Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Ja ODALMI MEL au Sokáig nem tudtam, hogy Sándor barátom miért szereti annyira a léggömböket. Nem gyerek már, huszonnyolc éves és különösen azokat a színes gumi-buborékokat szereti, amelyeket május elsején látni. Roz- ka, á felesége, ha az utcán léggömböt lát, mindig nevet és örül, és mindig megjegyzi: ..Minden léggömb egy csók”! Sandának ilyenkor meg is kell puszilni a feleségét. így volt ez mindig, ha léggömböt láttáit, nem magyarázkodtak, akkor se, ha velük voltam. Az ő dolguk — gondoltam és sokáig nem szóltam semmit. Egyszer aztán akaratlanul csúszott ki a számon séta közben a utcán. — Jó játék ez ekkora gyerekeknek ! — rám néztek és összenevettek, én folytattam. — Miért nem azt találtátok ki, hogy minden madár, veréb, vagy galamb vagy akár egy autó láttán csókolózni kezdtek. Ha csak ürügy kell rá? — nem hagyták, hogy befejezzem, közbevágtak. — Hát te nem is tudod? — Nahát.. ü ■— nevetett Roz- fca. Szőke haját megrázta. Két gödröcske volt az arcán, azok ha nevetett szinte külön is éltek. Hogy te ezt nem tudod? Sanyi se mondta el? — Nem mondtam volna? — szól Sanyi is. — Akkor elmondom*.. azt hittem, hogy neked elmondtam. Az történt, hogy... — Állj! — kiált közbe a felesége. — Majd eljön velünk május elsején és mindent megtud. Úgy érdekesebb is lesz. Jó? Ebben maradtunk. Aztán a legutóbbi május elsején együtt vonultunk fel. Sok-sok léggömb szállt föl, a város felett pöty- íyös volt tőlük a tiszta ég, mintha szeplők virítottak volna tavaszi arcán. Már több mint három éve házasok és mind- in tálán egymást bújták Rozi meg Sanyi. Tulajdonképpen nekem tetszett a dolog, maradjanak ilyenek egész életükben — magamban ezt kívántam nekik. Ki hinné, hogy ez a csacska lány egyetemet végzett, és rövidesen doktorálni íog^ Ki hinné, hogy a férje „csak” esztergályos? Igaz, érettségizett A felvonuláson sem lettem okosabb, hiába néztem őket, hiába beszélgettünk minduntalan a léggömbökről, ők csak ti tok za toskod tak ós nevettek és persze csókolóztak. Mondanom sem kell. hogy senki sem szólt rájuk, bájosak voltak, az ismeretlenek is inkább melengették pillantásaikkal örömüket, mintsem rosszaüották volna. r— Majd délután három órakor mindent megtudsz — mondta a felvonulás végén Rozka. — Várj bennünket a ligeti út elején a padoknál. De ne szólj semmit, csak ha mi megengedjük, akármit is látsz, jó? Még kíváncsibbá tett ez a dolog. Sanyi is titokzatosan bólogatott. Már háromnegyed háromkor ott voltam a megbeszélt helyen. Bevallom, arra is gondoltam, hogy jól becsapnak és majd nagyot nevetünk együtt. Tévedtem, mert pontosan három órakor az úttól jobbra feltűnt Sanyi, kezében kis madzagon piros léggömb „horgonyzott” és vígan libegett a feje fölött. Hiába meresztettem a szememet, Rozkát sehol se láttam. Csak nem vesztek össze? Sanyi pedig megállt az első padoknál, rólam tudomást se vett. Öt perc telhetett el, amikor az ellenkező irányból Rozi tűnt fel. Az ő feje fölött is egy piros léggömb táncolt az enyhe szélben. Megállt az első padnál. Sanyi elindult feléje, majd komoly arccal a feleségéhez lépett. — Kézit csókolom kisasszony *— mondta. — Nagyon örülök, hogy tényleg eljött, féltem, hogy nem fog eljönni. — Majd más hangsúllyal tette még hozzá. — Igaz, hogy két percet késett, de... — Semmi „de”! — vágott közbe Rozika — Öt percet most is jogom van késni! Hiszen akkor is ennyit késtem. — Ezt tudom — feleli Sanyi •— de most összesen hetet késett ... a kisasszony! Én csak állok értetlenül, ők folytatják. — Talán bemutatkozna előbb, kérem — komolyodik el újra Rozka. — Nagy Sándor vagyok, a javából. — A macedóniai,..? — Nem hölgyem, a kispesti. Miért, magának így nem felelek meg? — De nem ám! — neveti