Tolna Megyei Népújság, 1963. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-07 / 157. szám
5 A TOLNA MEGYEI népújság 3, ODALMI MELLÉKLETE A Peugeot tulajdonosa A Húngária-úti stadionban volt látható néhány hete a labdarúgó-mérkőzés félidejében és a mérkőzés után mintegy tíz percig. Azért hangsúlyozom, hogy látható volt és nemcsak én láttam, mert oly feltűnően pompázott a sötétkék Peugeot- ra könyökölve, hogy bárki láthatta, sőt, látni kényszerült, még az is, akinek különben nincs érzéke az efajta látványosságok iránt. Diszkrét, mintás, acélkék öltönye a legújabb divat szerint készült és kitűnően igazodott a Peugeot színéhez. Alakja nem volt különösebben kisportolt, de vézna sem, olyan, mint bármely más, átlagos alkatú, tizenhét, tizennyolc éves fiatalemberé. Az arca viszont határozottan figyelmetkeltő volt: elsősorban is duzzadt ajka, mely körül szüntelenül ott bújkált valami egészen fölényes kis mosoly, hasonlóan a szatirikus hőst ábrázoló filmszínészekéhez. Nyilván láthatta a Válás olasz módra című filmvígjátékot, bár ez nem bizonyos. Merészen előreívelő álla és férfias orra imponáló biztonságot sugárzott, amit csak fokozott a vastag, feketekeretes napszemüveg. Időnként beletúrt rövidre borotváit, szénfekete hajába és csettin- tett, alig észrevehetően rándítva a szájét, ami megintcsak arra utalt, hogy alaposan elmélyült Marcello Maestroanni játékának elemzésében. A gyalogos szurkolók leplezetlen csodálattal nézték a hanyagul ácsorgó ifjút, amit ő természetesen észrevett és könnyed mosollyal nyugtázott. Nem jött zavarba á szurkolók bámész tekintetétől, éppen ellenkezőleg: élvezte azt, de legalább is magától értetődőnek tartotta. Eközben szórakozottan válas’zolgatott partnerének — egy hasonló korú, vagy valamivel idősebb, jól ápolt szőkeségnek —, aki minduntalan^ kérdéseket’ intézett hozzá, rendszerint banális kérdéseket, olyan rajongással a hangjában, amire csak a kövérkés szőkék képesek. Alighanem fülig szerelmes volt a Peugeot tulajdonosába. Már csak néhány perc lehetett hátra a szünetből, amikor egy enyhén pocakosodó, középkorú férfi tűnt fel a közelben, és a bámészkodók között utat törve magának, a Peugeot mellett parkoló Opel Record- hoz lépett. — Hello, papa! — üdvözölte a Peugeot-os ifjú. — Történt valami? — Még kérdezed? Mintha nem láttad volna, milyen pocsékul játszottak az első félidőben! — reprikázott a papa és rövid, de dühös kotorászás után Andaxint szedett elő a kocsi belsejéből. — A meccs után itt találkozunk — adta ki az utasítást és a kocsi ajtaját becsapva el- viharzott. Az idegcsillapitót előzőleg megette. A fiú mosolyogva nézett a papa után, mint aki azt mondja: szegény öregem, hogy felizgatja magát, mintha a csapat jó, vagy rossz játékán múlna a világbéke. De persze nem mondott ilyet, csak mosolygott változatlanul és roppant fölényesen. Azt hiszem, fárasztó lehet örökké fölényesen mosolyogni. Aztán felharsant a sípszó, elkezdődött a második félidő és a Peugeot tulajdonosa, lazán átölelve ifjú barátnője vállát, elindult a lelátó felé. A mérkőzés kedvezően alakult a papa szemszögéből nézve: eldöntetlenül végződött. Szinte örültem is a dolognak, mert bizonyos szánalmat éreztem az ismeretlen férfiú iránt, aki oly borzasztóan szenvedett kedvenc csapatának mérsékelt teljesítménye miatt. Lesiettem a kocsiparkolóhoz, hogy láthassam, megnyugodott-e végre kedélye a tisztes eredmény után. Valamivel előbb értem oda, mint