Tolna Megyei Népújság, 1963. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-07 / 157. szám
SZÜTS LÁSZLÓ: A balett-kultúra Magyarországon — Népi balettunk fejlődése — Egy szakmunkás felesége — gyereklány külsejű, kedves kis műszaki rajzolónő — arról panaszkodott a minap, hogy nyolc évi boldog és ijyugodt házasság után veszekszik vele a férje. A férj ugyanis pénz-, főleg azonban időpocsékolásnak tartja, hogy a házaspár hét esztendős, Zsuzsi nevű kislánya balett-tanfolyamra jár. — Nem annyira a havi nyolcvan forint az, ami izgatja életem párját, — vallotta az asszonyka — hanem, hogy a tanfolyamra el kell vinni a kislányt, meg hát érte is kell menni. És sajnálja Zsuzsika idejét is, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy végülis táncosnő lesz-e a csöppségből. Valami általánosságot mormogtam, de szöget ütött a fejembe az ügy. Elhatároztam: jobban utánanézek ennek a „balett- problémá”-nak. És már egy kis tájékozódás is olyan tapasztalatokkal gazdagított, amelyek nem csupán a műszaki rajzolónőt érdekelhetik. Először is országszerte több mint ötven balettiskola működik, többségük két-három éves tanfolyam. Hat éves kortól tanítják itt a gyerekeket a klasszikus és modem balett alapelemeire. A legtehetségesebbeket az Állami Balettintézetbe irányítják. Hat éves korban persze nehéz meglátni, még az igen kecsesen mozgó „született ritmusérzékű” gyerekeiénél is; van-e bennük igazi tehetség a tánc művészetéhez. Egy-két év alatt azonban gyakorlott, hozzáértő táncpedagógus meg tudja mondani: érdemes-e a kicsikét elindítani a magas művészet felé vezető, kapta- fós úton? De még ekkor sem egészen biztos, hogy a leány vagy fiú később — a kamaszkodás kovában — nem morzsolódik*-e le, bírja-e a versenyt a többiekkel, a pálya valódi elhivatottjaival? A most balettet tanuló több ezer leány és fiú — a többség lány! — csak néhány százalékából lesz hivatásos balett-táncos vagy a színpadi táncok művelője. A jelek szerint néhány év alatt bővül a balett-színpadok száma, annyira azonban soha, hogy akár ma, akár holnap nyakló nélkül „termeljenek” művészeket. A mi. társadalmunk nem szaporítani, hanem éppen csökkenteni kívánja (és fogja is) „az élet hajótöröttéi” számát. Már pedig aki életét teszi fel egy különös tehetséget és erőfeszítést igénylő pályára és ott lemarad, abból könnyen lesz talaját vesztett, kétségbeesett egzisztencia. A szakmunkás felesége helyesen vetette fel, tényleg nem biztos, hogy végül is táncosnő lesz abból a gyerekből, akit szülei (pénzt és főleg időt nem kímélve) „halet- tozni” tanítanak. Nincs igaza azonban, hogy emiatt nem érdemes meghozni ezt az áldozatot! Azoknak a pesti és vidéki szülőknek a többsége (mind egyszerű emberek, főleg fizikai munkások), akikkel e kérdésről beszélgettem, azt tanúsította, hogy sem magukban, sem gyermekükben nem élesztgetik a reményt kisfiúk, kisleányuk művészi karrierjét illetően, öléimmel fogadnák persze az igazi, komoly szakemberek által is bizonyított tehetség jelentkezését, hiszen a művészi élethivatást lenéző vagy féltő, de azt mindenképpen gyanúval megközelítő magatartás már a múlté. Legyen a kislányomból vegyész, vagy mezőgazdász, bármi, ami becsületes szakmát jelent — jelentette ki egy győri asszony, egy bolti elárusítónő. És hozzátette: — De semmiképpen sem lesz ártalmára, ha megtanulja a mozgás kultúráját.” A lényeget mondotta ki ez az asszony, és csak azt kell