el magát az asszonyka — Mindenféle piripócsi nagysággal nem állok szóba. Uram, leléphet! — teszi hozzá. — Látod? — néz rám minden átmenet nélkül Sanyi — Ilyen öl — Csak ne rontsd el! Mindig te rontod el! —1 Én rontom el? Hát nem te rontod el? Miattad nem lehet sose úgy csinálni, mint akkor. — Nem hát. mert te komolytalan vagy — Rozka kavicsokat rugdosva sétálgat előttünk — Miért is jöttem el akikor? — csaknem pityereg. Még mindig csak sejtem a dolgot. Némán állnak, mindJUHÄSZ GYULA: mun ka Én őt dicsérem csak, az élet anyját: kitől jövendő győzelmünk ered: a munkát dalolom, ki a szabadság útjára visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát s á zengő síneken kattogó vonat, a béke ő, a haladás, igazság, mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezőkön a dala zeng és zúgni fog örökkön, míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját, kinek nővére Szépség és Szabadság, s kinek világa most hajnalodik. ketten a cipőjük orrát nézegetik. Érzem, hogy az engedélyük nélkül kell megszólalnom. — Igazi, nágy gyerekek vagytok ...! De még most sem értem ... — Mert ilyen barátod van — Int fejével a férje felé Rozka. — Jó, elmondom — kezdi Sanyi — csacsiság az, amit csinálunk! Megismételni sose lehet azt a napot. Nem is kell. A többi napnak kell örülnünk. Négy éve, május elsején történt Itt a közelben ... — Majd én! — vágott közbe az asszonyka — A barátod egyszerűen leszólított az utcán! — mondta és felvágta büszkén a fejét. — Leszólítottam? Ez már sok! Én is vittem egy csokor tarka léggömböt az üzem gyülekezőhelyére, meg ő is a csoportjához. Valahogyan egymás mellé kerültünk és a szél összekeverte a két léggömb- fürtöt. Mondom, teljesen véletlenül .. . — Nahát! — méltatlankodik Rozka, de én látom, hogy már csak mímeli a haragost — Még hogy véletlenül...! Még a végén azt mondja, hogy a léggömbök miatt vett feleségül! — Hát nem azok miatt? — néz rá Sanyi — Ha azok nin csenek...! Még percekig ingerük egymást, végül elmondják, hogy azóta minden május elsején délután három órakor eljátszák az ismerkedés első perceit és „áldozatot” mutatnak be az emlék-istennek, léggömb-áldozatot. Végül most is kibékülnek, mert az áldozat csak úgy szívből jövő, ha nincs köztük harag. Nézem, hogyan kötik össze és engedik el a két piros léggömböt. Friss lendülettel együtt szállnak ki a zöldelő fák közül a ritkásan gomolygó felhők felé. Sokáig nézünk utánuk, könnyes lesz a szemünk, akár a napbanézőké. Kiss Dénes KÁTAY ANTAL: Mondd ’száz nyelven Mondd száz nyelven: Béke, s zendül körülötted visszhangzó százmilliók ajkán a szó; Anya! Mondd: Tavasz, s kivirágzik a Föld, — lányok szoknyája lebben a szélben, gyermekek mosolya csókolja le a könnyet és a gondot arcaikról, s megmozdulnak a völgyek: hóvirág nyújtja nyakát, ibolya kékül a fűben, s az égen szétrebbennek a súlyos felle.gek. Mondd száz nyelven: Béke, s anyák tenyere véd az atom-hamutól, mi sunyin hullna alá, Agyuk torkára bénul a gyilkos lövedék, s gyógyulva húzódnak össze régi sebek, s ha fájna velődben még a tegnapi kín, szólítsd a nőt, ki gyengéd, mint a patak, mi éltetőn simul a völgybe lenyúló termőtalajhoz, s oly erős, mint istenek voltak a régi mesékben, mint sas, ha a fészkét védi viharban. Mondd száz nyelven: Béke, s tavasz sortüze lobban az almavirágok szirmaiból, s a világ átveszi ezt a tavasz-remegést, s nyarakra váltja korunk igazát százmillió, ezer-ajkú lány mosolya, és a délkörökön az anyák keze összesimul, s el nem eresztik sorsunknak élő béke-láncát, s odatűzik öt földrész fölé népeink béke-vágyát, s az lombjával majd beborítja a Földet! SIMON LAJOS: Mint a füvekkel született madár Én már lehetnék megelégedett, mint jóllakottak éhezés után, mint aki