Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-25 / 198. szám
4 fÖLNÄ -WEGTEI SfEPÜJSia 1963. augusztus 33. ISMERKEDÉS Valami nines rendben a szerelőműhelyben Az autóbusz zsúfolásig megtelt pidám, tereferélő emberekkel. Ki a sikeres vásárlásnak örült, mások afelett örvendeztek, hogy nem késtek le a járatot. A legközelebbi busz 40 perc múlva indult volna Medina felé. Csak a gépkocsivezető arca volt borult, és alig hagytunk néhány száz métert magunk mögött, egyre komorabbá vált. Keze alatt nyikorgott, sírt a sebességváltó. A város szélén éppen csak a szőlőkombináton jutottunk túl, utoljára nyögött fel a sebesség- váltó, s a kocsi megállt. — Mi baj? Meddig fogunk állni? — ostromolták a kérdésekkel a pilótát. És ahogy ez már lenni szokott, mindenki idegeskedett, s néhányon a gépkocsivezetőt hibáztat- fák. — Miért indult él, ha egyszer rossz a-kocsi, vagy ha már megtörtént a baj, miért nem iát annak javításához? — zuhogtak a szemrehányó kérdések. Tisztelet, becsület a pilótának, nem káromkodott, nem is válaszolt durván, a legközelebbi telefonállomáshoz szaporította lépteit. Mentesítő járatot, kért, ami jó fél óra múlva meg is érkezett. Ám, a kíváncsiság engem sem hagyott békén. — Mi történt? — A sebességváltó mondta fel a szolgálatot. — De hát ezt a hibáját nem tudták, mielőtt elindultak? — De igen. éppen ezért adtuk le a szerelőműhelybe. Tíz perc múlva visszakaptuk, hogy rendben minden — válaszolta a gépkocsivezető. Nem az első eset, és ezért is tesszük szóvá. A 11-es AKÖV szerelőműhelyéből nem a leg- kifogástalanabb állapotban kerülnek ki a járművek. Jóllehet, néha napokat töltenek ott. A gépkocsivezetők panaszkodnak, hogy amikor indokolt az alkatrészcsere, akkor sem kapnak újat. Ha azt akarják, hogy útközben ne érje őket meglepetés, saját költségükre szereznek be néhány alkatrészt, Valami nincs réndben a szerelőműhelyben. Ha valóban alkatrészhiánnyal küszködnek, jelezzék azt és he engedjék ki addig kezük alól a gépjárműveket, míg azok nincsenek rendben. Azzal nem segítenek, hp az egyik elkopott csavar helyett egy másik kopottat tesznek. Ezzel nemcsak az utazóknak, de munkatársaiknak. a gépkocsi- vezetőknek is ártanak. R. M. 16. A kunyhó nádból van; és fel- pócolt fekhely benne. Péterrel azon ülünk. Apám itt éli le a nyarat, itt élt tavaly nyáron is, és ki tudja, hány nyáron át. Ami még hátra van, itt szeretné azt is tölteni mind. Péterrel a mécses világánál megmutatjuk apámnak az oklevelet. Átböngészi és elégedetten állapítja meg: tanítók vagytok! Hála az Istennek, tanítókiettetek! Éltessen benneteket az Isten... Sokáig éltessen...! Aztán megkérdezi Pétertől, hogy az édesanyja mit szólt hozzá. Péter azt mondja, s oldalra fordul: egy kicsit sírt... Apám maga elé nyújtja a lábát, a csizmája orrát sokáig nézi... mintha egyedül lenne az egész világon, csendesen mondja: Apád szegény, ha látná... Ha látná, hogy tanító fia van! Aztán megint csend van, néha a juhok kolomp- ja mélán rákongat- s mi Péterrel gondolatban magas hegyek között járunk, nagy, széles síkságok fölött repülünk, szalagoknak látjuk a széles folyókat, mienk a világ. Lelkünk akkora, hogy képes magához ölelni a Földet. Itt va-. gyünk újra, az illatos ködpuha estéből nagyokat lélegzünk boldogan, bátran. Mintha a földnek a leikéből szippantanánk. Apám, ha minket együtt lát Péterrel, még a szóban is mindig Péternek kedvez, öt üti vállon, ráhunyorít, ha a lányokról esik szó. Soha nem gondolkoztam