Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-05 / 103. szám

Á lányt an már nincs érd... Tlyenkor májusban minden * ember boldog! Mintha ezer ördög bújna beléd, s nem hagyna nyugodni. Örökké jó kedved van, szeretsz nevetni, néha még ok nélkül is, — mert olyan jó ne­vetni. Szeretnél rohanni, rohan­ni az ismeretlenbe, a végtelenbe, hogy aztán fáradtan, a rohanástól kipirult arccal, ziháló mellel és felborzolt hajjal roskadj a föld­re, és aztán nevess, nevess ön­feledten. Mert ilyenkor májusban mindenki és minden nevet! Ne­vet az égbolt, és nevet a virágba- szökő természet, s amikor reggel a munkádhoz sietsz, nevetve du­dál rád az autóbusz, mintha 5 is részt kívánna venni örömödben. Ilyen a május! És mégis, en­gedjétek meg, hogy elmondjam, nekem nem ezt jelenti. Én nem tudok nevetni ilyenkor. Nekem fáj a május, talán soha be nem hegedő sebeket szakít újra fel. Nekem örök búcsút jelent a má­jus! Búcsúztam a testvértől, a kismamától, akit úgy szerettem, mint még senki mást, s aki úgy szeretett, ahogy csak testvér sze­rethet. Tőle búcsúzom, aki anyám mellett második anyám volt, aki­nek kezére támaszkodva tettem meg első lépteimet, akinek me­leg, barna tekintete féltőn figyel­te minden mozdulatom, s akinek barna, dús hajába oly jó volt be­letemetkezni, amikor az álom el­hódította fáradt kis gyermekfe­jem Kató! Drága kicsi Kató! Tő­led búcsúztam sok-sok évvel ez­előtt egy bolondos, virágos, és mindig fájó tavaszon! Kimond­hatatlan érzés szorítja össze a Szivemet, a rámszakadó emlékek alatt meggörnyedek. Ne haragud­jatok rám! Emlékezem! 1945. tavasza! Vége a háború­nak. Milliók jajszava és könnye csitul. Tavaszodik! És mi élünk! Hát lehet ez, hát igaz? Vége a szenvedésnek, a gyötrelmek vég­nélküli kálváriájának? Mi adoU erőt, hogy megérjük ezt a per­cet? Mi öntött lelket, az agyon­gyötört, emberi mivoltukban meggyalázott páriákba, hogy ki­bírták eddig? Az arcokon, a sá­padt, beesett arcokon még a bi­zonytalan remegés, a félelem vés­te mély árkok, de a meggyötört fényű szemekbe belopta már ma­gát a remény és egyre fényeseb­bé, egyre bátrabbá teszi a tekin­tetet. A ztán csattogott, zúgott, da- ■^•lolt a vonat kereke! Egvie távolodott a szenvedés utolsó ál­lomása, eltakarta a lehulló köd és az örömmámor könnyes fátyo- la. Leborultunk a marhavagon piszkos padlójára és zokogtunk! A pergő könnyek patakká, fo­lyammá, tengerré dagadtak és elmosták a tengernyi kínt, a "en- gemyi bánatot és kibontották, ta­vaszba csalták a lelket! Mi, gye­rekek, Anyánk kezébe kapasz­kodtunk és éreztük — gyerekfej­jel is megértettük, hogy valami kimondhatatlanul, nagyon nagy dolog történt. Szabadok vagyunk, és megyünk haza! Hasa! Milyen édes volt kimondani: haza! Meg­jelent a kicsi ház képe, hátul a veteményeskert, ahová ha nem vigyáztunk, mindig beszöktek a kiscsirkék és kiszedegették az el­vetett magokat. A veranda, előt­te a virágoskerttel, a birsalmafa, és a padlás, gyermekkorunk rej­telmes, romantikus, nagyszerű játszóhelye. Aztán megjelenik az édesapa képe, akinél jobbat, szeb­bet, erősebbet soha nem tudtam elképzelni, s aki biztosan otthon vár már bennünket a sarkon — ott, ahol be kell fordulni, a ma­lom előtt —,• mint régen, és aki­nek a nyakába ugrani és baju­szába csimpaszkodni oly jói olyan kedves játék. Haza! Haza! Ezt dübörögték a vonat kerekei. Ezt dobogta minden szív: haza, haza! És eb­be a mámoros hangulatba rob­bant bele az utolsó, talán min­dennél kegyetlenebb megpróbál­tatás: a tífusz! Tífusz! A szó vé­gigremegett az egész szerelvé­nyen, elborította a ragyogó arco­kat, belopta magát az emberek szívébe és keserű rettegéssel töl­tött el mindent! A láger, a