Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-12 / 109. szám
* % Sorfában tűntek el az ismerős falvak, tornyok, hiszen hét éve szeli már vonatokkal a tájat, falujától Pestig, Pesttől vissza, kéthetenként. Legemlékezetesebb az első útja. Édesapja mélyzengésű hangja töltötte be a fülkét, amelyben hárman ültek. A harmadik, az idegen, aludt. Apja hangjának zengése összefolyt a lármázó kerekek énekével. Ebben a hangáradatban sok volt a szomorúság, sárga, nehéz illat-, temetőszín. Apja édesanyjáról emlékezett. Friss volt még az emlékezés, a lelkűket és a hantot még nem nőtte be a fű. Lakatos, gépész emberek voltak mind a ketten, híresek a környéken. Mégis felszámolták anyja halála után kis üzemüket és Pesten, a Gazdasági Gép- és Traktorgyárban helyezkedtek el. Falusi házukban csak az anyai nagymama maradt. Nagymama szombatokon várta a munkásvonatot, amellyel mindig meg is érkezett a veje és az unokája. Hétfőn hajnalban utaztak vissza. Egy ilyen csendes hajnalon — nagymama már régen kint pus- mékolt a konyhában, készítette az útravalót, már kétszer is beszólt, hogy kelhetnek —, ifjabb Károly azt látta, apja az ágy szélén ül, nagyokat sóhajt, nem mozdul. — Lekéssük a vonatot, édesapám! — Én nem ^megyek! — szólt vissza tompán az öreg. — Hogy-hogy nem jön? — Meguntam... Meguntam Pestet.:. — Pestet? — bámult a ftú. Tekintete követelődzött, magyarázatot, bővebb felvilágosítást kért. — 'Nem töröm magam tovább. Megélek én itthon is... Megszólított a Haladás elnöke. Gépjeik, traktorjaik vannak. Tavasszal pedig már saját koihbájhjuk lesi.’ Kell ehhez a hétezer holdhoz!... A kombájnhoz pedig egész szakember kell... A mozgó műhelyt is beállítják. Aszongya, lépjek be hozzájuk .;. Vagy én, vagy te ... Úgy gondoltam, én lépek be ... Te még fiam fiatal vagy ... Járjad a világot! Tanulj! i.. Ifjabb Károlyt fejbe vágta ez a hirtelen fordulat. Ugyan mit vethet ellen, vagy minek helyeseljen? Idő kellene a gondolkodáshoz. Jó, nem jó? Miért jó, és miért nem jó? Erre pedig most nincs idő. Az asztalon ketyeg a vekker, a mutatók kíméletlenül tolják az időt előre. Sokszor szaladtak már nyirkos, ködös hajnalokon az állomásra, ugrottak fel a mozgó vonatokra, és fújtattak Szemlőhegyig. Azért még ma csak be kellene jönni Pestre az apjának, rendezni dolgait a gyárban, hiszen szervezett szakmunkás nem hagyhatja úgy ott a helyét, mint tyúk a tojást. — Azért ma még csak tessék bejönni, rendezni a benti dolgokat. Felmondás is van, munkakönyv is van ... — Attól félek nem engednek el... Károly vállrápgatva kisietett. Nagymama a konyhában a nyakába akasztotta a vinnivalót, és Károlyka nekieredt az útnak. Kiáltás érte utol: — A féltizessel mégiscsak bemegyek! • Amióta idősebb Károly visszamaradt a faluban, Károly ritkáz- ta a hazajöveteleket. Már egy éve is elmúlt, hogy itthon járt. A munkásszállást is otthagyta, Zuglóban bútorozott szobát bérelt. Most sem jött volna, de express levélben hívta az apja. A sürgősség okát nem árulta el. Azt is írta, örülne, ha a szabadságát itthon töltené. Szívesen, ha azt a zuglói kékszemű kislányt is hozhatta volna már, de az anyakönyvvezető majd csak októberben adja meg erre az „engedélyt”, Vajon miért sürgős most apjának az ő hazajövetele? Hirtelen beleharapott a gondolat: Nősül! Nem hiszi! Legalább is furcsa elgondolni egy fiatalembernek, mégha katonaviselt is, hogy édesapja felcseréli1 az ő édesanyját egy idegen asszonnyal... Este érkezett haza. Hiába zörgette a kaput. Nagymama sem bújt elő. Benyúlt, és szokás szerint a kapukulcs bent lógott a kapufélfán szegre akasztva. Fellépett az eresz alá. Megnyomta a konyhaajtó kilincsét. Nyílt az ajtó. Itt lehetnek valahol a közelben. Villanyt gyújtott. A konyhában fényes, tiszta volt minden, ragyogott a kredenc, csillogtak a falra aggatott dísztányérok. Benyitott az utcai szobába. Ami először meglepte, modern csillár csüngött a mennyezet közepén. (Édesanyjának volt örök vágya egy ilyen díszes, modem csillár...) Azután egy fényképet pillantott meg. Fekete hajú nő ejti fejét apja széles mellére. A nő kezében virágcsokor. Úgy tűnik, hogy ismeri is. Felcsillannak