ők, így megfigyelhettem, hogy a papa pámás arca zsírosán fénylett a boldogságtól, amint a két fiatal vállát átkarolva a kocsikhoz sétált Egy ideig még a mérkőzésről beszéltek, majd a papa minden átmenet nélkül a fiú mellének szegezte a kérdést: — És most mit szándékozol csinálni? Az ifjú némi töprengés után magához vonta a lányt, aki erre tüstént olvadásnak indult, és azt mondta: — Azt hiszem, kimegyünk a zöldbe. Tudod, papa, ilyen kellemes időben... A mondatot nem fejezte be, de erre nem is volt semmi szükség. A papa tökéletesen megértette, hogy ilyen kellemes időben tényleg a zöldbe kell menni. Végtére is a fiú már tizennyolc éves, a szervezete megköveteli a magáét. Akár úgy is mondhatnánk, nem tud ellenni a zöldövezet vaskos romantikája nélkül. Ha ettől megfosztják, olyanná válik, mint a biztosítószelep nélküli kazán, vagyis minden, a legrosszabb is elképzelhető. Okos szülő pedig nem akarhat rosz- szat gyermekének. Mindezt, ha nem is mondta el a papa, nyilván végiggondolta, mert szemével cinkosan fiára hunyorított, miközben azt mondta: — Én nem bánom, tudod jól, felőlem azt teszel, amit jónak látsz. Csak aztán tízre otthon legyél, mert ha jól emlékszem, áz angol-leckédet még nem csináltad meg. — Természetesen — válaszolta a fiú könnyedén, mint aki tökéletesen tisztában van jogaival és kötelességeivel. Csak a nagyon figyelmes szemlélő vehette észre, hogy itt kötelességről szó sincs, minden jog; a Peugeot, a kövérkés lány, az egészségügyi kiruccanás a zöldbe, sőt, még az angol nyelvlecke is, ha alaposan belegondolunk. — Hát azért mondom — vált szigorúvá az apa hangja. — Ha te nem veszed komolyan a tanulást, én nem csinálhatok belőled külkereskedőt. Különben itt egy tizes, hazafelé nyilván jólesik majd egy fekete. — Kösz papa, klassz vagy — dicsérte meg a fiú és villámgyorsan zsebébe süllyesztette a pénzt. Feltehetően szerette volna elkerülni, hogy mások is meglássák ezt a számára kínos szituációt. Beült a volán mellé, oldalán a boldogságtól sugárzó szőkeséggel és gázt adott. A haza célé igyekvő szurkolók utat engedtek a sötétkék Peugeot-riak, ügyet sem vetve annak ifjú tulajdonosára. Figyelmüket teljesen lekötötte a mérkőzés, melynek végeredménye lehetett volna 4:2, sőt, némely elfogult drukker szerint akár 6:1 is. Pedig nem ártott volna, na tüzetesebben szemügyre veszik a pompás kis gépkocsi vezetőjét. Könnyen előfordulhat, hogy néhány év múlva ismét találkoznak vele, de akkor már nemcsak a Peugeot-ot vezeti... IVANICS ISTVÁN dolog mércéje”. Ez a mélytartalmú gondolat — eltekintve a középkor skolasztikus felfogásától — végig vonult szinte az emberiség egész történetén. Igazi fényében azonban tulajdonképpen mostanában kezd ragyogni, ebben a testet, lelket, szívet formáló korban. Csodálatos valami az ember. Rációjával és gazdag érzésvilágával átfogja a világmindenséget. Nem csap kardjával a négy égtáj felé, mint Attila a legenda szerint, de mind mélyebbre hatol a hajdan fel- tárhatatlannak vélt titkok tengerébe. S közben felszabadul, megismeri önmagát is, birtokosává válik a természet és a társadalom fejlődéstörvényei ismeretének. Negyven évvel ezelőtt, 1923- ban Ernest Hemingway ezt a mottót írta egyik művére: „Mindnyájan egy elveszett nemzedék fiai vagyunk”. Ez a fatalista felfogás akkor szinte világszemlélet volt, sokan vallották, s tömegek követték. Kilátástalanság, nihil volt ez a javából, s papjai azok voltak, akik nem látták, vagy