pokol­nak ez a cinikus, modern válto­zata mégegyszer kinyúlt utánunk, mintha sajnálná, hogy nem nyelt el mindenkit, mintha még mindig nem lett volna elég a gázkamrák terhe! A tífusz nagyszerű tanít­vány volt! Úgy nyelte az embere­ket, mint a gázkamrák telhetet­len gyomra! Még, még, még! Nézd azt az anyát?! Látod? Né­hány órája még karjában tartot­ta szöszkehajú kislányát! Neve­tett, játszott, boldog volt a gyer­mek. S most kékülő szájjal, fe­ketére vált arccal vízért könyö­rög! De már nem kell neki, nem issza meg! Már sohasem iszik, már sohasem nevet többet! Csen­des. A sápadt arcocskát a halál gondos keze megszépíti. Moso­lyog, mintha aludna. És az anya? Nézd! Nem hiszi, nem érti, hogy nincs többé gyermeke! Örjöngvc- ébresztgeti, babusgatja, de hiába. Aztán énekelni kezd, fájdalmas, békés altatódalt. Mosolyog. Igen, már tudod: megőrült! De nézd azt a gyermeket, aki halott any­jára borul és kétségbeesett jaj­szava az eget ostromolja! Neki kad ezentúl tejet, ki takarja he mikor alszik, ki őrködik beteg­ágya mellett, ha láz gyötri, ki mondja neki, hogy édes fiam, édes gyermekem? Senki! Senki, soha! Innen már csak lázálomként él bennem minden! Sűrű ködl'űg- gönyön keresztül villannak fel előttem a képek. Robog a vonat, egy szemüveges, fehérköpenyes férfi hajol fölém és valahonnan messziről jön felém a harg: „ta­lán a fiú kibírja, de a lányban már nincs erő”. Nem értem! Nem értek semmit, csak fáj a fejem, nagyon, és szomjas vagyok. „Vi­zet, vizet” — nyöszörgőm és min­den hang olyan távolról, olyan messziről hangzik felém. Aztán sötétség! Majd egy néni hajol fö­lém, a nevemet mondja, és sír! KI lehet? Nem tudom! Mellettem megmozdul valaki, gyöírelmes percek, amíg arra fordítom a fe­jem és ezt a valakit megisme­rem. „Hát te vagy itt? Katikám! Drága kicsi nővérkém! Miért nem szólsz? Hol vagyunk? Biztosan jó helyen, mert te is itt vagy!” Ű, mint mindig, mint régen, fejem­re teszi a kezét és megsimogat. Mosolyog. Talán utoljára?! És most már nem fáj a fejem, csak inni szeretnék, cserepes a szám, szinte fáj! És az a néni megint fölém hajol?! De hiszen én lát­tam őt már valahol! Régen, na­gyon régen. „Anya! Édes jó anyám” — szeretném mondani — de nem tudok mást mondani, csak annyit: vizet, vizet! S aztán újra sötétség. Ijesztő, dübörgő hangra eszmé­lek. Kinyitom a szemem, aztán hirtelen becsukom. Vakít a nap­fény. Egy kocsin fekszem, stráí- kocsin, nagyon zörög, fáj' Mellet­tem fehér lepedőbe becsavart emberek fekszenek. Valaki azt mondja halkan: „Budapest”. Új­ra kinyitom a szemem, a hang irányába figyelek. Ö szólt! Együtt vagyunk! „Testvérke” suttogom! „Itthon vagyunk” — mondja. „Itthon? Itthon! Persze, tudom már, mi most itthon vagyunk! Magyarországon! De miért fek­szünk ezen a kocsin? Kicsi test­vérke, menjünk haza, Otthon már vár apa! Ugye, vár?” ö rábólint, én mosolygok és magam elé sut­togom párszor: „Apa, .édes jó apám”. — Aztán megállunk egy nagy udvaron. Fehér köpenyes emberek jönnek, levesznek a ko­csiról, fürdeni visznek. Fürdés után találkozunk. Mellettem fek­szik, fehér hordágyon, hosszú, barna haja beárnyékolja fehér arcát. Gyenge, fehér kezével — melyen a halványkék erek átüt­nek — még egyszer megfogja a kezem, végigsimogat meleg, bar­na tekintetével, s aztán elviszik máshová. Nem láttam többé! így maradt meg az emlékezetemben. A többi már úgy mondták el ne­kem. Másnap reggel magához hí­1 * vatta az orvost és azt kér­dezte: „Ugye, doktor úr én már nem látom meg többé az édes­apámat?” Aztán a fal felé for­dult és elaludt! Hosszú, nyugal­mas álom, és soha, soha nincs felébredés. Tavasz volt! összefutnak sze­rbem előtt a sorok, , összekuszá- lodnak