távoli évekből a tekintetek, arcok, szemsugarak, melyek elkapták az utcán, boltokban, nyilvános helyen, amikor még ő is itthon gé- pészkedett, hol itt, hol ott, és olyan elérhetetlennek tűnt fel Pest, mint a messzi ég. Ez az asszony az állami textilboltban ült a kasszában. Elvált asszony, hogyishívjákné volt?... Apja a fényképen hihetetlenül fiatal. Pedig már ötvenkettő! Leült, és akkor vette észre az új bútorokat, garnitúrát, a nagy kombinált szekrényt. Ült mereven, messzejáró gondolatokkal. Nem hallotta a lépteket, az ajtónyitásokat, csak akkor eszmélt, mikor már apja megsímogatta a haját. Néma ölelkezésük után is döbbent csend állt közéjük. Az apa észrevette, hogy fia arcára sürgető kérdések ültek rá. De miért kell itt már a szó? A fiú látott, tudott mindent. Csak annyit mondott: — Hát ez a helyzet, fiam! — Nagyanyám hol van? — Nagymama? -r köszörülte torkát idősebb Károly — Hiába marasztaltuk, nem maradt. Pedig szinte könyörögtem neki, ne menjen el, mert még azt mondják, minthogy már mondják is, az új asszony szorította ki a házból. Zsuzsika is kérte, marasztalta... Elköltözött Erdősrétre, a húgához... Az első kétszáz forintot visszaküldte... Elutaztam hozzá... Na, azóta aztán elfogadja a pénzküldeményeket... — Miért nem értesített apám engemet ezekről a dolgokról? Erre a kérdésre idősebb Károly hosszú hallgatás után a belső falon függő, megnagyított fényképről mosolygó édesanya felé fordította a fejét. A fiú nézte az apját, majd az ő szeme is a mosolygó asszony arcát ölelte. — Nagyon egyedül voltam, fiam!... Ne haragudj rám!... Azért hívtalak, hogy kész helyzet elé állítsalak, mert ujjaim sohasem tudtak a tolira görbülni, hogy megírjam a valót... Újra a fényképet nézték. Vallottak, magyarázkodtak némán, pedig a falról megbékélt sugarak vilióztak rájuk. És mikor halk ajtónyitással belépett az új asszony, zavartan, megilletődvp lépett be, mint mikor valaki fontos megbeszélésre későn érkezik, jaj, vissza is kellene fordulni, de már mindegy, itt van, talán csak nem vonja felelősségre a fiú. Búgó, meleg asszonyi szó üdvözölte anyáskodón. Ifjú Károly érezte, nincs benne tettetés, csak a megszeppent lélek rezeg ki olykor hangjából, v Hétfőn hajnalban Károly nagyot nyújtózkodott. Megnézte óráját. Talán csak nem aludta el az időt, mint régen, midőn futottak az apjával, verték a port az út közepén. Nem aludt ei, van még bőven idő. Utrakészen lépett ki a konyhába. Apjától és ... hogy is mondjuk már ezután, ej, Zsuzsika nénitől még az este elbúcsúzott, hogy ne 'zavarja őket, és most meglepetésre, már mind a kettőt a konyhában találta: — Éppen most akartam szólni fiam, hogy kelj fel! És szép volt minden a hajnalban, pirosodott a táj, éppenhogy csak a szőlődombok levelei rezzentek olykor a hideg harmattól... CSVRKA PETER KÓPIÁS SÁNDOR: Mérlegen Mostanában egyre több csapás ér. Legutóbb megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy otthonomban egyetlen jancsiszög sem található. Nosza, felkerekedtem, szilárddá érlelve magamban az elhatározást ebben a jancsiszög-ügyben. Mert a jancsiszög roppant fontos valami, majdhogynem hiánycikk a háztartásban. Nélküle nincs béke, hiányában nem esik jól az ebéd, és jobban kopik a bakancstalp. Reményekkel telten kopogtattam be a Jancsiszöget Kiszerelő Készletező és Szállító Vállalathoz. — Ugyan, kérem — csodálkozott tájékozatlanságomon az illetékes előadó — hova tetszik gondolni? — Aztán egy kicsit elgondolkozott, s töprengve tette hozzá az előbbiekhez: esetleg, ha megpróbálná., külsötelki raktárunkban. De nem biztatom. A külsőtelki raktárban féje- tetején állt minden. Éppen akkor szedték le a táblát, amelyik az idényvégi leltározásról adott hírt, s akkor ütötte le az utolsó billentyűt a gépen a halványszőke gépírónő is. Ezzel a jegyzőkönyv véget ért, amelyik viszont arról tudósított, hogy Rezmegi Menyhért jancsiszög főelőadót az ugyancsak illetékes szervek őrizetbe vették, mert nem tudott elszámolni több tonna jancsiszöggel. Hamarjában előkerült helyettese vonogatta a vállát. — Lehet róla szó — rejté- lyeskedett —, de az nem olyan egyszerű. Nagyobb