Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-05 / 103. szám
5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG ft J RODA LMI MELLÉKLETE Levélbetyár Már napok óta vártam a választ, a vadász izgalmával, a beteljesülés utáni vágy sóvárgásával. Mert ha válasz jön, akii^ - már ő is jön. És jönnie kell. Mert ilyen jó nőt én még nem láttam. És ilyen finomat sem. Kicsit hűvös, méltóságteljes, mint valami királykisasszony, jó, de nem hivalkodó az öltözködése és tudomásom szerint senkije sincs, csak a férje. S ilyen ügyekben a férj a legkevésbé érdekes. A szomszéd osztályon dolgozik, néha látom, amint ellépked a folyosón, nem néz rám, de tudom, hogy lát és érzi is. hogy látom, hogy nézem és kívánom. Attól nem félek, hogy megmutatja a levelet a férjének. Eddig még egyetlen nő sem tette, s miért is tenné? Utóvégre nem rossz dolog, még egy becsületes asszonynak sem, ha szerelmes levelet kap, ha érzi és tudja, hogy másnak is tetszik, másnak is kellene, nemcsak a férjének. Ö, ismerni kell a női lelket! Huszonegynéhány levélből tizenötre jött válasz, s tizennégyen jöttek a levél után is, hogy a pecsét is rákerüljön baráti levelezésünkre, de egyetlen férj sem tudott meg semmit. Az asszonyok ravaszabbak, mint a lányok... A lét határozza meg a tudatot. Ezt jó volt megtanulni a szemináriumon... Az asszony! lét meghatározza az asszonyi tudatot, az objektív kö rülmény kifejleszti bennük a ravaszságot, az ügyességet és a hozzáértést. Hiába, asszonyok a csókművészek és minden művészetek között az iméntit tartom a legtöbbre... Fogalmuk sincs, milyen izgató egy ilyen kaland. Az első levél, amelyet én írok... Aztán jön az ő levele, amelyben visz- szautasít. Ekkor már nyeregben érzem magam. Mert azért utasít vissza levélben, azért válaszol, mert válaszolni akart, mert nem tudott szabadulni szavaim bilincseitől és hát az első válaszlevélben mit tehet mást? — visszautasít. S ez, nem a szerelem nyelvére lefordítva, azt jelenti, hogy igen. S most várom ezt a nemet. Tőle! Minden idők legszebb asz- szonyától, akinek képét szívemben dajkálom, aki miatt álmatlan éjszakák gyötörnek, akinek rabszolgája lennék, vagy jobbágya, ha nem ilyen társadaWtttvvtVttVvvvtttVttttWVWVttt KISS DÉNES: Sakifejek Acél-fényű bikafejek orrukban vassal a satuk. Sorakoznak a műhelyek asztalain egymás mellett és bámulják a vaskaput. Fényforgácsok a szemeik, pislognak — a műhely remeg. Vasport kérődznek. kemény reszelő táncol, meg a fény mogorva homlokuk felett. Ismerős gépek közt megyek, csodálva százszor átélem; miképpen szelidíti meg rajtuk önmagát, s a hideg vasat if jú nemzedékem. lomban élnénk. De szerelmi főnökömnek elismerem és prémiumért esedezem... Valahogy ilyesmit írtam. Szép szavakat, irodalmi gondolatokat egy kis könnyed humorral, hogy már a sorokból kicsendüljön, nem aszfaltbetyár az, aki írta, de egy sóvárgó, szerelmes férfi, aki a sors kifürkészhetetlen akaratából későn érkezett a nagy találkozóra, s Ö mással indult' tovább... De most utolérem és jogomat követelem... Ezt is írtam, mert ez nagyon tetszett nekem, ez a későn érkezés nagyon jól hangzik, s ezt még egyiküknek sem írtam. — Levele van, Murcsai kartárs! — riaszt fel a hivatal- segéd hangja álmodozásomból. — Nőcske... Nőcske? — kérdi Koroda nyájas kíváncsisággal, hogy orrei napái beleremegnek, mert neki sose voltak kalandjai, csak