a gondolatok és valahol messziről — talán a lelkemből — fájdalmas muzsika szól; A búcsú hangja, az elválás melódiája. Bú­csú attól, akit szerettünk, aki a mienk volt, s aki oly fiatalon itt­hagyott bennünket! Most újra tavaszodik! És ha azt kérdeznék, hogy én miért nem nevetek ilyenkor, mikor mindenki és minden nevet, ak­kor azt mondanám, hogy: ezért! És bocsássátok meg, ha tavasz- szal néha nem tudok nevetni. Én ilyenkor búcsúzom, emlé­kezem. SZALAl TIBOR VIKTOR KOZIRJEV: Fehér köd-ingben... Fehér köd-ingben jött a reggel, a parton puhán lépkedett... Anyácskám, ma álmomban láttam ifjan csillogó kék szemed. Sziromesőként hullt az álom szememre — fogtad kezemet, tanítottál járni és élni s vigyáztad minden léptemet. S milyen tüzesen szállt az ének! Csupa vidámság — szárnya volt, s repültek napok, hetek, évek s szívünkre csöndben ráhajolt az évek ága és makacs emlék lett a gyerekkor — visszajár, hisz nem régen volt, ugye, mama? Nem régen... sok-sok éve már! Mily messze vagy te, nagyon messze. S én milyen nagyon szeretlek! — Szívemben búg mindig a hangod: te csak a küzdést keressed ... Anyácskám, ma álmomban láttam ifjan csillogó kék szemed, — s mint te: tudom már úgy szeretni ezt az egyetlen életet! Ford.: Pályi László SÍK MIHÁLY: Vasárnap Eső koppan az ablak üvegére; álmos szárnycsapásokkal a falusi délután nyugalma surran át felettünk, mint magányos madár a magasban, nyomtalanul; apám szundít, a rádió szól; ritka, tüneményes húrokon zeng a békés, boldog pillanat, odakint zörgő sínpályákon tiszta, fényes szelek száguldanak a szürke ég alatt. Ahogy az eperfák zöldfürtös feje biccent egyet ott kint a szél akaratának; itt, bent a lélek lombja is meghajlik a világ törvényei előtt és megtermi a hökkent ámuldozás csodájára a szárbaszökkent idők édes gyümölcsét, a harmóniát. DARÁZS ENDRE; Mosoly Szelíd május, szép fiatalasszony, Büszkén hordod nagy lomb-kontyodat S szebb vagy, mint mikor almavirágok Fátyla fedte nyúlánk arcodat S idegesen, félénken nevettél, De most arcod kecpk és komoly. De halmain minduntalan csillan A bujdokló, örömtelt mosoly. Áldott terhed érik már méhedben És kitárod két izmos kezed, Hogy lábadnál vihar meg ne tépje A simuló szerelmeseket, Mert minden nő hasonlatos hozzád, Ők is várnak majd apró fiat, Aki. előtt szégyen nélkül földre- Térdelnek a harcos férfiak. ■mmmiiiiHi' 'iiiniimniiiiiin ■umimimiiimi.. •inimimmjiiiii' iiiiiiimihiiii» »kuiiiiiiiiiisu- •ntmiiiiitiniif viummMMniii' .iimniunmiHn inmiiimiMimi-. «miHiM !WW1!!!!<li|!l- i!tlillllllil!!!ll!|i «tlHIIHllllllllllll­Több mint harminc eszten- deje, hogy a film megje­lent a magyar iskolákban. Azóta a filmművészet képviselője, a konzervatizmusáról híres Francia Akadémia „halhatatlanjai” kö­zött is helyet kapott. Nálunk viszont nem túlságosan sokat változott a helyzet. Az is­kolai vetítéseken hasonló jellegű okatófilmeket pergetnek, mint 30 évvel ezelőtt. Néhány, a korszerű pedagógiával együtthaladni akaró tanár történelmi, irodalmi, okta­tás vagy egyszerűen nevelési céljai érdekében filmekre hivat­kozik óráin, mondandóját filmek idézésével illusztrálja. Az ország három-négy középiskolájában filmszakkörrel bővítették a szak­körök számát, s a kötelező peda­gógus-továbbképzések napjain rendszerint moziba viszik a gye­rekeket. Moziba, már ahol dél­előtt is hajlandók filmet adni, méghozzá olyan filmet, amely ajánlatos a fiatalok erkölcsi, eti­kai és esztétikai nevelésére is. Korunkban nincs még egy olyan tömeghatású művészeti ág, különösen a fiatalok számára, mint a film és a televízió. Ennek ellenére a film és a televízió ér­tésére, történetére, esztétikai tör­vényeire az