Tolna Megyei Népújság, 1963. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-02 / 127. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG J* ODALMI MELLÉKLETE Felipe Írig ír; Az első hódítás Nagybátyámtól kaptam két reált, s ebből vásároltam: öt centimosért cigarettát, két centim ősért gyufát, nyolc centi- mosért amerikai mogyorót, tíz centimosért törökmézet. egy reálért pedig konfettit, mert farsang ideje volt. Miután mindezt zsebembe gyömöszöltem, egy cigaretta kivételével, amelyből olyan füstöt eregettem, mint egy gyárkémény, elindultam a Szent Katalin utcán Szent Ferenc temploma felé. de oly peckesen és határozottan mentem, hogy egy kapitány, aki mögöttem lépkedett, nem állhatta meg, hogy ezt ne mormolja magában: — Katona lesz ebből a kö- lyökből! Roppant lelkesen sétáltam, Hamarosan találkoztam néhány barátommal, jóismerősökkel, köztük lányokkal is. A konfettit (akkor még nem így hív. ták), Olimpiának tartogattam, annak a barna lánynak, aki a gimnáziummal szemközti iskolába járt. De egy puszpángfánál véletlenül összetalálkoztunk So- ledaddal, egy igen virgonc, szőke lánnyal, aki karonfogva ment barátnőivel, s határozottan felém fordulva egy zacskóból konfettit szórt a nyakamba. Soledad nagyon szép volt (azt hiszem, még ma is). A váratlan esemény hiúvá tett, s ravaszul a kertek felé indultam, hogy szembetalálkozzam vele. Mindkét kezemben két-két zacskó volt. a virgonc szőke után iramodtam, s heves mozdulattal a fejére zúdítottam a konfettit, amitől csipkével díszített ruhája olyan lett, mintha tarka hópelyhek hullottak volna rá. Finom konfetti volt, szebb, mint amit a legtöbb helyen árultak, piros, kék és aranyszínű... Amikor Soledad kinyitotta a szemét, s pilláiról nevetve leszedte a papírdarabkákat, mandulával kínáltam. Ö meg alpesi cukrot adott nekem. — De ezzel még nincs ám vége! — jelentették ki irigykedve barátaim. Mindenekelőtt Juan. akit saját érdeke is vezetett, mert Soledad egyik unokanővésrével szokott sétálni. De mi mentünk tovább, vala- menyien. ugyanabban az utcában. Bementem a szemközti csapszék be, ahol volt néhány ismerősöm, akikkel a vizsgák idején ánizs- likőrt szoktunk inni. s a található legszebb papírra ezt írtam neki: »Kisasszony! Szívemet régóta a szerelem heve dobogtatja, de csak a kétség tengerén hányódik rettenetesen, Igen. amióta láttam szemének isteni fényét, elveszett nyugalmam, s ha érdekli kegyedet az élet egy szegény hajótöröttjének üdve, ajándékozza meg a sóvárgott igennel, amely a boldogságot jelenti annak, aki kegyedért meg is halna, ha felajánlhatja alázatos szolgálatát q. s. p. b. (szokásos rövidítés: aki a lábait csókolja)... Tíz perccel később, kalapomat kezemben szorongatva, a lehető legudvariasabban álltam Soledad elé: — Kisasszony, lesz olyan kegyes és elfogadja ezt a levelet? — Gyorsan, mert meglátnak a szolgálóink — mondta kikapva kezemből a levelet, s óvatosan blúza alá rejtette. Néhány fiú, aki a rózsa, bokrok mögül figyelt bennünket, felkiáltott: — Cuuuu... A ménkű csapott volna beléjük! — S mondja, kisasszony, mikor kapom meg az áhított választ? — Holnap. — Itt? — Igen, uram. Nyugodjék meg. Megfordult és csatlakozott a többiekhez. Ott álltam megkövülve, mintha szívgörcsöt kaptam volna, csodálva merészségemet, és örvendezve szerencsémen. Egész délután csak erről tudtam beszélni, s szívesen odaadtam volna a megmaradt amerikai mogyorót és mandulát, hogy azonnal itt legyen a holnapi nap. Azon az estén megnéztük szüleimmel a színházban a nő- csábász Don Jüant, amit — nem tudom miért — nem a megszokott időben kezdtek. Amikor kijöttünk elkezdett fájni a torkom. Nyolc napig feküdtem lázasan. A többiek nem tudták megérteni, hogy a negyven fokos láz önkívületében Soledad nevét mondtam, s jól emlékszem, hogv lábadozásom harmadik napján megkaptam levelét, melyet kétsítieierül felbontott valaki, szüleim arcán pedig észrevettem, hogy rajtam is. a levélen is mosolyognak. — Uram, — így szólt a levél —. alázatos hódolatáért, amelyet leveléből kiolvastam, s amelyet őszintének