gyerekei vannak, öten és egy felesége, akitől ha levelet kapnék, kimenekülnék a világból. Eseménytelen életét az én izgalmas életem tavában szeretné megfürdetni... — Dehogy, az egyik barátom — mondom egykedvű arccal és tettetett nyugalommal bontom fel a levelet... Női írás... Ezt már a borítékon láttam. Csak ő lehet. Válaszolt, hogy nemet mondjon. Megvagy, kis madaram. Megfogott a lép, amelyre gondolataim, vágyaim mézét kentem. A levél hosszabb annál, amit vártam, mert nemet mondani nem kell majd egy oldal... Na, de olvassuk... És olvasom: ,.Kedves hódoló kartársam!” Ezt a hangot nem szeretem. Cinikus, kicsit nagyképű és vállveregető.« Azt szeretem, ha egy levél így kezdődik: „Uram! Mit képzel rólam...” —, mert ezeknek a leveleknek ismerem a folytatását. Na, de olvassuk tovább. „... megkaptam számomra hízelgő sorait. Igazán kedves, hogy ilyen szépnek és ilyen jónak, s mi fő, ilyen kívánatosnak tart. Bevallom, nő vagyok, s ez jólesett... Ismeretségünknek, sajnos azonban vagy egy kis akadálya...” Tudom, szívem, tudom: a férjed. De hát ez lehet akadály? Te is tudod, hogy nem, mert akkor nem válaszoltál volna... „Önnek, hódoló kartársam, meg kell tanulnia helyesen írni. Az álmatlan éjszakában az éjszakát nem ly-nal, írják, hanem egyszerűen j-vel... Humorral két r-rel írandó, így ahogyan itt van, s nem úgy, ahogyan maga írta... Dajkálni sem ly, de az amely viszont nem j... A múlt időt kettős tével írjuk, s megfeledkezett a magyar nyelvben az ikes igék ragozásának szabályairól. tehát: nem eszek és iszok, hanem eszem és iszom... Nem nehéz ezt megtanulni... Két-három év és menni fog a dolog... Addig várok magára örömmel... U. i.: Majd elfelejtettem: annak ellenére, hogy férjem testnevelő tanár, örömmel áll rendelkezésére a magyar helyesírás szabályáénak elsajátításában. Ezt ő üzeni meleg barátsággal...” A gondolat a torkomon akadt. Aljas nőszemély. így bánni egy szerelmes férfivel. Kegyetlen ez az élet: már a nőkben sem bízhat az ember... Gyurkó Géza Az első napokban szokatlan volt a város. Eleven nyüzsgése, jobbára idegesnek látszó kapkodása, amelyben alig látszott valami tervszerűség, nyomasztóan hatott rájuk. Az embereket ridegnek találták, akiket csak a saját ajtajukon belül történő dolgok érdekelnek, s egyáltalán nem törődnek azzal, mi van a szomszédban. Később megszokták, tudomásul vették, hogy ennek a túlzottan eleven életritmusnak tradíciói vannak, s annak is, hogy mindenki a saját dolgával törődik. Kevés volt azonban a megszokás, a beletörődés. Valami hiányzott az életükből, űrt éreztek maguk mögött:. Ahol dolgozlak, megbecsülték őket, de mégis úgy érezték: otthon nagyobb lenne a tekintélyük, többet adnának a szavukra, és talán még a tél sem lenne olyan hideg az otthoni, kisebb kályha mellett. Két évet bírtak ki abban a kőreagetegben, s az idei első tavaszi napsütéses délelőtt után nem maradhattak tovább. Haza kelleti jönniük. Most egymással szemben ülünk a kis asztal mellett, a konyhában. A berendezés még az érkezés nyomát mutatja, a kredencbe még nem kerültek be a készletek, s azok az apró. porcelán mütyürkék sem, amelyeket a fiatalasszony vásárolt két esztendő ■ alatt a városban. Szóval még a kezdeteknél tartanak, pontosabban szólva a második kezdésnél. Mert most megint újra kell kezdeni, majdnem elölről. Szokásokat változtatni, s valamennyire