iskola nem tanít, sőt a filmben rejlő hallatlanul nagy nevelésieszköz-tárat is csak igen szűk korlátok között használja. Ennek pedig nem lehetne az aka­dálya a tiilzsúfolt tanterv, hiszen Film az iskolában éppen a gyorsabb, alaposabb megértést segítené elő a film az oktatásban. A közelmúltban könyvsorozat indult a film és az iskola kapcso­latáról, amelyben a külföldi ta­pasztalatok leírását, a magyar ifjúsági filmek hatásvizsgálatát, a fiatalok mozibajárásának gya­koriságát és indítékait, az ifjúsá­gi filmek dramaturgiáját és a filmesztétika: alaptörvényeit dol­gozták fel a szerzők. Fontos tanulmány jelent meg a Film és Ifjúságban az „Iskolán kívüli filmrendszer”-ről. Az isko- lánkivüliség itt annyit jelent, hogy nem a hivatalos óraterv ré­szeként kíván foglalkozni a film­oktatással. A tanulmány szerint a következő korosztályi csopor­tosításban kellene a filmmel fog­lalkozni. Az első csoportot az 5— 6 éves korúak alkotnák, ahol már egv műsorba fűzve 60—70 percig is tudnak filmet nézni a gyerekek, ha egv-egy darab idő­tartama nem hosszabb 10—15 percnél. Kis mesefilmek, rajzfil­mek szerepelhetnek a?, ilyen prog­ramban. A következő korosztály a 7—8 éveseké. Az ő műfajuk mindenekelőtt a mesefilm. A két év alatt nyolc film vetítését java­solja a tanulmány szerzője. A harmadik csoport a 9—10 évese­ké. Ebben a korban a gyerekek nagyon érdeklődnek a történe­lem eseményei iránt, szeretik a kalandos, romantikus históriákat. A javaslat szerint a két év alatt tíz ilyen filmből kellene össze­válogatni számukra a kötelező műsort. A negyedik korosztály, a 11 —12 éveseké lenne, ami­kor a fő feladat, a. gyerekek esz­ménykép-keresését elősegíteni. A két évben 6—6 karriert, kalandot, a gyermekközösség kialakítását ábrázoló filmet ajánl a tervezet. Az ötödik korosztály, a 13—14 évesek számára az évi nyolc-nyolc film már az irodalomhoz, az er­kölcsi kérdésekhez csatlakozna, köztük olyan filmek is, amelyek már a filmtörténeti ismeretek megalapozását is célozzák. A középiskolás korosztály szá­mára évi tíz-tíz filmet javasol a tervezet elsősorban erkölcsi és filmesztétikai kérdések megbeszé­lésének alapjául. Az utolsó évben már az élő filmművészet kor- és stílusproblémáiról lehetne szó. Mindez természetesen csak ter­vezet, amelynek most folyik a vi­tája, de jó vezérfonal lehet azok számára, akik szeretnék, ha a film otthonra lelne az iskolák­m auiiu-. iniiiiiiiiiiiiiiiiii­ban. Ehhez természetesen filmek kellenek. A megfelelő címlisták összeállításával és a pedagógu­sokhoz való eljuttatásával most foglalkozik az Ifjúsági Film­bizottság. A megyei mozivállala­tok pedig szívesen állnak az is­kolák rendelkezésére, különösen akkor, ha egy évre előre tervet készítenek, mit szeretnének be­mutatni és mikor. l\/f indez a filmmel való nevelés egyik útja. Nem kevésbé fontos a másik: a film a rendes iskolai tantervben. Az új közép­iskolai reform a magyar iroda­lom és rajzórákon biztosít némi helyet a filmoktatás számára. A lehetőségek azonban jóval na­gyobbak. Alig van olyan tantárgy, ahol ne lehetne a filmet jól fel­használni, s így ne lehetne még sokoldalúbban a filmre tanítani. A nagy kérdés természetesen az, ki tanítsa az iskolában a filmet. A jövő pedagógusai a magyar főiskolákon már — önkéntesen, nem kötelezően — külön kollé­giumokon tanulmányozhatják a filmesztétikát, filmtörténelmet, de ők sincsenek még sokan és elte­lik néhány esztendő, míg az itt végzett diákok kikerülnek az is­kolákba. Addig is, s majd a jö­vőben is a film iránt érdeklődő tanárokat kell mozgósítani, ellát­ni könyvekkel, tájékoztatással. Bernáth László.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents