Tolna Megyei Népújság, 1963. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-21 / 169. szám
Egy ember, aki „ült” B arátom, akit meglátogattam ebben a kis faluban, alig, hogy túlestünk a bemutató kézfogáson, furakodott a söntés elé, hogy hozzon egy rundó sört. Vagy ahogy ő mondja: sert. Mi ketten ott maradtunk az asztal mellett. Az aligelőbb bemutatott férfi és éh. Asztaltársam félszemét rámemelve, amire azt mondanám, ha rosszindulat csillant volna fel benne, rámsújtva megkérdezte: — Aztán tudja-e. hogy kivel fogott kezet? — Ha jól értettem, Kovács..., vagy talán Horváth — tettem hozzá gyorsan. — Ne haragudjék. de nem nagyon lehetett érteni ebben a zajban. — Nem úgy. hogy Horváth, vagy Kovács — emelte fel a szemöldökét —, hanem amúgy. Hogy hát ki vagyok én? Végignéztem Tajta. Nem paraszt, annyi bizonyos, noha manapság az öltözék után faluhelyen igazán nehéz különválogatni • iparost, parasztot, tisztviselőt. Hát akkor... — Könyvelő. — Mert valóban úgy mutatta arca. öltözéke, minden. — Olyanforma — felelte. — De azt tudja-e, hogy ki voltam? — Már ugyan honnan tudnám? — Akkor most figyeljen! Amikor észrevette, hogy ceruza meg papírféle után nyúlok a zsebembe, térdemre tette a kezét. — Uram, ha csak egy sort is fel akar írni, akkor máris isten vele. Tudom, hogy maga abból él. amit ír, de most látogatóban van itt a faluban, magánemberként. Ha kiváncsi, mint magánember — megnyomta a szót —, elmondom. Ha úgy kiváncsi, mint újságíró. akkor isten áldja. Tehát? — Áll az alku. Közben visszaér barátom és elénk rakja a pohár söröket. Hosszút hörpölünk a habos léből, aztán újdonsült ismerősöm elkezdi. — UramÁ én ültem. Nem szólok. Pillanatra kissé meglep a közlés, de hát uram, teremtőm ő az egyetlen ember, aki ült? S a prákszisom- ban is nem egy akadt, aki megismerte a cellák hűvösét, s később beszéltem vele. Nem szólok, s nem mutatom azt a cseppnyi meglepetést sem. — Nem is csodálkozik. — Csak ennyi az egész? — Magának ez csak ennyi? — Most nem a börtönre vonatkozik a csak. hanem nátez nem akkora szenzáció, aminek érdemes ilyen nagy feneket keríteni. Néz rám, úgy látszik nem érti, amit mondok. Aztán megcsóválja a fejét. — Ember, hát magának tényleg csak ennyi az egész? Igaz is, magának nem volt rossz, magára nem szégyen. Meg nem maga nyúlt ahhoz a pénzhez, amely már régesrég elfogyott, de még most is égeti a kezemet. Pénztáros voltam egy... egy..., de mindegy, hogy hol, egy nagyobb vállalatnál. Sok pénz ment át a kezeim között. Érettségi után röviddel a vállalathoz kerültem s más - fél év sem múlt el. már rámbízták a pénztár kezelését. Bizalom volt az. nagy bizalom. Fizetésemre sem panaszkodhattam. Irigyeltek is érte a barátaim. Szépen összeszedtem magamat, emlegették is már, hogy meg kéne nősülnöm, meg azt is észrevettem, hogy a lányos mamák is jobban megnéznek, ha végigmegyek az utcán. De hát érdekeltek engem a lányok?! — Felnevet. — Pedig nem voltam valami utolsó legény. Most már persze szürke a hajam, meg is fáradtam. Akkor még nem érdekeltek a lányok, most már nem. Pénzem volt, barátom is. több, mint kellett volna. S később aztán a lányok helyett jöttek a nők. Majd pedig a nő. Az