— nemhogy egy jegyzőkönyvvezető, — amely kibogozná hozzászólásából a szóban- forgó tárgyat érintő lényeget. ÍZ" rapancsák beszélni kezdett. **■ Kérem — mondta —, minthogy a cserebogár fontos exportcikke lehet a mi bogarainknak, különös súlyt kellene helyezni a külcsín szempontjából arra, hogy a szárnyai fényesek legyenek. — Eddig nem is mond marhaságot — gondolta az elnök, aki szintén ismerte a felszólalót. — Mondhatnám — folytatta Krapancsák — súlyponti kérdésről van szó. Mert ugyebár, minden kérdések között a legfontosabbik az, amelyiket ezzel a jelzővel illet a mi gyönyörűszép magyar nyelvünk: „súlyponti”. A súlypont kérném szépen nagyon fontos szerepet játszott már a léghajózás őstörténetében is. amikor is nem volt mindegy, hogy a léggömb súlypontja a balansz megtartása érdekében a megengedhető mértéken alul, vagy felül esik . ... És ... mélyen tisztelt közgyűlés! Most ugorjunk előre, a szocializmus korszakába. (Itt Krapancsák megittasultan hordozta körül a tekintetét.) Ugyebár, elképzelhetetlen, hogy a mi küzdelmekkel terhes, de a haladás erőinek végső győzelmét csakazértis megérő öreg földünk felett szput- nyikok serege keringjen a súlypont helyes meghatározása nélkül. A fölénk kupolaként boruló égboltozaton, amely alatt oly szépek a májusi éjszakák, hogy nem is csoda, ha a dallal telt szívűeknek minduntalan ez a nóta tóiul az ajkára: „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát.” Ami, mélyen tisztelt közgyűlés, szerintem akkor sem büntetendő cselekmény, ha az a letépés idegenek kertjében történik. Mert az orgona — nem a templomira gondolok, hanem a kertire — ugyebár, az egy virág, s aki letépi, az szereti is, aki pedig a virágot szereti,. az, rossz ember nem lehet. Tehát jó ember az illető, jó ember pedig mi más lehetne, mint a béke elszánd,iiív.e,^-,. ................................. J T érem, a tárgyhoz szóljon! — vágott közbe, ceruzáját kopogtatva az elnök. — Pardon!... Hja, igen ... A cserebogár számyazalának a fé- nyesítéséről szeretném kifejteni álláspontomat — tért észhez Krapancsák —, annak az elgondolásnak a folyományaképpen, amelyet felszólalásom elején bátorkodtam ismertetni a mélyen tisztelt közgyűlés előtt. Vagyis annak érdekében, hogy minél több cserebogarat exportálhassunk. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy a bogárszámyak glancolásához általában használatos lakkban kevés a firnájsz. Márpedig ez nagyon fontos alapanyaga mindennemű festéknek. De nemcsak e tekintetben nélkülözhetetlen, hanem másmilyen értelmezésben is, különben nem használnék úton-útfélen ezt a kifejezést: „fimájszos ember". Bal a főni fáj Akire viszont ezt mondják, kérném szépen, az szerény véleményem szerint nemcsak azt jelenti, hogy minden hájjal megkent, sőt! Mert ugyebár, az fogalomzavarban van, aki a hájat a firnájsszal, mint kencével kapcsolatba t hozza. Határozottan le is kellene szögezni, hogy a firnájsáos ... A riporter itt elhagyta a termet, minekelotte megkérte egyik barátját, hogy telefonhívásra tájékoztassa majd, ha Krapancsák netán valami hasznos javaslatot mondana a cserebogártenyésztéssel kapcsolatban. A ztán a riporter megírta a 