Tolna Megyei Népújság, 1963. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-30 / 151. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 Irodalmi melléklete A csillagokat összekötő telefon A történelem nagy pillanatai olykor nem azzal hagyják legmélyebb nyomaikat az egyénben. amivel bekerültek a história lapjaira. Columbus szerint Amerika földjét elsőül egy Rodrigo da Triana nevű matróz pillantotta meg. Más helyein a tengerészről olvasván, az tűnt fél nekem, hogy a derék ember azt tartotta legfontosabbnak az esetből, hogy ébersége jutalmául annak idején egy selyemkabátot kapott az admirálistól. Bocsássa meg az olvasó, hogy csekélységemet egy ilyen világ- eseménnyel és ilyen történelmi személyiségekkel vonom párhuzamba de kénytelen vagyok vele. Az történt ugaynis Bikovsz- kij és Tyereskova világra szóló űrutazása közben, hogy engem elsősorban nem is a két nagyszerű ember fantasztikus teljesítménye kápráztatott él. Az egymást követő szovjet kozmikus kísérletek már előkészítettek bennünket arra, hogy hamarosan sor kerül egy ilyen űrrandevúra. Nem tagadom, engem — magam sem tudom miért! — a jelentésnek az a mondata ragadott meg leginkább, amely szerint Hruscsov rádiótelefonon beszélgetett Tye- reskovával. Fölvette a kagylót & mondani kezdte: „ ... Nagyon örülök és apa módjára vagyok büszke...” Közben a Vosztok—6 a hang sebességének sokszorosával száguldott s parancsnoka a 26 éves egykori textilmunkáslány egyetlen pillantásával országokat pásztázott végig, majd Valentyina Tyereskova válaszolt a Kremlben elhangzott mondatokra. Itt éreztem — bele kell ebbe szédülni. A technikának olyan összetett és robbanásszerű ugrása ez, hogy megértéséhez is semmi az az ismeretanyag, amellyel annak idején az iskola útnak indított az életbe. Megvallom, töredelemmel, hogy már akkor a lexikon után kellett nyúlnom, midőn a megahertz szóval találkoztam az első jelentésekben. Ez a 26 éves lány 1960-ban még a textiltech- nikusi vizsga tételeitől kapott szívdobogást és most olyan ismeretek tömegével rendelkezik, amelyek alkalmassá teszik őt az űrhajó elképesztően bonyolult mechanizmusának megbízható működtetésére is. ' Vajon az átlagember lépést tart-e a tudománynak és a technikának ezzel a heves iramú fejlődésével? Bizony — az esetek jó részében — elég kevéssé. S ezen nem is lehet túlságosan csodálkozni. A minap kezembe került a Pesti Hírlap 1933. évi naptára, s benne egy nagy cikk arról, hogy milyen lesz földünkön az élet 100 év múlva, vagyis 2033-ban. E cikk szerzője azt írta: „ ... Száz esztendő múlva élő unokáink ... nehezen fogják megérteni, hogyan lelkesedhettünk annyira egy-egy sikeres óceánrepülésen, hiszen annak a kornak a Lindberghjei már nem tengerentúli városokat, hanem a Holdat és más égitesteket szemelik ki célpontjukul űrhajójukkal ..." Nos, a jövőt fürkésző író képzelete évtizedeket késlekedett. Csoda, ha az utcai járókelő gyakran csak hüledezni tud egy-egy meghökkentő vívmányon? De .. De... nem szakad-e ki a kor vérköréből az, aki csak ámul- bámul, de nem vonja le a világot elragadtató nagy fölfedezésekből, találmányokból azt a következtetést. hogy neki magának is előbbre kell lépnie szakmájában egy jó katonalépést, ha nem akar végzetesen lemaradni? Legyünk szerények s ne az űrhajózás adta leckét vegyék például. Csak olyan egyszerű dolgot nézzünk, mint a világítástechnika: mit ér ma egy olyan , világítási szakember, aki még nem jutott el az úgynevezett gázkisüléses fénycsövekig s még mindig csak izzólámpákkal dolgozik? Vagy mit ér az olyan textilgyári műszaki dolgozó, aki csupán a természetben előforduló nyersanyagokban gondolkodik, s nem vesz tudomást arról, hogy olyan műanyagok