rajta, hogy apám miért teszi ezt. most az előbb, amikor a csizmája orrát nézte... én megértettem... Értem és nem sajnálom néha apám simogató tekintetét, amelyik most is Péteren nyugszik. Tudom, ő sem gondolkozott még ezen sohasem el, nincs is szükség rá, mert ami az ember lelkének mélyéről jön, az több a gondolatnál. Azt nem lehet elmondani, felfogni megérteni Legfeljebb csak érezni lehet. Apám szereti Pétert, és ez a szeretet bizonyára a lelke mélyéről van. • 'Kint a kunyhón túl'; lila szár-., nyakkal repked az este,- s apám hív bennünket; hogy megmutassa juhait. ; , Békés, zöld szemű, széles hátú lomha bundások, milyen messze kerültem tőletek el! Ha akkor veletek maradok, most nem tudoní, talán sohasem tudhattam volna meg, hogy kicsoda az ember, s azt sem, hogy ki vagyok én. Most érzem, jóra tettem az életemet, ha az emberi szellem felszabadításáért küzdünk mások között, VÉGH ANTAL: HOLNAP VASÁRNAP YYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY Péterrel együtt. Bizony, faggyú- szagú, régi mezei pajtások... Hogy elmentem tőletek, nem bántam meg! Most, ha maradok, csak titeket ismernélek és semmi mást Tudnám,hogy melyik a tökéletlen, melyik szeret lopni, melyikben legtöbb a tej. És ehelyett én már láttam a világot, láttam magát az Embert. No, szuszogjatok békével, mert az, ki titeket régen kergetett, és csengőt akasztott a nyakatokba, az felnőtt, óriás lett. Úgy ám! — és én is költögetem a birkákat, hogy apám mutathassa, milyen kövérek, reng rajtuk a hús, gyapjújuk göndör a zsírtól. — JEz — üt apám botjával egynek a hátára, — ez az, amelyiket Péternek adom a lakodalmára, ha nem - vesztek motort. Péter azt mondja, ha egész a lakodalomig tartja apám ezt az egy ürüt, rágós lesz akkorra a húsa, nem fog majd belőle enni a násznép. Péternek az arcát megvilágítja a hold, felnéz a csillagokra.-— Messze van az még! Jaj, de messze van innen!’ — Csak én tudom; hogy Péter meet nem a csillagokra gondol, hanem valahol a Luna és Muskátli-presszó közötti részen sétál, Klárikát nézi. Nekem is ott. van a gondolatom. A hangulatunkhoz méltatlan szag terjeng a felköltött birkák nyomában, és Péter a kunyhóba indul,. Bent apám a pénz felől faggat bennünket. Péter mutatja, hogy meg van. a könyvünk, a legutóbbi-ösztöndíjat is a takarékba tettük. Csend zizeg a kunyhóban, ,kíy*U egy bárányon a., csengő-picikét füttyent, s hangja könnyű lábakon az erdő felé fürgén iramlik. A kutyák a kunyhó előtt ülnek, s okos képükkel minket vizsgálnak. Odakint fekete ködmönként sürvül az este. A hold ezüst1 szálakkal egymásba fűzi a nyargalászó könnyelmű felhőket, s nehéz gubaként teríti ránk. — Mi lesz a birkákkal? — ébreszti apám a csendet. Péterrel egymás szemébe nézünk. — Olcsó a juh, ötvenet lehetne azon a pénzen könnyűszerrel venni! Jövőre az ötven — száz! A tízezer, húsz még marad a gyapja. Péter indul elsőnek a harcba. — Tudja Mihály bácsi, mind szép ez, s köszönetét is mondunk érte, de másak a céljaink. — A motor! A fene egyen meg minden motort! Járni se lehet már tőle! — Nem a motorról van szó! Mi célul tűztük ki az emberi szellem felszabadítását, s abban, ha tulajdonosokká válnánk, a tulajdon gátolna minket! — De hisz én őrzöm! Mit gátolna az titeket?! — Nem a birkák gondja, hanem maga a tulajdon, mint eszme! Péter védelmére én is belekapcsolódnék, de apám egyből a szavamba vág. Botjával a térdemre üt, Péternél keres szövetséget ellenem! — Ezzel — s még egyszer a combomra . üt —, ezzel ilyenről nem tárgyalok; mert ez már kilencvenkilenc százalékig kommunista! Hidd el Péter, ezt a fiút valami megmételyezte! — Nem apám, én csak mint az életet, s az embert... — Hacc! — kiált nagyot apám s Péter felé fordul. — Veled akarok beszélni Péter. — Miféle szellem? — folytatja. — Hagyjátok a szellemet, olyan az, mint a lidérc, ősszel a láp felett látjuk, és ha -elindulnánk utána, addig csalogat, míg el nem nyeli az embert a mocsaras pos- vány! • .