nem akarták látni, merre, hova vezet az emberiség fejlődése, merre tendál a világ. Erre az időre tehető az a felfogás is, amikor régi elméleteket felújítva, úgy vélekedtek, hogy ha az ember nem pusztítja el önmagát, akkor szaporodásának gátat vet a természet. A föld — ez volt ezeknek a nézeteknek a magva — nem képes eltartani azt a lakosságot, ami benépesíti. Mind a fatalista, mind pedig a nagyjából ugyanazon talajból táplált nézetek és felfogások közös forrása a társadalom berendezkedése volt, amelyet szervesen egészített ki a tudatlanság. S hogy bizonyos értelemben még olyan művelt koponya is áldozatul esett e nézeteknek, mint az irodalomban sajátos iskolát teremtő Hemingway, abban nem kis része volt a háborús tapasztalatoknak, s annak, hogy az emberiség feje fölött állandóan ott kísértett a háború, az új világégés szelleme. Most fegyvernyugvás van a világon. Ezt a nyugalmat az ember, híven nagyszerű hivatásához, önmagával méri. S a világ egyik felén — ahogy egy nyugati kollégánk találóan megjegyezte — kevésbé félnek az emberek, mint a másik fél oldalán. Ugyan e tollforgató azt is próbálta magyarázni: miért kisebb a félelem itt, mint ott. Azt mondta: kiegyensúlyozottabb az emberek pszichikuma. De miért? Másutt viszont azt írta budapesti útijegyzeteiben, hogy a pestiek optimistábbak és talán bohémabbak is, mint a boldog békevilág párizsi emberei. De Kanyarodjunk csak vissza az elejére. Idéztük a delphi szentély feliratát. S most azt nézzük meg, miként válik az ember valóban minden dolog mércéjévé? Itt volt például a legutóbbi páros űrrepülés. Amikor Tyereskova és Sikovszkij nagy magasságokban körözött Földünk körül, figyeltem a körülöttem élők arcát. Volt rajta aggodalom? Persze, hogy volt, hiszen az emberek többsége már nemcsak önmagáért és családjáért aggódik, hanem távolabbi környezetéért, így a bátor, minden tiszteletet megérdemlő szovjet szövőnőért is. A jellemző azonban mégis az a nagy magabiztosság volt, amivel tudomásul vették az újabb piros űrrepülés tényét. Egy ismerősöm így fogalmazottA amikor szóba került az űrrepülés: ha egyszer a mai szovjet tudósok bemondják a piros ultit, ott ne kontrázzon senki... A tréfásra sikerült megállapítás komoly tartalmú. Nem kevesebbet mond, mint azt, hogy az ember felnőtt már az űrrepülés bonyolult technikájának a megismeréséig. Vagyis: biztos a dolgában. Ami pedig a háborút illeti. Emlékszem, az ötvenes években, ha szóbakerült, elborultak a tekintetek. Talán azért, mert túlságosan közelről éreztük még a magunk mögött hagyott háborús esztendőket? Kétségtelenül ezért is, de az egészben mégis az volt akkor a leglényegesebb, hogy nem nőttünk még fel a háború rémének megértéséig féltünk tőle, mert nem ismertük megfelelően mozgatórugóit. Nem tudtuk önmagunkkal mérni, szinte végzetszerű fátumnak fogtuk fel. Pedig az emberiség közös ellensége mérhető emberi viszonylatokkal, hozzámérheti önmagához az ember. Furcsán hangzik ez, de igaz. Hogy mást ne mondjak, a Karib-térségben kirobbant 'válság idején más volt a szorongás mérhető értéke, mint tíz évvel korábban. Reálisan értékellek az émbcmk, mert ismerték az erőviszonyokat, s annak is tudatában voltak, hogy nem lesz okvetlenül háború abból a konfliktusból. Hogy ezt elmondhattuk, az bizonyítja: megismertük önmagunkat annyira, hogy világot mérjünk vele. Ebből a mérésből aztán ki-ki levonja a megfelelő következtetést. Egyet azonban szinte biztosra' vehetünk: nem akarunk háborút, sem mi, akik a világ . szocialista felén élünk, sem azok a jó szándékú emberek, akik a túlsó félen állnak. S a mi erőnk így óriási! Erőnket pedig növeli, hogy nap, mint nap önmagunkkal mérjük a dolgokat, s tudatosan formáljuk azt a holnapot, amelyik egyre vonzóbb az emberiség többsége számára. SZOLNOKI ISTVÁN TÉNAOY SÁNDOR: Sorsáért rimánkodik a szerelem Elloptalak az iskolából; a vihogó esiírik közül s te repüiiél, azt hitiedi újabb csínytevés ez is; roatrózgailéros angyalka, most aztán becsapódtál, tantárgyaid jócskán megszaporodtak! háztartás, hivatal, S ugye, mennyire más közelebbről a költő, szuszog, káromkodik, s verset sem mélázva ír; keservesebb, lám, a romantika, lefordítva köznapi nyelvre, derűsebb sokkal az iskolapad, a drukkoiás, a tíz perc szünet, q ktufedéíután, meghosszabbított kimenővel, edzés, szakköri foglalkozás: megannyi aranyos alkalom, szertelen lehetőség, játék, emlékezésre méltó apróságok. S gyilkollak itthon, albérleti főúr, véredbe leíanyáztam, hajlítjuk egymást kíméletlenül, robbanásig telítődünk, ütöm az írógépet, dobhártyát romboló fém-muzsika alict, sziszeg a kávéfőző, rosszabb, mint a foghúzás, aggódsz, mert fehér giliszták, cigaretták másznak tüdőmbe, okulásul apámat emlegeted, ki összehorpadt, mint bádogedény,. Jaj, félek, okosan osztogatod-e erődet, szelíd türelmedet« kívánalmaim éles kések, vagdosnak téged darabokra, kívánkozom öledbe mégis, hizelgésem cukrozott málna, finom madártej, tessék, gyere, gömbölyödj karjaimba, beszélek, mondom egyre a magamét, szép forgószél nyakamon a séhojj ísienhátarnögöiti kunyhó, gyere, húzzuk meg magunkat magányomban, bajaim vicsorgó kutyák, tépik rólam a göncöt, gyere, stoppold meg a zoknit, vasaid ki hátamon az inget, hullámvölgy, mondják rólam, igen, ritkábban ragyog már ütőerem, vonítok, szánalmas jószág, karmollak, nyúzlak, jaj, csak te ne hagyj el, jaj, csak te ne hagyj eii Áldom én örökké azt a mozijegyet, mely összeüiteieti minket, a vásznon, premier plan-ban, szőrös pofák, torz fogolytábor, tetvek, csajkák, szökési kísérletek, hörgés, halál, s a nézőtéren kegyeletes, mocorgásnélküli figyelem, mellettem meg a Te arcod. Tizenhatéves, bőröd világított, nem is a filmet néztük mi már, nem érdekeit minket a háború, szép voltál, s az volt a törvényszerű, hogy elfordítsuk tekintetünket a háborúról. Testünkben csobognak bíbor szökőkutak, mefeghajú fuvallatban, jégtulipános félelemben'gázolunk egy*«» süketen és vakon, máskor meg túlságosan is józanul; hitted-e pirulás iskoláslány, hogy kétélű lesz a konyhakés, hogy kétfzű a só, s ennyire nyűgös a mesebeli herceg? hitted-e, hogy a boldogság a legnehezebb vizsgatétel, de felelni keH, amíg szoknyád ravatalán sorsáért rimánkodik a szerelem. *****&**** miért? CSÄNYI LÁSZLÓ: Szabálytalan szonett Szaporodnak az évek. A szavak fáradtabbak. Ó, széljárta sík minden napod. S szikes napjaid számolatlanul, lassan hullanak. A jövő-műló lét ablaka csak tejútrendszerek rém-rácsait mutatja meg. de túl valakit vársz a csillagok füzére alatt. Aki világok peremének borotvaélét járta végül azt reméli, benépesül majd lángos magánya, s míg múlhatatlan fényben fürdik arca halk hang hívja a törékeny honi tájra és szól, emelve szép fejét a Napra, ez az út visz az ékszer-csillagokba, Az ókori Görögországban a delphi szentély márványfalában ez a vésett felirat állott: „Az ember mindent £----------------------------------* /