egy. Jolinak hívták. Szőke volt, magas, és barna bőrű. Tulajdonképpen akkor őrültem meg, amikor a strandon megláttam feltűnően hosszú combjait. Nem 'volt nehéz kikezdeni vele. Nekem pénzem volt, neki meg szüksége a pénzes partnerra. Alig észrevehetően elmosolyodom. Nem kerüli el a figyelmét. — Pontosabban fogalmazok: Pénzes palira. No. hát ez lettem én, a pénzes pali. Joli telhetetlen volt, az ép fizetésem pedig 'véges. S akkor, igen, akkor nyúltam először a más pénzéhez. Aztán még sokszor. S jött a lebukás. Leültettek. Könnyű ezt kimondani, de megérteni nem tudja, hogy mit jelent, akinek még nem volt benne része. Nem a magány, a börtönőrök sem rosz- szabbak más embereknél. Ott is van rendes ember is, meg amolyan is. Kibírható lenne minden, hanem a szörnyű érzés, amit a megbélyegezettség kelt. És a bűntudat. Amikor kiszabadultam, siettem a lakásomra, s ki sem mozdultam harmadnapig. Az esti vonattal elutaztam ide. Azóta itt élek. Fizikai munkás voltam két évig, s aztán bevittek az irodába dolgozni. Ezzel be is fejezte a történetet. Csodálkozva néztem, ugyan mi van ezen a történeten olyan csudanagy szenzáció. De hát ő tudja. Ha már egyszer annyira el akarta mesélni, az én időmből igazán kitellett végighallgatni. Felhajtottuk a sör maradékát. Már emelkedni akartam, hogy indulok elfele. amikor visszanyomott a székre: — Még egy rundót. Én fizetem. Az ünnep tiszteletére. — Holnap lesz ünnep. Ma még csak szombat van. — Tényleg szombat este volt. — Ünnep ez, uram. Az én ünnepem. Ezerkilencszázhat- vanhárom június tizenötödikén kineveztek pénztárosnak. Érti? Pénztárosnak! — Még annyit tett csak hozzá: — Pedig tudják. hogy ki voltam. Aztán még én is hozattam egy kört. Befejezésül ő még fizetett egy rund konyakot az ünnep tiszteletére, s szépen elballagtunk haza. Az elmúlt napokban azt hallottam róla, hogy nősül. Valami özvegyasszonyt vesz 'el. Jövő hónapban lesz az esküvőjük. CSATÁRY GYÖRGY TAKÁCS TIBOR: II varsói gettó kapujában Július heve izzaszt, mintha ránkégne, tapad a ruha. „Ki itt belépsz...” Nem, nincs felírva, ez volt a Gettó kapuja. Magányos, térdrebukott állat, kínját feledni nem lehet, bombák tépték, gránátok rágták, de mégis áll két emelet, s alul a boltív, — nem remekmű, hiszen csak bérkaszárnya volt, mégis, máris emlékmű, eskü, szívében hordja a golyót. Nézzük, tizenöt nyár hevében, mi, Európa fiai, hogy itt, e görcsbedermedt szégyenkapu miképp tud vallani! Ez volt a Gettó, s ez maradt csak, — „ki itt belépsz...” — mondták sokan. Dante késői pokla hallgat, mi meg csak állunk komoran. TASNÁDI VARGA ÉVA: Nyáii vers A Nap nevet ott fent a messzi égen, és száll a füst, köröket írva, kéken. Bent tészta sül, piroslik már az alja, egy leánykéz fehér kesztyűjét varrja. Csendülve-cseng a habverő, dalolgat: — Ragyogni fog rézvörös testem holnap, de ma habos-fehér köpenykét vettem, s dalom visszhangzik messze túl a kerten! öreg apóka járkál, s füttyent egyet, a lomb alól rigófiú felelget. Ragyogó, zöld szoknyája van a földnek, s a fűszálak ma percről percre nőnek. — Vakáció! — de jó ma itthon lenni! Pedig csak tört idő vagy. Nem sok. Semmi! Játék vagy és otthon vagy. Dal vagy. Minden. Fényed