Tolna Megyei Népújság, 1963. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-30 / 151. szám
TÉNAGY SÁNDOR: Magyarok külföldön Úgy kezdődik, hogy a turista megjelenik a pályaudvaron fényképezőgéppel — esetleg gépekkel fénymérővel, megszámlálhatatlan filmtekerccsel felszerelve és izgatottan fürkészi a terepet. Az őt kísérő hozzátartozókra ügyet sem Vet, vagy ha mégis, abban sincs köszönet, ami érthető, hiszen gátolják munkájában. A vonat indulását nem győzi kivárni, már a pályaudvaron ellő egy tekercset —megörökíti a búcsúzás megható pillanatait. A vonat végre elindul és ő nyugodtan kicserélheti a filmet. Ideges mozdulattal kinyitja a zárat és bosszúsan felkiált: a készülés lázában elfelejtette betölteni a gépet! Üresen, mondhatni céltalanul kattogtatott eddig. A búcsú megható pillanatai mindenesetre elvesztek az utókor számára. Nagy kár. A mulasztást pótolandó, rátapad a füstös ablakra és egész úton kattogtat: lefotózza a vasúti töltés mellett legelő tehenet, a gémeskutat, egyedül álló fát, csoportosan heve- résző embereket, egyszóval mindent. A fennmaradó időt táplálkozással tölti. Amint a vonat elhagyja a határt, a turista szótlanná válik. Most már a fényképezésen kívül semmi nem érdekli a világon. Az igazi boldogságot az jelentené számára, ha a vonat mellett elsuhanó táj kizárólag vadregényes erdőből, zuhogó vízesésből, vizi- erőművekből, és népviseletből állna. Közben nem feledkezik meg arról, hogy a kupé utasait is lefényképezze. Ezek a képek később „így utaztunk” cím alatt kerülnek be a családi albumba. Tulajdonképpen eddig más képek nincsenek is, mert a tájról készült felvételek nem sikerültek. A turista ugyanis elfelejti, hogy a táj nem halad együtt a vonattal, ezért olyan hosszú időt exponál, mintha kongói szénbányászokat fotózna a tárnában, rövidzárlat idején* célból áttekinthető név és címlistát készít az ismerősökről, és nagyon boldogtalannak érezné magát, ha bárkiről, akivel köszönőviszonyban van, utólag kiderülne, hogy kimaradt a névsorból. Nem ritka eset, hogy vadidegen emberek üdvözlőlapot kapnak az Egei tengerről. A feladó nyilván arra számított, hogy a címzett tanácstalanságában valamely lapszerkesztőséghez fordul, ahol le- közlik a levelet, vastagon szedve a feladó nevét és tartózkodási helyét. Persze nem szabad arra gondolni, hogy ezek a levlapok va lami magvas mondanivalót^ hordoznak a hátsó felükön. Erről szó sincs. Leginkább így hangzanak: „Üdvözletemet küldöm Nápolyból, ahol mostan üdülök. Nagyon jól érzem magam itt Nápolyban, ahol három napig leszek, mert utána tovább utazom Nápolyból. Majd otthon elmesélem nápolyi élményeimet. Addig is ölel szerető Korcsog Jánosod, Nápolyból”. Az ilyen üdvözlőlapokból két dolog derül ki kétségbevonhatatla- nul: az, hogy az illető pillanatnyilag Nápolyban tartózkodik, viszont soha, semilyen körülmények között nem fog hosszabb időt tölteni a Nyelvtudományi Intézetben. A levélírás után következik az utazás legőrlőbb szakasza — a vásárlás! A kezdő turista (turisticus laicus) fölényesen mosolyog egész úton odafelé, mondván, hogy ő pihenni, szórakozni, világot látni jött, nem pedig bevásárló körútra. Még nem tudja a szerencsétlen, hogy a szörnyű kór minden turistát megfertőz, s amint felcsillan a napfényben az első kirakatüveg, menthetetlenül magával ragadja őt is a gyilkos vásárlási láz. Először csak közönyösen nézegeti az árcédulákat' és pénzügyi műveleteket végez. Átszámítja a forintot lírára, schillingre, rubelre, koronára, márkára, frankra, stb. és összehasonlítást tesz. Ekkor már nem