12 és fél sort, s mert a szerkesztő még így is sokallta, hát kihúzott hatot, amire az volt az általános vélemény a redakcióbán, hogy a megmaradt 6 és fél sor kitűnően tartalmazza a Krapan- csákkal együtt már öt és fél órája tartó tanácskozás lényegét. Majd elszívott egy cigarettát a riporter, s felhívta telefonon a barátját: — Mondd! Krapancsák még mindig beszél? — Ajjajaj ... Az elnök már tizenháromszor figyelmeztette, hogy ne térjen el a tárgytól, s most éppen azt mondja ... várjál csak ... igen, azt mondta, hogy szobrot kellene állítani Noé apánknak, amiért az őscserebogarat is bevitte a bárkájába. — Te, ez sohase fejezi be — aggódott, bár kissé kárörvendően a riporter. — Itt — válaszolta a barátja — a hátsó sorokban az a vélemény, hogy valószínű, úgy kell majd lelőni. — Mégpedig ágyúval! — hörögte egy ismeretlen hang szintén a telefonba. — Azért kár volna, emberek — figyelmeztette őket. a riporter. — Mármint az ágyúgolyóért! Tarján István TÉNAGY SÁNDOR: Utolsó vers Elhiszed: körömmel kaparom néha a falat, megyek az utcán, fojtott köhécseléssé satnyáinak a vérrel-mért szavak, álmodom a jövőt, közben tenyerem törékeny ököllé dagad, megyek az utcán, álmodom a békét s rettegtetnek apró háborúk, lassan már. vigasztalhatatlan lesz a férfi-hit, a megváltó, mert nem talál egy nyugalmas odút; kimondom, így könnyebb lesz talán: fáradt vagyok nagyon, jó lenne nagyot nevetni néha, de nincsen alkalom, csak a papír, a tiszta papírlap marad gyönyörnek, vagy kínzó vallatásnak, s a legszebb költői indulat repül papírkosárba másnap; kimondom, mert ez is én vagyok: nem tudok lenni már kedélyes, vicces jópofa, ki bajain fintorral, vagy legyintéssel segít, noha megtanultam összemérni széles igénnyel verset s féldecit; torlódnak kívül és belül ábrándok, gondok, én-forradalmak, s mi békésen adminisztrálgatunk hitet, tökmagot, szerelmet, hatalmat; elhiszed: körömmel kaparom néha a falat, e vers is talán diliházi kórlap, dehát — csüggedni azért nem szabad; álmodom a jövőt, vért lő a szív: élek. Ki tiltja, meg, hogy szóljak?! KONCZ ISTVÄN: A traverzek alatt Állnak (megannyi néma herceg) Feszültségét magadba oldod: a kitárt karú vastraverzek. fel-felizzasz, hisz ez a dolgod; Akárhová is gyökereznek, vele vagy egy, sorsa a sorsod: — érzed-e? — fogják a kezed. köldökzsinór e vezeték; Fogják, ha olvasol, ha számolsz, bele vagy kötve életeddel, mikor a sötétből kilábolsz ... idegeiddel, ereiddel, Ha van vezeték c világból, ha menekülnél, sem ereszt el mind a te szívedig vezet. áramköréből ez a nép. I fpUtqkcL (Szlovák György rajza) A templomból jöttek. Elől a három asszony, hátul a három férfi. A nap égetett. A csípős izzadtság odaragasztotta az inget . a munkában lehorzsolt bőrre. Vasárnap volt. És ilyenkor minden más. A verebek is ráérősebben válogatnak az úton. Az egyik asszony egyszeresük megszólal. Érződik a szaván, hogy a korábbi gondolatait folytatja: „Sokan beszélik már a Terit. Aztán igaz-e nem tudom...” — Melyik Terit? — kap a szón a másik, a fájós lábú idősebb. — Hát a Huszár Teri! Még nem hallottad? — Aztán kivel ugyan!... — így a harmadik. És elölátsza- nak sárga lófogai. — Kivel! Hát