tisztázni önmaguk és a környezetük előtt: miért mentek el, és miért jöttek haza? A férj szerint a hazajövetel oka sokkal tisztább, mint az, amiért elmentek. Keresték az okokat, maguk is igazolni akarták elgondolásaikat. Odáig eljutottak. hogy a falu nem tudja azt nyújtani, amit az ő igényük megkövetelne. Álmos állóvíz csupán, ahol esztendők telnek el, amíg történik valami. Később azonban arra jöttek rá, hogy a hirtelenében előkapart indok majdnem mondvacsinált. Egerek és egerek A tsz fegyelmi bizottsága harcias, mondhatnám felpaprikázott hangulatban ült össze. Az elnök, G. Tóth József, olyan beszédet mondott az egy zsák tengerit eltulajdonító F. Varga Sándor ellen, hogy minden szava dörrenő puskagolyóként repkedett a szobában. A bűnös példa nélkül álló cinizmusát jól jellemezte Virágos Mihály. Megbélyegezte Varga tettét, majd hozzátette, hogy a közös tengerit közös zsákban vitte el... •— Erről jobb, ha nem beszélünk — szólalt meg a mind- ezideig csendben ücsörgő Varga. — A zsák lyukas volt és szóródott belőle a tengeri... Ez aztán irtózatos vihart, kavart a bizottságban. Hogyhogy?! Lyukasak a zsákok': Valaki kiabálni kezdett: akkor egerek is vannak! Azok pedig a tengerit zabálják. Tehát Varga nem is olyan bűnös, mert végtére is hasznos dologra akarta fordítani a közös tengerit. Az elnök alig bírt rendet teremteni: — Ne essünk kétségbe, emberek! — kiabálta. — Inkább azt keressük, hogy ki a felelős a lyukas zsákokért! — Erre fel - morajlott a bizottság: —■ A vezetőség! — Varga buzgón bólogatott ehhez a felfedezéshez, s közben sajnálkozva hajtogatta, hogy a tengeri jórészét útközben elszórta. — Ezt a szégyent! — sziszszent fel Virágos Mihály. — A vezetőség hibája miatt így kell tékozolni a drága takarmányt! Erre a keserű megjegyzésre aztán mindenki felbőszült. Ha megtudják a szomszédban, hogy a Harcos Tsz-ben a közöst már csak lyukas zsákokkal lehet dézsmálni... Hogy a Harcos Tsz ilyen zsákokkal készült fel a tavaszra... — Csak nyugalom — igyekezett a kedélyeket hűteni G. Tóth, amikor Virágos fújni kezdte a parazsat, ilymodon: — Addig nem lesz nyugalom, amíg egyik-másik tagtársunk ilyen dolgok miatt bajba keveredik... Rögtön példának hozta fel F. Varga Sándor esetét, akit a vezetőség zsákok iránti nemtörődömsége bajba kevert. Szép beszédet mondott Varga mellett, amelyben méltatta, hogy érdemei elvitathatatlanok, hiszen egy súlyos mulasztásra terelte a bizottság figyelmét. Majd kérdéssel fordult Vargához: — Őrizte valaki a kukorica- górét? — Senki — hangzott a hetyke válasz. — Hát már ide jutottunk — zúdult fel erre újra a bizottság. — Lyukasak a zsákok, alszanak az éjjeliőrök. Tűrhetetlen állapotok. így nem lehet a fegyelmit lefolytatni! A nagy háborgást most már az elnök sem tudta elcsitítani. Az általános hangzavarban csupán egy ember hallgatott mindezideig: Korpás Gábor. Ellenben most ő is megszólalt. — Na, jó. jó! Hanem mi lesz Vargával? Végtére is lopott! — De milyen zsákkal? — szegezte neki a kérdést Virágos. — Mégis, mi legyen Vargával? — makacskodott Korpás, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Ekkor a bizottsági tagok közül valaki azt javasolta, hogy büntessék 10 munkaegység levonására. Mások ötöt javasoltak, volt, aki egy mellett szavazott. Ekkor újra Virágos kéri szót, s kifejtette, hogy Varga végeredményben a közös takarmányt mentette az egerek elől. Majd a bizottság zajos helyeslése közben javasolta a büntetés elengedését. Végső érvként ezt mondta: — Hagyjuk Vargát. Ami vele történt, az végeredményben bármelyikünkkel megeshet... Itt vannak azonban az egerek. . GRIFF SÁNDOR Nem azért, mert a falu nem álmos, eseménytelen, hanem azért, mert amikor elmentek belőle, ott a városban sem keresték az eseményeket. Azt hitték, feltalálják magukat, s tévedtek: épp úgy éltek, mint otthon, Nem jártak többet moziba, színházba, vendéglőbe, sőt még a boltokba sem. Néha elnézegették a kirakatokat, kimentek a ligetbe is, a szigetre is, de olyan furcsa érzésük volt, mintha ők csak vendégek lennének. Megnyugtatónak látszott annak idején a másik érv is: a városban a szerelő férjnek jobban lesz munkája. Nem volt munka nélkül soha, szépen is keresett, de valahogyan a pénznek nem volt akkora látszatja, mint otthon. A séták alatt — amelyeket az első időkben tettek — nagy volt a csábítás. Vonzott a kirakat után a bolt és minden. És ezek mindegyike pénzbe került. Hovatovább arra jöttek rá: otthon, felesben kell disznót hizlaltatni, főzeléknek valót termeltetni, különben annyira sem mennek a pénzből, mint a faluban. Pedig a szerencse kedvezett nekik. Egy rokonuk jó időre külföldre utazott, s a lakást rájuk hagyta, gondozzák, lakjanak benne, fizessék érte a bért. Nem kellett tehát albérletben szorongani, tűrni esetleg a tulajdonos. vagy a főbérlő szeszélyeit. Mégis: először csak havonta, később pedig hetenként vonatra ültek, s jöttek haza. Már ismerősük volt a kalauz. Kedélyesen elbeszélgettek néha- néha. jókat nevettek legújabb viccein. Csak akkor néztek egymásra furcsán, amikor arról beszélt: nem jó dolog, hogy az ilyen fiataloknak hétről hétre utazni kell. Mert nekik nem kellett volna... Lassan perdül közöttünk a szó. Némelyik külön nyomaté- kot kap közülük. S ezeket a hangsúlyos szavakat feljegyzem a noteszomba. Nem szórakozásból, időtöltésből, hanem azért, mert majd mindegyikük általános igazságként fogadható el, ha fiatalokról beszélünk, akik búcsút mondanak a falvaknak. Ezek közül talán a legfontosabb: minden újra leghamarabb a fiatalok reagálnak. Alaposan megjegyeztek néhány dolgot. Így például ezt: az új nemzedék — foglalkozástól függetlenül — elégedetlen a régi falusi munkával. Mást akar, többet, szebbet, s talán egy kicsit könnyebbet is. Szívesebben látják a földeken a traktort, mint a lovasekét, s történetünk szereplője is inkább gépekkel szeretne bíbelődni, mint kerékpárokkal. Ezen már úgy érzi: túlnőtt. Van ebben igazság, s egyben egy jelzés is. Éspedig: tovább kell erősítenünk azt a folyamatot, amelynek eredményeként egyre jobban ipari jelleget adunk a mezőgazdasági munkának. Nem elsősorban gépekre gondolok, bár ezek sem jelentéktelen kellékek. Sokkal inkább arra, hogy a most felnövő fiatalokkal már gyermekkorukban meg kell tanítani egy sereg dolgot, ami nemcsak a munkát ismerteti meg vele, hanem azt is, hogy ö alkot. Mert kimondatlanul is alkotni akar, mindenki, aki csak egy kicsit is szívember. Talán ez vitte el a városba azt a fiatal házaspárt is, akikről ezt a néhány keresetlen sort irtuk. Haza pedig — ez már a fiatal férj beismerése — az, hogy látták: nem feltétlenül fontos városi embernek lenni ahhoz, hogy valaki többre vigye, mint amennyire a szüleinek sikerült. SZOLNOKI ISTVÁN