tud tárgyilagos lenni, mert lenyűgözi a látvány: bizonyos cikkek olcsóbbak, mások drágábbak, mint itthon! Izmosodó szocialista szemlélete egyetlen szempillantás alatt kapitalista számítássá változik, és ha lehetne, mindent megvenne, ami nálunk drágább és kint olcsóbb, s megfordítva, mindent eladna, ami stb... Kezét szabályosan mellhez szorítja, és őrült iramban robog az úttesten, egyik üzlettől a másikig, vajha találna még előnyösebb feltételek mellett vásárolható árucikkeket. Dönteni úgyszólván lehetetlen, mert nem tudhatja bizonyosan, mikor köt egy látszólag előnyös üzletet, amiről fél óra múlva esetleg kiderül, hogy szörnyű baklövés volt. Rémképek üldözik, étvágytalanná válik, s általában kimondhatatlanul szenved, mivel valutája kevés, kurrens cikkekről pedig nem gondoskodott otthon, melyek birtokában feleleveníthetné a cserekereskedelem edes-bús emlékeit. Tanácstalansága odáig fajul, hogy hazautazás előtt fél órával még egyetlen fillért sem költött, nehogy ráfizessen. Már mozog a vonat, mikor loholva megérkezik a pályaudvarra egy halom bóvlival, amit az utazóközönség sarco- lására kirendelt bazárokból Vásárolt össze sebtében. A városból, országból jóformán semmit sem látott, nem pihent, nem szórakozott, mert mindig mással volt elfoglalva, de azért otthon, s a hivatalban váltig hangoztatja: ilyen jól még soha nem érezte magát. Mert hiába, külföld, az mégiscsak külföld! Hát így utazunk mi magyarok a nagyvilágban. Mert utazni már utazhatunk, s egyszer talán eljön majd az az idő, amikor pihenni és szórakozni is megtanulunk. \ Ivanics István (TÉLÉT Kinek szólhatott apám, hogy melle fáj, köpése véres? Meghalni indult szótlanul, rögöt ölelt a szívéhez. Anyám is összeszáradt, én öt kilós lehettem akkor. Építgetem azóta is életét árva szavakból. Felnőttem, mint a gyomnövény, hasznosnak érzem bár magam; tudom már, mért lettem fakir, társak között is társtalan. S a férfi, kit a fájdalom mégis versengésre késztet, nem szégyelli életét, hisz szava lehet még ítélet. S ha szól: aggódva teszi, mert komoly, de homloka ragyog; s zavart lesz, mint a gyerek, ha hálálkodnak a szótlanok. KATAY ANTAL: Váltás előtt A vállszíj már szorít, valahol moccan a váltás, Tompán kiált az őrs parancsnok, — paranccsá fagy e felkiáltás — S ötször két láb dobban az éjben. Lazítanám vállamon a fegyvert, Még kétszáz lépés.., még száznyolcvan ... s talán reggel levél jön, megírja anyám, hogy megeredt a vézna kis diófa ablakunk alatt, s vettek már. szenet... Még nyolcvan lépés. Vagy már kevesebb? Valahol távol porosz kál a váltás, s odafönt zuhanni kezd a Hold. Az ösvényen végigsikolt az „Állj!” O, tudom, hogy ösztönös csupán a száj, mikor régvártakat megálljra kényszerít, s megvilágítást kér, pedig jólismert minden lépés, mozdulat, de már előbbre lépnek, s vállszíján matat a váltótárs, s helyet cserélünk, pedig most már állnék itt újra, reggelig, hisz túl a hegyen is mordul a gyári kürt, s ezrek váltanak őrséget a gépnél. A vállszíj még szorít, de már velem moccan a váltás, autóbusz tülköl, vonat sípol, pihenni tér az éjjeli kiáltás, s ötször két láb dobban az úton. Az úticél elérésekor kiderül, hogy a turista betegesen imádja önmagát, ami kitűnik abból, hogy végleg felhagy az öncélú fotózással és ezentúl kizárólag ő áll a lencse elé teljes életnagyságban. Ez úgy történik, hogy nagyobb falkába verődve ellepik a város műemlékeit és nevezetesebb helyeit. Különös előszeretettel rajzanak szobrok, emlékművek és hajók környékén. Ilyenkor a turista feltornázza magát Szkander bég nyakába, a