tudja: kölcsönös a vágy; s halálig ég a páros lángolás. Ha gyermekkori lábnyomomra nézek, — micsoda messzi, mélyben hagytam azt! — lehetnék mostan olyan boldog is, mint a füvekkel született madár. De mint morajló pályaudvaron az indulók a vonatérkezési, úgy várlak kor, te kor, amelyben nemcsak rakéta száll, de száll a lélek is, mert nem kötözi ember-butaság. se kín, se gond, se nyomorult szegénység. hisz mindannyian olyanok leszünk, mint a füvekkel született madár, mely nem tudja, hogy ínséges a tél, Mint a játékból dolgozgató gyermek, majd játszadozva eljátsszuk a munkát, és még az ember szerelmében Is csak szépséges-szép boldogság terem! A bécsi Aida-eszpresz- szó ablakából jól látni a Graben színes tor ia- tagát, Kemenesi már órák óta a kávézó ablakában ült, ő is a belvárosi nyüzsgést bámulta, de néha félve nézett a felszolgáló- nőre, aki többször is megkérdezte tőle, kíván-e mást is fogyasztani. Az Aidában nem szerették azokat a vendégeket, akik óraszámra ültek egy szimpla fekete mellett. Egyszerre egy másik, ugyancsak kopott ruhájú fiatalember állt az asztal elé. — Szabad? — kérdezte rossz németség gél. — Maga is magyar? — hangzott Kemenesi kérdése. — Igen. Honnan tud ■ ja? — A kiejtéséről és a ruhájáról. *— Mióta van itt? — 1956 novemberi óta. Szóval ősszel már hét éve lesz. — És? — Semmise sikerült. Magának? — Nekem se. Pedig... «— Bizony, én is sok pedigről tudok. Itt van például egy Kovácsi D. Balázs nevű ember. A sógorom mesélte ennek a Kovácsinak az esetét. Ö a barátjától ha>- lotta, aki együtt jatt ki 56-ban ezzel a Kovácsival, Debrecenből. Szóval ez a Kovácsi D. Balázs valami plasztik- dolgot talált ki, még Debrecenben. Ott egy szövetkezetben alig keresett vele havi kétezret. Itt, Bécsben eladta ötmillió schilVn- gért. De ez még semjött ki. Mielőtt nászúira ment, sógorom barátja találkozott vele. Olyan autója van, hogy még Bécsben is megbámulják. Csupa fém, üveg, krokodilbör ülés, tíz rózsa a vázában. Tudja, hogy mibe kerül most a rózsa? Hatvan schilling egy szál Holnap szAlek bélyegre pénzt és megírom Pestre ezt az esetet. Szóval csak türelem. Nekem is van egy jó bulim. Kitaláltam egy szert, amitől nem száBécsi történet mi. Megismerkedett egy amerikai nővel, a nő beleszeretett, kitűnt, hogy valami parafa- dügókirály lánya. Húszmillió dolláros családba nősült. Ott is megcsinálja a plasztikdolgot. ötször mentek yachton a Földközi-tengeren és az óceánon át Floridába. Sógorom meséli. hogy jelentéktelen alak. Se nem szép. se nem okos, se nem férfias. Egy szál ruhában rad meg a tinta. Megér egy milliót. Nin-s egy cigarettája? Az utolsó? Tudja mit, törje el, adja ide a felét. Holnap talán több pénzem lesz és egy egészet adok vissza helyette. Ezenkívül hálából beavatom magát még egy nagy lehetőségbe. Idefigyeljen. Pesten óriási üzlet volt a lángos. Itt nem ismerik, No,mái - most, ha egy bécsi bankár megérti, hogy micsoda keresetet jelent, nyitunk Becs tíztizenöt pontján lányos- boltot. Bécsben kétmillió ember van. Hacsak a negyedrésze vesz lányost, már eladunk naponta fél milliót. Szóval ezen lehet kerzsni. És nézze, ha egy kis szerencsém van, engem is meglát valami amerikai milliomos- lány és belémszsret, mint abba a debreceni mukiba. abba a Kovácsi D. Balázsba. Olyan szép én is vagyok és nekem is csak ez az egy ruhám van. Talán ez jó kabala. De már induljunk, mert gyalog másfél óra a hely. ahol ágyrajáró vagyok. Nincs kölcsön három schil- lingje villamosra? Hogyan? Hogy magának sincs, és maga is gyalog megy. egész Möd- lingig? De most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. Pót Aladár vagyok. A másik is felállt és szertartásosan bemutatkozott: — Kovácsi D. Balázs vagyok, Debrecenből. PALÁSTI LÁSZLÓ