törtek be szakmájába, mint a nylon, az őrlőn, vagy a terilen? Nemcsak, hogy lépést tartani nem könnyű a viharos tempójú fejlődéssel — a minap olvastam arról, hogy egyes szakkérdésekben olyan tömegű tudományos munka halmozódott fel a világ könyvtáraiban, hogy un. gondolkodó gépekkel kell földolgoztatni tanulságaikat — sokak számára kínkeserves dolog annak tudomásulvétele is, hogy ismeretanyaguk egy része menthetetlenül elavult. Gyakran találkozom emberekkel, akik szinte ifjúkori álmaiktól érzik megfosztva magukat, mert szakmájukban eddig nem ismert módszerekkel vagy igazságokkal kell számolniok. Nehezen értik meg azt az aligha vitatható tételt, amely szerint „a tudományok által kijelentett igazságok mindig értékesebbek azoknál az álmoknál, amelyeket a tudomány lerombol...” Hogy ez mennyire így van, annak igazolásául hadd idézzem fel életemnek azt az ajándékszerű alkalmát, amikor századunk egyik legkiválóbb magyar művészét, Csók Istvánt hallhattam erről a kérdésről nyilatkozni. Kilencvenedik életéve felé járt már a nagy festő, és még mindig serényen dolgozott, tevékeny részt vállalt a művészeti közélet és a magyar békemozgalom munkájából is. — Tudja, miért győzöm ezt kedvvel és erővel? — nézett rám szelíden derűs szemével. — Mindig a mában éltem és a holnap felé tekintettem. Nem restelltem élőről kezdeni egy képet, vagy újra végiggondolni azt, amiről régebben úgy vélekedtem, hogy teljesen tisztáztam önmagam előtt. Ha ez nem így lett volna, akkor én. aki több mint félévszázadot éltem a ferenejózsefi világban, sohasem érthettem volna meg az új eszméket, sem a modern művészetet, de még csak a villamos működését sem. Tudom, hogy könnyű klasszikusokkal példálódzni, de olykor elkerülhetetlen. És van egy hallhatatlan előnye: a klasszikus művével és véleményeivel is túl esett az idő próbáján. Mert amit nekem az juttatott az eszembe, hogy a szovjet kormányfő telefonon beszélt a gondolatsebesen száguldó Valentyina Tyereskovával, azt más történelmi helyzetben, régesrégen majd minden klasszikus régen megfogalmazta már. Nikla poétája. Berzsenyi Dániel például így: „... A lélek Is csak úgy emelkedik A józanság tisztább világihoz, Ha a tudományok és isméretek Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának...” Lehet, hogy régi ez a tanács, de az új megismerések fényében is igaz és megszívlelésre érdemes. Bajor Nagy Ernő Meg lehet érteni roszalló, dühös ás kiábrándult megjegyzéseit annak, akit, mint írásunk névtelen szereplőjét elhagyta a felesége, s e pillanatban teljes tanácstalansággal áll, s önmagát faggatja: mit tehessen, hogy jövőjének egyfajta ki- látástalanságától megszabadul, jón, s helyrebillentse azt, ami megingott. Szinte hamleti szenvedélyességgel ostorozza most a hűtlent, s ugyancsak a dán királyfi pátosztól fűtött hangján beszél a „kizökkent” időről és sajnálnivaló helyzetéből általános érvényű következtetéseket próbál levonni a társadalom erkölcsére vonatkozóan. És ezt már nem lehet megérteni, mert az egyedi eset. mint például az övé, még nem jelenti, hogy hasonlóképpen jár majd mindenki, aki egy asszonnyal szerelem, vagy valamilyen érdek útján házasságot kötött, vagy ezután fog kötni. Azt mondja: a kor megfosztotta a trónjától a szerelmet, az erkölcsöt, mint követelmény- rendszert, teljesen szétzilálta. Ami a szerelem trónfosztását illeti arról most külön ne beszéljünk, mindössze annyit jegyezzünk meg: szó sincs a szerelem detronizálásáról. Az erkölccsel kapcsolatban azonban kissé nagyobb terjedelemben érdemes emberünkkel polemizálni. A téma kapcsán ugyanis így merül fel néhány kicsit gyötrő kérdés: van-e joga ennek a mi fejlődő, eszmeiekben es anyagiakban egyaránt