hozzátenni, hogy természetesen azért nem minden gyermeket lehet és szabad balett-tanfolyamra járatni. Akiben nincs semmi kecs, akiben hajlam van a lomhaságra és a hanyag járásra, mozdulatokra, azokon a gyerekeken (az iskolai tornaórák mellett) a mozgás-technikai tanfolyamoknak kell segíteniük. Egy ideje már működnek nálunk ezek a torna, és a tánc között átmenetet jelentő tanfolyamok is, és ezektől is remélhetjük, hogy a most felnövő nemzedékek még szebbek, „stramabbak” lesznek, mint a mai húszévesek kisportolt, izmos generációja. Ám akiben van érzék — és a szakemberek szerint a leány- és fiúgyermekek többségében él, vagy legalább is szunnyad ilyen érzék — annak kár nem megjárnia a szépségnek azt a tartományát, amit a tánc jelent. Aki látott már balettvizsgát hét, nyolc éves csillogó szemű szereplőkkel, (és csillogó szemű szülőkkel) az tudja: e nagy öröm nélkül szegényebb lett volna az egész család! A dobogón pici kis barna lány (lapátkezű, martinász-apa dédelgetett rózsa- bimbócskája) a „Két kicsiny fehér balettcipő...” dallamára lejti a „tanár úr” által szerzett, egyszerű koreográfiát. S te — a nézőtéren, az utolsó sorban — halkan, magadban azt dúdolod a zongorából zengő dallamra: — Lehet, hogy orvos lesz e kicsi nő, — De táncol, röppen, szárnyal, s ez a fő... Elnézést a lírai közjátékért, de táncról nem lehet csak az adatok, s a bölcs megállapítások nyelvén szólni. És most hadd mondjam el beszélgetésemet azzal a tizenkilenc éves, Gerti nevű lánnyal, aki nyolc éves kora óta balettozik és most a tatabányai népi együttes tagja. „Különben” a helybeli papírboltban dolgozik, de már bejárta fél Európát a kis öntevékeny együttessel. „Népi tánc és balett? — kérdeztem tőle. Nem két világ ez?” Nem! Az egész világon sikert arató Állami Népi Együttesnél, a kiváló „Duna” népi együttesnél ugyanúgy, mint a számtalan kis népi tánccsoportnál „szinkronba” került egymással a hagyományok ápolása, és a táncjátékok, táncdrámák- előadása. Nemzeti sajátosságaink megmutatása jól megfér a balett-, sőt pantomim-kultúrát igénylő megoldások keresésével. A gyermekkorban megalapozott balett — a családnak és önmagunknak is okozott öröm mellett — számos lehetőséggel gazdagítja a fiatalokat, anélkül, hogy egyetlen és fő hivatásuk lenne a tánc. A tatabányai „PIÉRT”-es kislány egyszer majd boltvezetőnő Szeretne lenni, férjhez szeretne menni, hogy — talán nem is olyan sokára — csak mint szép emlékre gondoljon a bel- és külföldi táncos szereplések korszakára. Ám ezt a szép emléket nagyon nagy kár lett volna „kihagyni”! Szóltunk már azokról a bizonyos- „hajótöröttekről”. Fáj látni az olyan csinos, fiatal lányt, aki otthagyja rendes foglalkozását, amiért egyszer-kétszer — a csinossága, a fiatalsága miatt behívták statisztálni a filmgyárba, vagy lefényképezték, mint modellt. Szomorúság fogja el az embert, ha tanulmányait abbahagyó fiatalemberről hail, olyanról, aki — mert valahol történetesen lehozták egy versét — már új Petőfinek, vagy József Attilának képzeli magát, akinek nincs szúKsége tanulásra, munkahelyre. Az ilyen példák azonban gyérülnek és ritkulásukhoz nem utolsósorban járulnak hozzá azok a balett-, zene-, énekés egyéb tanfolyamok, amelyek a gyerekek mind nagyobb tömegeihez közvetítik (az iskola mellett, annak anyagát és nevelőerejét kiegészítve) a művészetek tiszteletét. Aki már gyermekfejjel megismeri — például — a tánc fegyelmét, az