-*■-> — Meg lesztek ti most már magatoknak! Nem jó a szellemmel foglalatoskodni. Csodálkozok rajta, hogy tanult emberek vagytok, s nem tudjátok, hogy amikor a szellemet a palackból kieresztették, megfojtotta azt, aki kieresztette ... Nem tanultatok róla? (Folytatjuk) YYYYYYYYYYYYYYYY' TYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY Sehogysem találta helyét a szobában. Vasárnap délelőtt van. El .kellene menni valahová. Járt- kelt, nyifogatta a szekrény ajtaját, egyik cigarettát a másik után szívta. Valami ideges, félő nyugtalanság vett erőt rajta. Meglátszik rajtam, gondolta, kinevetnek az emberek. Nem, nem megyek ki az utcára. Bőröndje még az ágy mellett állt. Úgy ahogy este hazahozta. A késői gyorssal jött. Senki sem járt már az utcán. Keserű iróniával gondolt a múltra. Akkor nem volt probléma, hogy mit csináljon vasárnap, A szombat esti mámorát aludta, hogy vasárnap annál frissebben lehessen élőről kezdeni. Most nem bírt magával. Felállt, a szekrényhez ment és mintha erejét vesztette volna lassan-las- san öltözni kezdett. Felvette a kabátját, aztán ismét letette. Agyában egymást . kergették a gondolatok. Megbélyegzett ember vagyok. Egy iszákos tróger, akit elvonókúrára kellett küldeni. Hogy nézzek az emberek szemébe? Mit mondjak a barátaimnak? Rákönyökölt az asztalra és elmélázott. Arra eszmélt fel, hogv éhes. Mit lehetne ilyenkor enni? Nincs itthon semmije. Persze ilyenkor nem kellett az étel. Délután egy-két kifli a kocsmában ez volt az étkezés. De most mégis kellene enni valamit. Ahhoz meg ki kellene menni az utcára. Nincs messze, de oda mégsem akaródzott rr ott emberek járnak. E?.v józan emberek. Nem ilyen megleckéztetett alkoholisták. Tovább gyötörte magát. Mit is lehet csinálni? A cimborákhoz nem mehet, azok úgyis csak kigúnyolják. Na meg ki akarják próbálni van-e valami eredménye a kúrának. Kihez menjek? Ki áll szóba egy ilyen semmirekellővel? Hirtelen erőt vett magán. Nem maradhatok mindig a szobámban. Egyszer úgyis el kell kezdeni. Elmegyek ebédelni. Nézzen rám mindenki úgy ahogy akar. Nem szégyellem, hiszen már más vagyok. Be fogom bizonyítani, hogy más vagyok. Lassan visszatért az önbizalma. Gondterhelt arca felvidult egy kicsit, próbálgatta. ízlelgette a szokatlan szavakat: „Más vagyok.” Nyakkendőt kötött, nézte magát a tükörben. Egész szép ez a ruha, gondolta. Azelőtt sohasem érdé-’ kelte ilyesmi. Igaz, hogy a szőke, kékszemű kis Kati a könyvelésben már régen tetszett neki. Kati viszont rá sem nézett. Hogy is- mondta egyszer az üzemi bálon?, részeges vagy Feri amíg iszol szóba sem állok veled. Ezektől a gondolatoktól ismét elkomorodott. De ismét felvidult, kitörő örömmel, szinte magát vigasztalva ismételgette: „Más vagyok!” Határozottsága nyomban megszűnt, amint kilépett az utcára. Lassan, kicsit lehajtott fejjel ment az úton. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a kerítés felett nézelődő fejek el-eltünnek és kettő-három tér vissza a helyére. Szenzáció vagyok, gondolta. Nem baj, csak nézzenek, majd meglátják, hogy más leszek. Kiért a főútra. Az első ember akivel találkozott a főnök® volt. Pont vele kellett, gondolta, éppen vele, hiszen ő volt, aki elvonókúrára küldött. A főnök már messziről mosolygott, nyújtotta a kezét, — Szervusz Ferikém! Hogy vagy? Hova indultál? Egy szóval sem említette az elvonót. Feri nem akart hinni a szavaknak. Lehet, hogy nem is haragszik rá? Visszatérés — Ebédelni indultál? Gyere menjünk együtt. Van valami programod délutánra? Feri zavartan hebegett: — Nem, nem semmi, de ... — A főnök közbevágott: — Semmi kifogás Te szereted a sportot. Délután a lányok kézilabdáznak. Megnézzük őket. Jó? Jólesett neki ez a bizalom; mintha új életet öntöttek volna belé. Sokan jöttek, vidáman örömmel köszöntötték. Volt olyan is aki megállt, megfordult utána, aztán mint aki nem ért valamit, vállat vonva továbbment. Megebédeltek a hús kisvendéglőben. Zsíros volt a hús, kívánta az italt. Küzdött magával. Rágyújtott. Sokáig nézte magábafeled- kezve a csapon ömlő aranyszínű sört. Torkába szinte érezte a hideg, kesernyés italt... Málnát rendelt. Jó hideget. Lassan kortyolgatva itta. Megérezte, hogy figyelik. A teremben felfedezte ivócimboráit. Azok észrevéve a málnáspöharat kifejezéstelen tekintetüket elfordították tőle, legyintettek. Szinte gyerekes öröm fogta el, Nem kellek már nekik, gondolta. Nem vagyok közéjük való. Kettőkor már a pálya szélén álltak. Zavarta a tömeg, főleg egy-egy kiváncsi bámész tekintete, de már nem fájt annyira. A szünetben köré gyűltek munkatársai. Szívesen invitálták egy pohár sörre. Feri azonban rázta a fejét: — Nem iszom. A többiek összenéztek: — De ez igazán semmi. Feri nemet intett. — Semmit sem iszom; még egyet sem. Egész csapat verődött össze amikor hazaindultak. Nehézkesen döcögve indult meg a beszélgetés. Nem akarták bármivel is megbántani. ö meg inkább önmagával volt elfoglalva. Először Pista, a kis technikus törte meg a csendet. — Feri, eljössz moziba? Jó filmet játszanak. Kollektiven megyünk, ahogv szoktunk, tudod? Hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy Feri még egyszer sem volt velük moziban, nem lehetett elcsalni a cimboráitól. Feri gondolkodott, majd eszébe villant valami. Kifakadt: — Mondjátok miért kedveskedtek így velem? Mert most jöttem elvonókúráról? Úgy beszéltek mint egy beteggel. Miért gúnyolódtok? Szinte egyszerre tiltakozott mindenki: — Nem akartunk megbántani Feri. Nem úgy gondoltuk. Azt akarjuk, hogy te is velünk járj ezután. Nem kíméletből beszélünk így veled, hiszen te egész más ember lettél. Kicseréltek. Más lettél, jó volt saját gondolatát így másoktól kimondva hallani. Lehullott az utolsó páncél is. — Veletek megyek! Otthon azon kapta magát, hogy dudorászik. Hosszasan, aprólékos gonddal kötött magának új nyakkendőt. Még egy jó óra ideje volt a moziig. Körülnézett a szobában. Háziasszonyának csodálkozó tekintetével sem törődött, amikor seprűt kért tőle. Úgy belefeledkezett a munkába, hogy csak az óra ütése riasztotta fel. Rohant a moziba. A híradó már elkezdődött, de beengedték. Óvatosan leült, körülnézett. Mellette egy lány ült, karcsú, szőke hajú. A híradó után felgyulladt a villany. Kati, mert őt ültették oda, mosolyogva köszöntötte: — Szervusz Feri. Milyen jól nézel ki. Egész más az arcod. Elkezdődött a film. Feri úgy vette ki, hogy Kati még mindig nézi és mosolyog. Gyámoltalanul félve fogta meg a kezét. A lány nem húzta el. . Kónya József