exportkötelezettségeket kellett teljesíteni, s így a belső fogyasztás igéEzer arcúak a percek is, mint az emberek. Egyik szavunk még zuzmarás az aggodalom űri hidegétől, de a másikban, mint ápolt virágágyban, már a tavasz virága nyílik. A bizalom s a kétkedés forrásai azonos telkekből fakadnak, mert a múlt köde már elszállt ugyan, de emléke még néha elfödi eszméink legszebb csúcsait. Többféle kor rajzolt rá minket térképére, ezért nehéz megteremtenünk életünk saját hegy- és vízrajzát. Agyunkba, e puha velőáilo mányba, sok rend véste be a maga igazát. Most nehezebben hiszünk mint régen, de a jelen erős gyökerei kitéphetetlenek sorsunk talajából. Hosszú idő után végre helyükre rakhatjuk a feldúlt, szétdobált gondolatokat, végre megnézhetjük magunkat őszintén az igazi mélységek tükreiben. A történelem nem mérhető többé egyéni érdekek mércéjével: a társadalom mérlegére kell tennünk parányi és világűrt ostromló tetteinket! .:. Tudjuk, hogy nem kanyarodhatnak vissza szájunkba a keserű ízek, s a hit rokkáján készült fonál nem válhat hurokká nyakunk körül, de a szorongás feltételes reflexei nem koptak ki még idegeinkből. Csatázunk, nemcsak az évek, hónapok, hanem a pillanat harcterein is; küzdünk, félszívű ellenség ellen, küzdünk, félszívű szövetségesekkel.,. Néha kérdések falkái rohannak reánk, hogy széttép jenek, , mint éhes farkasok, s csak a becsületes válasz kétcsövű fegyvere rettenti el őket. Nem akarunk szép hazugságok magunk-ásta álcázott vermébe esni, nem akarjuk, hogy átkaink fellegei jégesőt szórjanak vetésünkre. Iránytűnk hegyét delejes fondorlatok nem téríthetik el; mi visszahelyeztük ősi jogaiba északot, délt s mind, a többit is, hogy ne tévesszen célt az emberiség. A tanulságok sziklatömbjeiből piramist építünk, hogy az utókor emlékezzen a tévelygő, de mégis hazataláló elődökre. végül, mint bélpoklosra mutattak rám. — íme, maga az, aki megfertőz bennünket. Azt hiszi, hogy mi mindenre kaphatók vagyunk? Próbálkozzon ezzel csak a középtelki kirendeltségünkön. Ezen a kirendeltségen mosolyogva fogadtak. — Hogyne kérem, természetesen — vigyorgott sokatsejte- tóen két szép szál ifjú. — DOBJON FÖL VALAMIT ........................................mii................. n yei... De talán tessék megpróbálni a belsőtelki lerakatunk- ban... A belsőtelki lerakatban három markos legény fogadott. — Ne nevettesse ki magát, uram — rikoltoztak nevettük- ben. — A jancsiszög nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek látszik. Beszerzése pedig még körülményesebb. — Ha gondolják — suttogtam félve — egy kis áldozattól sem riadok vissza. Egymásra néztek, aztán bizalmatlanul körülszimatoltak, Adunk, adunk... — Aztán elkomorult az ábrázatuk. — Csak egy kis baj van. Figyelmeztetően nyúltam a zsebembe. A két szép szál deli legény arca ismét felderült, de komolyságot erőltettek magukra. — Nem arra gondoltunk — hárították magúktól kezdeményezésemet. — Ha úgy gondolja, hogy feldob valamit, akkor olyat dobjon, ami törik... A jancsiszöghiány nagyon idegesített, s így a fokozott idegtevékenységgel >egyidőben gondolkozásom is meggyorsult. Értettem a kimondatlan gondolatból, s rövid félóra után üveggel terhelten jelentem meg. Megkaptam az utalványt, amely szerint csupán a belsőtelki raktárba kell elmennem, hogy ott engedélyezzék a szükséges jan- csiszög-mennyiség kiutalását. Itt is rendjén ment minden. Megkaptam a pecsétet, csak egy másik üvegembe került, s indulhattam a külsőtelki raktárba. Rezmegi kényszerhelyettese mosolyogva, készséggel fogadott. Azt is. amit az aktatáskámból emeltem ki számára. Még cuppogott is az első korty után. Aztán, minden akadály nélkül aláírta az utalványt. Végül visszakerültem a Jan- • csiszöget Kiszerelő Készletező és Szállító Vállalathoz. Itt már nem kellett körülményeskedni. Aki a jancsiszög végső kiszerelését végezte, kerekperec megmondta: — Dobjon fel valamit, akkor megy minden... Földobtam, nem dobtam? Nem tudom. Közben ugyanis felébresztettek, mert állítólag beszéltem álmomban, s alifás közben olyan szavakat is használtam, amelyek gyermekfülnek egyáltalán nem valók. UNCI ISTVÁN