védve lesz attól az itt-ott még mindig kísértő nézettől, amely szerint a művészi pályákon nem különösen sok, hanem különösen kevés munkával is érvényesülhet az ember. Elhiszem, akadhat még — Pesten is, vidéken is — néhány Olyan felelőtlen tánctanár, aki az „édes élet”, a léhaság vágyát oltja a kis növendékekbe. A tánctanárok döntő többsége hivatása magaslatán áll: nem feltétlenül művészeket és különösen nem „csillagokat” és csillagocskákat kívánnak formálni növendékeikből, hanem olyan embereket, akik tudnak bánni a mozdulataikkal. S mert mi azt akarjuk, hogy a Zsuzsikák és az Istvánkák testileg-lelkileg ép és szép emberekké legyenek, olyanokká, akiknél harmóniában van a szellem és a'fizikum — a magvetőnek, a gyümölcsoltónak kijáró tisztelet illet minden munkáját jól, j odaadóan végző balettmestert. S | azokat az édesanyákat, édesapákat! is, akik időt, energiát áldoznak.! hogy gyermekeik — többek között, — „balettozni” tanuljanak. 1 ‘ Antal Gábor I Maximilian Scheer: * Ártatlanul a villa naosszékben Ma már az egész világ haladó vezetőit ábrázolja, hanem David közvéleménye — nem utolsó sor- Greenglass-t is, s főleg feleségét, bán a józanul gondolkodó ameri- Ruth Printz-et, ezt az „east side-i kaiak előtt is — világos: ártatlanul Lady Macbeth-et”. ültették villamosszékbe, éppen tíz Nem egyszerűen fekete színek- esztendővel ezelőtt, az „atomkém- kel, hanem az ellenőrzött tények kedés”-sel vádolt Julius és Ethel és a lelki mozzanatok árnyalatos Rosenberget. Áldozatai, mártírjai elemzésével rajzolta meg Scheer a voltak annak a főleg MacCarthy Rosenbergék körül tekerőző em- és John Foster Dulles nevével ber-kígyókat, mint ahogy a szen- „fémjelzett’ agresszív háborús po- védésben és a megfélemlítésben litikának, amely annyi kárt oko- felmagasodott házaspár sem attól zott az emberiségnek. nőtt oly naggyá, hogy a pátosz szíHogyan font hurkot amerikai neivel örökítették meg alakjukat, reakciós köröknek az az eleve el- Azt a bonyolult — és lényegében határozott szándéka, hogy az atom- mégis egyszerű — folyamatot tud- monopólium elvesztése miatt bűn- ta a kitűnő szerző új könyvében bakot találjanak, egy kis csirkefo- elénk tárni, melynek során a Ro- gó egyéni félelmeivel, s düheivel, senberg mérnök és felesége önma- (Julius Rosenberg ugyanis egy guk védelmezőiből a béke és az szép napon megúnta, hogy sógorá- emberiség ügyének védelmezőivé ra is dolgozzon) ez az új, ami a né- lettek. A szolidaritás, s a jobb éleimet Maximilian Scheer csupa té- re, biztonságra vágyó külvilág be- nyen alapuló dokumentum-regé- hatolt a sűrű börtönrácsok mögé nyét oly különösen érdekessé teszi, is! S ez a halálon is diadalmaskodó A „maccarthyzmus” légkörének szolidaritás az, amely áthatja a jellegzetes alakjai között nemcsak Kossuth Könyvkiadónál, Hámor gyűlöletre uszító bírákat és az ön- Péter jó fordításában megjelent célúvá lett nyomozószerv, az FBI könyvet. Ott tanultam meg... Kavarog, kéklik a permetlé, mintha az ég színét keresné. Kevertem én azt néhány éve, voltam többször is a vegyésze. Nem mindegy, hogy miképp csinálják — megtanultam a tudományát. Oklevelem ugyan nincs róla, apám csak a megmondhatója, hogy a permetkészítést értem, lehetne akár mesterségem. Mert mesterség az, mert művészet kikeverni a jót, a szépet, védelmet a pusztulás ellen, gyümölcsös őszt a sédőszerben, az ég színét gálicból, mészből, a nyár gondját az ég színéből, a