Íriszek, barátságomat ajánlom cserébe. Ha meg tudja nyerni szívemel. Isten a megmondhatója, mit hoz számunkra a jövendő, melynek tartson is meg bennünket: s. s s. (magyarul a szokásos befejezés: alázatos szolgálója) Soledad. S aiatta még ez: »Ne mászkáljon sokat az utcánkban, mert a papa esetleg észreveszi és leönti egy vödör vízzel. Vasárnap este tud az ablakból beszélni velem«. Jól másolta le a levelet, kivéve a. utóiratot, ami saiát fogalmazása volt. Ugyanis szó szerint kiírta a Szerelmes le-- velek hölgyeknek és udvarlóknak című könyvből. Ettől kezdve Juan és én együtt éjszakáztunk az unoka- testvéreknél. Hónapok múltán eljegyeztük őket. Amint beesteledett mindig ott álldogáltunk ablakuk alatt. Előfordult, hogy csak egyikük állt az ablakban, de az is megtörtént, hogy csak egyikünk mehetett el. De az nem fordult elő. hogy' valamelyikünk olyankor lett volna menyasszonyával, amikor az egyedül volt. Csak velem történt meg egyszer, s milyen kínosan éreztem magam! De miért is iutott most mindez az eszembe? Spanyolból fordította: Csányi László Jegyzet Világot járt ember Most érkeztek vissza a zol: a budapesti és vidéki I BUSZ-utasok.® akik huszonhárom napos tengeri társasutazáson vettek részt. Egyik régi ismerősöm is ezen a hajón utazott. Mindig tudtam róla, hogy szeret jól enni, hogy úgynevezett „gyomorember”, ezért nem is lepődtem meg, amikor így lelkendezett: — Remek volt a hajón a rák! Szenzációsan készítette el a szakács. — És Isztambul? — Ott valami édes szósszal leöntött, apróra vagdalt húst ettünk. Nem ízlett. — Mégis, mit láttál a Boszporusz mellett? — Láttam egy éttermet. ahol sült csigát lehet kapni. — Athén? — Nagyon érdekes város. És a környéke! Az Akropolison párolt kecskehúst árulnál: mézzel. — Hol jártál még? — Nápolyban. Ott ettem egy hirtelensültet! Mondhatom, a szakácsművészet remeke volt! Háromszögalakúra vágott róseibnit adtak hozzá. — Génua? — Szörnyű feketét adtak Génuában. Olyan volt, mint a víz. — Mit láttál Marséi 11 eben? — Várj egy kicsit... Marseille, Marseille... Már emlékszem! Volt ott egy kávémérés, ahol tejes fügét árultak. Nem ts volt rossz. Utazásának élményeit így összegezte: — Három kilót híztam. Legközelebb részt veszek egy tengeri körutazáson, amely Kairót is érinti. Hallottam, hogy ott minden jobb vendéglőben vörösborban főzik az ürühúst. Akik ettek már belőle, azt mondják, felejthetetlen! Elgondolkozott. — Persze, nem ártana, ha legközelebb — amennyiben lesz pénzem, és utazom —, Alexandriában is kikötnénk, mert hallottam, hogy ott van a tengerparton egy vendéglő, ahol tizenkétféle halból főznek olyan halfatányérost, amelyet évekig nem lehet elfelejteni. Egy ismerősöm két napig volt ott. azt mondja, hogy a szakácsművészet remeke. Ugyani Ivet főznek Port Said-ban is. Elragadtatással beszélt róla. A Szuezi csatorna hogy tetszett neki? Nem látta. A vendéglőket bújta... Palásti László A Tolna megye mai népművészete című, Szekszárdon megrendezett kiállítás határozottan szép sikert ért el. Népművészeink népi faragóművészeink és díszítőművészeti szakköreink munkáinak legjavára sokan voltak kiváncsiak. Százak és százak gyönyörködtek a népi alkotókészség kis remekeiben, amelyeknek egyike-másika méltán kerülhetne más vidékre , is; nem hozna szégyent a megyére, s hirdetné, hogy a Sárközben, Sióagárdon, Bátán és máshol elevenen élnek a hagyományok, merítenek belőle a mai emberek. Mondom, szép sikerrel dicsekedhet a kiállítás, annak ellenére, hogy a „modernség” egyféle megszállottái néhány éve arról beszéltek, hogy a népművészet hamarosan letűnik, ideje lejárt, s helyét átadja a rohanó kor gyakran fejletlenebb művészeti igényeinek, sőt néhol, pontosan az irreális irányzatoknak. Tegyük fel: van ilyen törekvés egyes művészeknél, de ezek eleve halódásra ítéltek. Nehéz ugyanis elképzelni két olyan gondolati tartalom valamiféle ötvöződését, amelyik homlokegyenest ellenkezik egymással. Ugyanakkor a népművészet és. népi iparművészet formai jegyei is lényegesen elütnek a gyakran korszerűnek kikiáltott, ákom-bákom