többi turista pedig kéjesen hörögve kattogtatja masináját. Utána szerepcsere. Ha Szkander bég nincs kéznél, megteszi az 1264-es háború Névtelen Katonájának emlékműve, vagy a XVIII. századból fennmaradt elöltöltős rézégyú is, de ezek tetejére már jóval kevesebb lelkesedéssel másznak fel. Szívesen készítenek még felvételeket egymásról a tengerparton, amint kevélyen domborítanak a fövenyen, miként Neptun __ tette azt ráérő óráiban. Érdeklődését azonban leginkább a nemzeti ereklyék csigázzák fel, melyeknek tetejéről integetve bármikor hitelt érdemlően tudja igazolni, hogy ő járt ott és ott, azon a helyen, városban, országban, stb. Mert a turista nem a helyet kívánja megörökíteni, hanem önmagát azon a helyen, ami nagy különbség. Miután a filmtekercsek elfogytak — ez rendszerint már a második napon bekövetkezik — a turista levelet ír az otthoniaknak. A levélírás komoly dolog és kötelező. Aki nem ír levelet, az nem turista, hanem pancser. írni kizárólag képes levlapot lehet, melyről az is láthatja, aki olvasni nem tud, hogy Párizsból, Rómából, Moszkvából, vagy Várnából érkezett, tehát arról a helyről, ahol a turista éppen tartózkodik. Kinek ír levelet a turista? A turista mindenkinek ír levlapot, akit személyesen ismer. Ebből a «w—» ..«wiimiwi», •umiiiwimiii’ mmmm —» •mmmm: «NNU» vscmm mmmm. mmmm mmmm. mmmm : mmmm mmmm . pap «iinuitiiuiiii -111111 mk * „Hát velem sem iszol?” ■nniiiimiiiuinil Meglett férfinek számít, hiszen már harminc éves, mégis sír. Némán nézem, valami elszorítja a torkomat. Az ember jobban megdöbben, ha férfit lát sírni. Talán azért van ez, mert a férfi sírása mögött komolyabb dolgot, nem mindennapi ügyet sejtünk? Azt hiszem, igen. Figyelem az arcát, nem zavarja. Nem dühös, inkább végtelenül elkeseredett sírás ez, olyan, amit még egy férfi sem szégyell, tán azért, mert az okot jobban szégyelli, amiért nem tudta lenyelni a könnyeket. Értelmes, szomorú arc néz rám, sírása görcsös, szaggatott zokogás inkább. Bandival évekkel ezelőtt egy albérletben laktunk, aztán elvetődtünk egymástól, ritkábban találkoztunk, de megőriztük egymást jóemlékezetünkben. Tavaly tavasz- szal beszéltem vele utoljára. Jófejű, értelmes fiú, szerette a> szakmáját, technikus volt. És már akkor, régen is szerette az italt. „Pedig nem bírom árri, öregem” — szokta mondani. „Igazán nem bírom, csakhát...”. Bár akkoriban még nem volt feltűnő, hogy iszik, egyszer-kétszer ugyan jobban felöntött a garatra az átlagosnál, de azért nem lehetett rá haragudni, mert másnap mindenért elnézést és bocsánatot kért, aztán fogadkozott: így öregem, úgy öregem, én egy csapnivaló ember vagyok, de majd csak felkötöm a textilt, meglássátok! Meg ehhez hasonlókat mondott még. Aztán én elkerültem a lakásból, megnősültem. Később ö is megnősült. Az üzem függetlenített könyvtárosnőjét vette el. Most az italboltban találkoztunk. Szódáért jöttem, ritkán iszom még sört is, csak ha nagyon muszáj. Én ismertem meg először. Egy talponálló-asztalkára , támaszkodott, pohara hasában féldeci lehetett még a fröccsből. Ruhája gyűrött, haja kuszáit, én azt hiszem, hogy inkább ravaszdi szemére figyeltem fel, ami nagyon jellegzetessé tette arcát. Tétován intett, odaléptem hozzá. — Szervusz, Bandi... mondtam, nem köszönt vissza, csak ingatta a fejét. — Hogy vagy, régen láttalak. — Most sem felelt, csak felhúzta a szemöldökét. Nem tudtam, hogy mit kérdezzek még tőle, mert valami furcsa fény bujkált a szemében. Nehéz lenne elmondani, milyen. Bár mondom, a tekintetéről ismertem rá, mégis, amikor hozzáléptem, meghökkentem. Ez az ismeretlen árnyalat hökkentett meg. Zavartan ácsorogtam, nem tudtam, hogy mit csináljak? Sietnem is kellett volna, hiszen várták a szódát. De a barátomat sem hagyhattam így magára. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amikor felkapta a poharat, és akár a röviditalokat szokták, olyan mozdulattal , felhajtotta a maradék fröccsöt. Száját meg se törölte. Megszólalt: — Zavarban vagy, mi? Inteni akartam, hogy dehogyis, ám ő folytatta. Nem is volt nagyon berúgva. — Ne hazudj! Én is zavarba lennék, ha... — legyintett —. Nem érted te ezt! Ennél lejjebb nem juthat az ember! — Kinézett az ablakon. Nagy kirakat-ablaka volt az italboltnak, hirtelen felkiáltott és a válltömésemnél fogva az ablakhoz húzott. — Látod? Nézd csak azokat! Láttam, hogy két vagányforma diskurál egy iszonyúan részeg emberrel. Annyira kapatos volt az illető, hogy a sapkája nem állt meg a fején, minduntalan leesett, s az egyik vagány le se porolón visszatette, ezen aztán röhögtek. — Látod! — nézett rám Bandi, szeme jócskán véreres volt, már újra meg tudtam szólalni: — Látom hát! — mondtam. — Dehogy látod! Dehogy...! Nézd csak tovább! — s azzal csaknem nekilökött a földig érő üvegablaknak. Azok ott kint még mindig beszélgettek. Végül látom ám, hogy a részeg, a sapkás, nehézkes, bizonytalan mozdulatokkal veti le a kabátját, aztán az ingét. Majd az egyik vagányformájú összegyűrt tízforintost ad a kezébe és a sapkás máris az italbolt bejáratát célozgatja. Úgy is lett, nemsokára bejött és sorba- állt a kasszánál. Már csak zakó volt rajta, ing nem. Fel voltam háborodva. — De hiszen — akartam tiltakozni, kirohanni, vagy valamit csinálni, de Bandi barátom erősen fogta a kabátomat. — Maradj! Fizettek az ingért. Nem? Nahát! A bor... A bor az oka... — Ekkor kezdett sírni Bandi. Nemsokára ott álltunk, kezünkben egy-egy kisfröccsel a talponállónál, mert Bandi rávett, hogy igyák. Ráálltam hívására, másként nem volt hajlandó elmondani keserűségét. — Hej, te! Elhagyott a feleségem is. — így kezdte és lassan- lassan kialakult a kép. Kétszer otthagyta már Bandit, mert részegen ment haza. Néhány nap múlva sikerült visszacsalnia az asszonyt, akit - nagyon szeretett. De ezúttal úgy látszott, hogy minden hiába. Már két hete, hogy elment hazulról, és szóba sem akar állni Bandival .......pedig s zeret ám ő is” — vigasztalódik a barátom, aki most már elkeseredésében is ivott. „Látod, úgy járok, mint a sapkás pasas, ha nem hagyom abba” — mondta. Teljesen lezüllök és nem segíthet senki se rajtam. Érted?! Senki, csak én... Én, meg... Ejh! — a talponálló lapjára hajtotta a fejét. — A gyerekemet is úgy szüli meg, hogy nem is tudhatok róla. Megittam a fröccsöt, de megrázkódtam. Bandi már megint a kasszánál állt és amire megmozdulhattam volna, újra ott volt két fröccsel. — Nem kell! — mondtam neki és mérges lettem. — Velem sem iszol? Már te sem? — úgy markolta a poharat, hogy félő volt, összeroppan a kezében. — Nem, Bandikám! Lehet, hogy így kezdted te is — mondtam neki szelíden — és látod, hova jutottál? Én is ezt csináljam? Micsoda embertelen kívánság az: „velem sem iszol?”. Senkivel sem! Még magammal sem! Jól eljárt az idő. Az utcán sétáltunk. Később felhívtam a feleségét, azt mondta, hogy nem bízik a férjében, a gyereknek rendes otthont akar. Már letette a kagylót, én még mindig tartottam a fülemnél és a telefonfülke üvegén át néztem Bandi kétségbeesett arcát, amelyen már- már felcsillant valami remény, néztem, és féltem kilépni melléje, mert nem tudtam, hogy mii mondok majd neki. KISS DÉNSS