munkát szorgalomból, kedvből, szeretetet a szerelemből, múló évekből bölcsességet, kikeverni a jót, a szépet, a világból tiszta értelmet. ».Ott tanultam meg a kád mellett. LADÁNYI MIHÁLY: E s t e Foltos felhők legelik az eget, csordájuk egyre árad, változik. Ha elvonultak, majd megláthatom a sötétség kis repedéseit. Onnan talán könnyednek látszom itt a fű kései közt, ahogy hanyatt fekszem, zöld égben, hol csillag leszek, mert harmattal borít az alkonyat. Gyerünk, elő egy derűs éneket! Az este tücskei hangolnak a szamártövis csipkés erkélyein s táncolni készül a galagonya. I Gyors öltözködés Korán indult a i o- natom, este mindent elkészítettem. Reggel vekkerem rettenetes berregése vetett véget szendergésemnek. Gyors mozdulattal vánkosom alá penderítettem, majd gyakorlott utazó gy i- nánt zokni, cipő ss nadrág következett. -i cipőfűzés azonban már nem ment ilyen egyszerűen. Ugyanis a cipőfűzőnek az a bizonyos, kezdetben masz- szívnak mondható vége a többszöri használattól megpuhul, sőt úgy is mondhatnám, hogy kirojtosodik. Ilyenkor aztán kénytelen az ember jobbkezének mutató- és hüvelykujja. hegyét oly módon érintkezésbe hozni ajkaival, melynek eredményeként ujjhegyei nedvesen hagyják el szájüregét,.. Én is így cselekedtem. Kérlelhetetlen szigorral pöndörítettem néhányat a fűző elpuhult, elkorcsosult végén, melytől az átmenetileg oly merevnek tűnt. Felcsillant a reménye a ringlitlen lyukacskákon történő átbujtatásának. Közben órámra pillantva mormoltam az igéké „pökni, pödörni, be fűzni, de nagy tűre lemmel!”. így hexameterei- getve, végtelen türelemmel és szeretettel gondoltam azokra, akik a cipőfűző végének keményítését érzik hivatásuknak és e pillanatokban éppen szuszorogva fordulnak másik oldalukra, langymeleg ágyacská- jukban. Szóval addig nyalakodtam, pödör- gettem, keményítget- tem, bujtatgattam, míg a 12 torkos, kis ringlitlen lyukacska megtelt fűzővel. Ezután egy — már-már a türelmetlenség határát súroló mozdulattal — erőátvitelt hajtottam végre, a fűző rögzítése céljából. Meglepő eredménnyel járt; mindkét kezem egy-egy 20 centis, a fűző többi részétől teljesen független, pertlike tulajdonosa lett. Mit tesz ilyenkor a vonatra siető? Görcsös bog-félét köt a pertlire. Én is ezt tettem. Jöhet a mosdás, miután frissen borotvált képem több sebből ontá a vért. A szappant sze- lídebb jószágnak képzeltem. Tenyeremből első fordításra vidáman ugrott ki és tűnt el a mélyben, mint Dobay a medencében. Szemüveg nélkül nem látok. Fel tehát az optika csodáját! Körülnézek, szappan sehol. Lehasalok. Arcom a padlót súrolja. A kre- denc alját választotta ideiglenes búvóhelyéül az alávaló jószág! Farkasszemet néztünk. Egészséges, gömbölyű, tenyérbemászó képpel sandított ki rám. Piszkavas. Görgetés. Mosdás. Jöhet az ing, mert elrobog a vonat... Igenám, de az inget apró fehér kis gombocskák zárják el a bel- és külvilágtól és a legfelső, közvetlen az ádámcsutkánál, megunva eddigi helyzetét. A mai le- röfényes reggelt tűzte ki függetlensége életbeléptetéséül és eltűnt a mélyben... Ingem gombtalan gallérját tehát nyakkendőm bütyke tartotta egész nap... így értem el a vonatot. Fésűm otthon felejtvén, csapzott fürtjeimet ujjaimmal gondosan elrendezgettem. Illedelmesen kifizettem a jegybüntetést, epedve megáldottam a „cu- goscipő” feltalálóját és békésen elszuny- nyadtam, beletörődvén, hogy minden ellenem esküdött... Sz. K, ,