kreációktól. amelyek valójában alig viselnek magukon valamiféle egységes formajegyet. A népművészet tovább élését, tartalmi gazdagodását azonban nemcsak a tartalmi és formai feloldódhatatlanság óvja, hanem az a törekvés is, amelyik egyre szélesebb körben terjed el. s arra irányul, hogy minél többet mentsenek meg a kallódó, néha pusztulásra ítélt készítményekből. A Sárközben már nagyjából megoldódott ez a probléma. A Decscn működő kis népművészeti múzeum és alkotóház szinte maga köré Szítja azokat, akik egy kicsit is érdeklődnek a szőttesek iránt. Az itt élő népművészék készítményei már túljutottak az ország határain, s a hazánkba érkező külföldi vendégek előtt, nem kell restellkedni: tudunk olyan tárgyakat mutatni nekik, amelyek híven tükrözik népünk gazdag tehetségét. Van azonban még Tolna megyében is olyan terület, ahol a népművészet hagyatékai, ma keletkező termékei jobbára feledésbe merülnek, vagy a padlásokon porosodnak, öreg tulipános ládákban, amelyek viszont ugyancsak népi eredetű készítmények. Mözsön beszélték például, hogy az ott keveredő német, szlovák, s egyéb nemzetiségi vizeletek igazában már csak az öreged emlékezetében léteznek. Sióagárdon vi- . szont egyre 1 'K több szírvpom- ' w pás készítmény kerül ki a leányvári pincékbe, s ott elkallódik, mint értéktelen holmi, olyan, ami már nem való másnak, csupán arra jó, hogy kezet töröljenek vele. Azt jelentené ez vajon, hogy nincs is meg már a korábbi érdeklődés? Vagy talán azt, hogy teljesen a perifériára szorult a népviselet? Odáig igaz a dolog, hogy a sokkal kényelmesebbj modern öltözködési cikkek egyre jobban kiszorítják a vesződ- séggel készült ruhát, s az 50 forintos párnahuzattal sem képes versenyezni a kézi munkával készült. A másik oldalon viszont ezt látjuk: leginkább azok vásárolják a népművészek készítményeit, akik modern bútorral rendelkeznek. S ezek száma mind jobban szaporodik. A tennivaló tehát nem a népművészeti munkák akaratlan, vagy szándékolt háttérbe szorításai hanem a jelenleginél hatékonyabb felszínre hozása. Sióagárdon él egy pedagógusi aki esztendőkön kérésztől gyűjtögette faluja népművészeinek készítményeit. Anyagi ereje azonban nem engedte meg, hogy mindent összegyűjtsön, s most aggodalommal nézi, mint pusztulnak el remek darabok a leányvári szőlőkben, vagy pedig a falu házaiban. Ez az aggódás adta az alapgondolatot arra, hogy a faluban megpróbáljanak létrehozni egy nép- művészeti házat, ahol a közösség segítségével összegyűjtenék a környékrőf a régebbi és mostani keletű népművészeti alkotásokat. Természetesen egy, vagy két pedagógus ereje ehhez a munkához kevés. Ezért a helyi tanács — nagyon helyeselhető módon — 10 ezer forintot irányzott elő a rendelkezésére álló összegekből a kis falumúzeum megteremtésére. A többit a Népművészeti Tanácstól kérik. Ha az ember így hallja, amit Sióagárdon csinálnak, könnyen azt mondja: lokálpatriotizmus vezeti csupán a helybelieket. Ha viszont a megyei kiállítás tükrében nézi törekvéseiket, csak helyeselni tudja terveiket, S ha még tovább megy, s mondjuk a szomszédos Csehszlovák Szocialista Köztársaságban virágzó népművészetet figyeli, még inkább megerősödik abban a tudatban, hogy kell, nagyon fontos törődni a népi alkotókészség termékeivel. Nemcsak azért, mert nemzeti kultúránk egy része tükröződik benne, hanem azért is, mert most is része, alkotó eleme napjaink kultúrájának, izmosodó, tisztuló művészetének. SZOLNOKI ISTVÁN BÄRDOSI NÉMETH JÄNOS Nyári reggel A reggel cserepei bői ezer kis szikrás fény ömöl, saláta, mák és vadszeder mind-mind a szívéhez emel. Nagy sárga gyík ott fennt a Nap, kúszik míg szólok, ezalatt egy-egy zöld körte rám nevet, csönget a dombsor egy nevet. Majd a folyóra ballagok, nézem hogy futnak a habok, öcséim kacaja bull rám, csupa napfény-foll a ruháin. Ha volna botom, tán Arany János lehetnék, színarany sáfrányból szőve hajúszem, node időmet nem húzom. Vár a ligetben az a pad, hol egy-egy szívből rám ragad s mint folyót az ár úgy húz át a kócos, könnyes ifjúság.