körül de sokszor is keringtem! Labdám repült a boglyás nyári réten, és szállt, a füst, épp ily szelíd kéken, s egy kisfiú várt lent a folyóparton... Ezüsthangját még szinte most is hallom. — Vakáció! — de szép ma itthon lenni! Pedig csak tört idő vagy. Nem sok. Semmi! S ha fényed egykor búcsúzóra lobban, továbbrobogsz a messzi csillagokban! I Könyvmáglya a Dél-afrikai Unióban A máglyán lobogó könyvek már szinte megszokott jelenségnek számítanak a Dél-afrikai Unióban. A nyilvános könyvtáraknak és könyvüzleteknek bele kellett egyezniük, hogy egy állami „kulturális” bizottság ellenőrizze állandóan könyvállományukat. Ezrével égetik el azokat a könyveket, amelyek veszélyeztethetik a hivatalos faji megkülönböztetési politikát, de máglyára kerülnek azok is, amelyeknek politikai tartalma Dél-Afrikában ma nem kívánatos, mert előnyösen állítják be a feketéket. A feketelistára tett könyvek között Tolsztoj és Gorkij könyveitől Hemingway és Arthur Miller műveiig sok értékes munka található Fernandez More no versei Aratás Szobámban szüntelen dönög egy darázs, nem tapossa senki az utak porát, a búza ringatja kint az aranyát, sóvárog a szélben a duzzadt kalász. Akácok Ó augusztus, szeptember aranyos akácfája, mintha a levelekre finom aranypor szállna. Az történt meg. hogy éjjel a csillagok lejönnek, leülnek ágatokra s a hajnali fényben tündökölnek. Mi történt most tavasszal, a szívemmel, nem értem, • mint a források folyton egy dalt mond, egyetlen dalt ismétel. Ó augusztus, szeptember aranyos akácfája, mintha leveletekre finom aranypor szállna. Tájkép Az okkerszínű lábnyom rajza éles, az út sejteti a szántó határát, a malomnál meg nyíló százszorszépek. Magánhangzók Fiam tanulja a magánhangzókat: A, E, I... inkább az Ó-t szereti, minden idézi vonalát az O-nak, virágok szirom-díszei, édesanyjának tágranyílt szeme, a Hold s a Nap ívében felleli, O betűt ír a madarak röpte, a világ egy nagy O betű neki. Csányi László fordításai Könyvismertetés Egy kísértet-térkép nyomán Ábel Olga és Benamy Sándor könyve A két, jól ismert szerző a sok külföldi, izgalmas útikönyv után, most magyarországi útikönyvvel lép az olvasók elé. Nem akármilyen utat tettek meg az országban; itthon is megtalálták a kalandos utazás módját. Régi községi helységnevek alapján indultak el, hogy „felderítsék” a nevek eredetét, s megismerkedjenek az új nevek mögött — a mával. Már magúk a helységnevek is sokat mondanak: Búbánat-völgye, Hatrongyos, Átokcsatoma, s ehhez hasonló valóban kíváncsiságot ébresztő nevek vezették a szerzőket. Bejárták az országot keresztül-kasul, nem sajnálták a fáradságot, s kutató munkájuk nyomán néhol döbbenetes, néhol keserűen fájó, kacagtató „leletekre” bukkantak, amelyeket ebben a könyvükben színesen, izgalmasan tárnak az olvasók elé. S van ennek a könyvnek még egy érdekessége: a jelen, amely nagyon sokszor semmivel sem alakult kevésbé izgalmasan ezekben a községekben, s amely lehetővé tette, hogy új neveket kapjanak a községek, az új életben. A színes, érdekes írásokat érdeklődéssel olvashatja mindenki aki hazánk múltja, jelene, s népünk sorsa iránt érdeklődik. BUDAPEST. Erzsébet-híd. (Szlovák György rajza)