gazdagodó társadalmunknak ahhoz, hogy a régitől merőben különböző erkölcsi követelményeket támasszon a tagjaival szemben? És az: ha létezik a különbség, akkor milyennek kell lenni? No, és az: valóban szétzilálta e a kor azt a bizonyos rendszert, amit erkölcsnek nevezünk. Mindjárt az elején mondjuk ki: van joga a társadalomnak ahhoz, hogy újfajta igénnyel lépjen fel tagjaival szemben. Ezt azonban még véletlenül sem szabad csak a szerelmi és házastársi morál szempontjából nézni. Egy-két, de több száz válás, hűtlen elhagyás sem jelenti ugyanis, hogy a követelményrendszer rossz, s a ma etikája alkalmatlan arra, hogy valamennyire is szabályozza az emberek egymásközötti, az egyén és a társadalom közötti viszonyt, kapcsolatot. Másik oldalról viszont azt kell látnunk, hogy csak erről megítélni a ma erkölcsét, enyhén szólva badarság, hiszen a szerelmi és családi morál csak egy részét képezi az erkölcsnek. Súlyosan azért érint valakit, mert a legközvetlenebb kapcsolatban végeredményben ezzel van, s talán leginkább ez hat érzeiemvilágáral Gyötrődő, kétkedő szereplőnk nem kis szén- vedélyességgel hirdeti úton, útfélen, hogy a szerelem szabadsága s az erről elhangzott megállapítások tulajdonképpen frázisok. Példájából, a vele történt szánandó esejnényből azt a következtetést szövi, hogy a különben szépen megfogalmazott meghatározás a szabad szerelmet jelenti. Vagyis: végeredményben a családi kapcsolatok feldúlá- sát, a tudatos cselekvés helyett az ösztönöst hirdeti. Már maga a felvetés is roppant furcsa, de méginkább érdekes az a mód, ahogy a fogalmakat összekeveri emberünk. Nem hajlandó észre venni, hogy a kétféle megfogalmazás között társadalmi és történelmi különbségek vannak. Még nem is akármilyenek! Amíg ugyanis a szabad szerelem az ösztönös tobzódást, a családi kapcsolatok felrúgását, a gyermekekről való gondoskodás elhanyagolását jelenti, addig a szerelem szabadsága a harmóniával, az ember egyik legszentebb érzésének, a szerelemnek felmagasztalásával van kapcsolatban. Az aztán: miként jelent lelkiismereti problémát az egyénnek egyik, avagy a másik követése, nem kis részben függ az egyéntől, magától. Az asszony, aki elhagyta férjét, elveszett a különbség útvesztőjében, mert tudatában ott honolt a régi felfogás. A szabad szerelem elveinek követését nem tőlünk, nem a mi társadalmunk erkölcsi rendszerétől tanulta, hanem múltjából hozta magával. És ez lényeges különbség. Ami pedig a szétdúlást illeti: társadalmunk csakugyan szétdúlta és napjainkban is gyengíti a hagyományos, konzervatív erkölcsi normákat. Az új, kialakulóban lévő morális kódex azonban megszüntetve megőriz: a régiből átveszi azt, ami a szocialista humanizmus szellemének megfelel, megvédelmezi az emberiség története során kialakult erkölcsi rendszerekből azt, ami általánosan emberi, s ezt továbbfejleszti, az új kor szellemének megfelelően. Nos, erről van szó, s nem arról, amit szereplőnk olyan megátalkodott hévvel hirdet. És arról: egy ember, kél ember, tíz ember, vagy száz ember magatartása, cselekedete nem meghatározó. A döntő az erkölcsnél, a társadalom erkölcsénél a többség állásfoglalása. Ezt pedig mindenként pozitívnak kell értékelnünk. Ha nem hisz nekünk e rövid írás szereplője, nézzen utána közelebbről: milyen lendülettel formálja saját holnapját a társadalom. S akkor majd meggyőződik az igazságról. SZOLNOKI ISTVÁN TÄJ ÉS TÖRTÉNELEM A táj egyet jelent történelmével, de nem mindegyik emlékesük rá. Vannak tékozló tájak, amelyek szétszórják kincseiket, vannak közönyösek, melyek az idő véletlenjére bízzák, hogy mit tart meg, s vannak mások, amelyeknek minden fontos, ipert nemcsak maguknak gyűjtenek, hanem a következő