a Majer Jóskával! Szép ember, csinos ember, de a Teri se kutya! — .ravaszkodik. Megigazítja jelzete kendőjét. Imakönyvét, amelyből kilátszik a gyöngyházszemű rózsafüzér, átteszi a másik kezébe. — Dehát a Majer nős!? — Ugyan, Maris! Hát számít az a mai világban? Ilyenek a mai fiatalok — nyomja meg a szót. — Mámeg a fiatalokat szagul fátok? — szól előre az öreg bajuszos. — Te, te! — Ne szóljon ám! A Máté meghallja!... — súgja a fájós lábú. — Nem szapulás ez, hanem az igazság! — dünnuögi a vénasszonu. Aztán halkabban: — Legalább most megtudhatja. Ez a vak! — Miféle igazság, te — lép nagyobbakat, hogy utolérje őket. — Hát te még nem hallottad? A Teri. Meg a Majer! Azt mondják, már oda is jár hozzá. Az apja valami csoportiskolán van. Szabad az út. Nem? — aztán sóhajtva folytatja. — Ha ezt a szegény anyja tudná, isten nyugosztalja!... Mintha szíven csapták volna Mátét. Alig tudta kinyögni, hogy: — Hát akkor Isten velük! — és befordult a közön. A borbélyhoz indult, dehát oda kellett csatlakozni, mert hát a keresztanyja. Meg az útjuk is egyfelé vitt. Teri, Teri, hát te is cafat vagy?! Nős emberrel adod le magadat? Hazudtál, Teri?... A kocsmába ment. Erős markával úgy fogta meg a kilincset, majd letörött. — Jónapot! — Jónapot, Mádé. Hát te? A legény értetlenül nézett a kocsmárosra. Vagy talán már ez is tudja?! Mintha ezt mondaná: Hát te milyen legény vagy, Mátéi Hogy lecsapják a kezedről Terit. Vagy azt, biztosan azt: Hát te... csak ennyibe hagyod, Máté! Nem, Baka Máté igenis bosszút áll. Bosszút. Még ma éjjel. Hadd tudják meg, ki az a Baka Máté! Az istenit neki! — Na, de -eibambáliodtál, Máté! Az a ' Teri egészen elvette az eszedet, te — és nevetett. Tele szájjal, sokáig. Hát igen. szép lány a Teri. Az elnöknek a lánya. Az se ku- lua!... Vigyázz, te vigyázz, nehogy aztán másnak a kalic- kájába találd aztán! Máté összehúzta a szemét. Ez is tudja! Ez már biztosan tudja! És ez rajta röhög. Ez a hájtömeg! Ez a vörös képű róka! — Adjon egy korsóval! — Csak pohárral, Máté! — Aztán miért?! — Mert estére a bálban sok sör kell ám, hékás! — Igen, igen... ocsúdott. — Estére a bálban. Estére!! És estére Máté már kicsit részeg volt. Majd szétszakadt a zakó a hátán. Belenyúlt a zsebébe. Megmarkolta a bicskát. Ettől megnyugodott egy kicsit. De Teri még nem jön. Még most se jön! Pedig már kilenc óra. Hát miért nem jön? Kilépett az ajtón. Visszanézett, látták-e? Biztosan ott van nála! Ott van nála az a... A kertek alatt ment, Be az istálló mellett. Föl a gangra. Hallgatózik. Semmi. Semmi. Csak a nagybőgő. Messziről. Az ablak nyitva. Belép. A szoba szinte világos. Besüt a Hold, Előrelép. Az ágy felé. Tapogatja. Semmi. Szeretne felordítani. Át a konyhán, az első szobába. A füle zúg. Megtorpan. Bent csörren valami. Aztán pohár koppan. Kisvártatva fel- nyikkan az ágy. Berúgja az ajtót. A bicska pengéje megvillan a villanyfényben. A két férfi egymásra néz. — Hát értünk jöttél, Máté? All. Néz. A padlón koppan a bicska. — Mindjárt, Máté, csak Tériké átszaladt az ángyiért. Ő lesz a kísérője. Aztán összehúzza a szemét, kissé. Mosolyog. — Egy pohárral addig is, Máté fiam!... KELEMEN ZOLTÁN