koroknak is. Ez a táj még a siető utast is megfogja, azt is, aki két ultiparti között kukkant ki a vonat ablakán, s az iskolai memoriterek már csak álmatlan éjszakáin jutnak eszébe. S aki még Kisfaludyt sem tudja idézni, mikor a Badacsony hegye előtt üget el a vonat, vagy Tapolca felé haladtában megpillantja Csobánc várát, azt a táj figyelmezteti régvolt dolgokra. Tatárral, törökkel, némettel hadakoztak itt a hajdani magyarok, ama előidőkben, melyet Kisfaludy támasztott fel regéiben. De nemcsak hadak vonulását látta ez a táj, mert a hegyoldali erdőkben Múzsák tanyáztak, dalt fakasztva a szívekből. Bár legyünk őszinték, nemcsak a Múzsák, a bor is segített megnyitni a szíveket és elméket, sőt ma is segít. S ahogy a tájak, a borok is más-más indulatokat rejtenek. Vannak borok, amelyek az ember bűneit juttatják eszébe, mások haragvóvá teszik az ivót, verekedésekbe keverik, s nem ritkán törvény elé állítják. Vannak borok, amelyek mézes-mázosan szólnak, mint a rossz lelkiismeretű nők, ismét mások indokolatlan derűt keltenek, hogy aki sűrűn emelgeti a poharat a végén fejjel megy a balnak. A balatoni borok férfiasak, nem hitegetnek, de a bánat nyomorúságába sem döntenék. Egyformán szólnak mindenkihez, csak meg kell érteni szavukat. A BOLDOG CSEH Az is jó, hogy ilyen sokfélék vagyunk, s a szesz jótékony mámorának jelei is különbözők, sőt a kapatos ember már mozdulataival is elárulja, milyen égtáj szülötte. A franciáknak tér kell, mert táncra vagy verekedésre in- gerli őket a szesz, a németek álmodozóvá lesznek, s ilyenkor akarnak nősülni, az angolok családi emlékeket idéznek, legszívesebben a búr háborúból. A magyar ember mámorában is mértéktartó, felemeli jobb kezét, s hajdani betyárokról énekel, a szlávok kiöntik szívüket, s legszívesebben mindenkinek elmondanák, hogy milyen boldogok. Itt van például ez a cseh, aki Prágából érkezett a Balaton mellé, s már kora délelőtt bizony alaposan elázott. Nem tud mit kezdeni túlcsordult szívével., fölhajt egy fröccsöt, csettint, aztán kirohan az ivó elé, hogy keressen valakit, akivel megoszthatja boldogságát. Vasárnap délelőtt van, a tó tükréről most szállnak fel a reggeli párák, lassan tisztul a látóhatár. Csak két öreg magyar áll az ivó előtt, talpig feketében, begombolt ingnyakkal, fejükön kalap. A boldog cseh odalép az egyikhez, heves mozdulattal megöleli, s mindkét orcáját megcsókolja. Az öreg tétován áll, látszik rajta zavara, mert ráadásul nem is érti hogy mit hadar a vidám idegen. Tehát tisztelettudóan megemeli kalapját, mintegy megköszönve a csókokat. A csehnek tetszik a kalapemelés, tehát a másik öreget is megcsókolja, aki botjára dőlve áll, a heves ölelés sem ingatja meg. Szabad kezével ő is kalapot emel. Aztán mindketten beballagnak az ivóba a boldog cseh után. CSALOGANYDAL Reggel csalogánydalra ébredek. Soha nem hallottam még, s első gondolatom, hogy a költők verseiből nem ilyennek képzeltem. A múlt század a szerelmi epeke- des jelképévé tette, s a rossz költők lágy ömlengést, szívdöglesztő sóvárgást hallottak énekében. Pedig ennek nyoma sincs benne; Férfias líra. s csak figyeljétek, minden a helyén van, mint a természetben általában. Sehol egy felesleges trilla, egy haszontalan hang. Ismeri a hatás titkát: mindig csak a lényeget mondja el. A szépség az arányban és a mértékben rejlik. A csalogány a jázminbokorban fészkel, de a szem nem találja meg. Szürke, jelentéktelen madár, nincs szüksége talmi cifraságokra, mint a papagájnak vagy a kakadunak. Beéri azzal, hogy a dal, ez a tökéletes műremek ad hírt róla, mintha ez jelentené igazi lányét. Beéri vele? Nem is olyan szerény! Hisz minden nap a mesterművei rukkol -ki! Csányi László
