Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-17 / 88. szám

4

fOTNA MEGYEI VEPfTS

19G2. április 17.

Hatszázezer fa gondnoka

— Az erdész bácsi megtanította — hallom Kalányos Pista válaszát.

Már évek óta a ráczvölgyi dóm-- bokon, az erdőben tölti az iskolai szünidőket. Segít az ültetésnél, termelésnél, nyáron a faápolásban. Bárki megkérdezheti tőle. mi a csemeteültetés eljárása. Sorolja ám. hogy 70 centi mély gödröt kell ásni, óvatosan belehelyezni a csemetéi, hogy megfelelő magasságban maradjon a föld felett. kétszer kell megtapodni a földet, és így tovább. A keresetéből ruhát vesz majd magának... De azért nem akar erdömunkás lenni. Inkább gépállomásra megy majd dolgozni.

Az „erdész bácsi" pedig még sok gyereket megtanít majd erdei munkára, míg egyikük azt mondja, erdész lesz.

Bent a lakásukban telefon, rádió —r és petróleumlámpa, önkéntelenül a mennyezetre pillantok — nem, itt nincsen villany.

— A telefon zseblámpaelemmel működik — mondja az erdész, — a rádió telepes.

Esténként a petróleumlámpa pislákoló fényénél készíti a napi munka adminisztrációját.

— Az idén mi is kapunk villanyt — szól a háziasszony. Nagyban süt-főz. készül az ünnepre.

— Ha villanyunk lesz, megvesszük a televíziót — folytatja Szabó Lajos. — Nekünk már nehéz bekarikázni a faluba egy-egy mozielőedásra.

Hat kilométerre vannak a falutól. A postáért is úgy járnak be kerékpáron, hetenként két- szer-háromszor... Nem volna hát igaz, hogy irigyelnivalóan gazdag az erdő csendje?

— Az erdőt meg lehet szeretni — mondja Szabó Lajos. — Nekünk nem egyhangú az itteni élet. Az én körzetemben lehet vagy 600 ezer fa. A gondozás, a felújítás, a kitermelés elég munkát ad.

A télben, amikor az őzek. szarvasok lehúzódtak az erdész- házak környékére élelemért. Szabó Lajos a fakitermelést vezette. Errefelé csak az ő körzetében vágták a fát a TÜZÉP-nek. Most. az ültetésnél a munkáskéz hiányzik. Későn jött a tavasz, a mezőgazdaságnak is szüksége van az emberekre. Most az az erdész gondja, honnan szerezzen munkaerőt.

A munkát is. a szórakozást is az erdő adja. A szórakozás: a vadászat. Ezzel kapcsolatban egy nevezetes dátumra emlékezik. 1047. február tizenharmadikára.

— öt vaddisznót lőttem akkor a hajtáson.

Dú vadat, rókát, vaddisznót ejteni, az az igazi. Az őzre nem emelne puskát. Az az erdők kedvenc állata.

Szabóék külön öröme még az unoka, aki úgy tud lelkesedni egy erdei látogatásért. Élvezi a nagy szabadságot, az ibolyát, amelyből itt egész kosárral szedhet.

(-ki)

„ŐSI ÁTOK“

Kiss József a rádióhoz lép, lehalkítja a zenét, és a Kék-Duna keringő dallama kíséretével folytatja:

— Kurdon nevelkedtem. Magyarok és németajkúak abban az időben állandó civódások középeit élték életüket. Az ellentétek régiek voltak és elgennyesedtek. Ha arra felé jár, ménjén be a plébániára. Majd mutatnak magának egy régi feljegyzést, az 1849 augusztus 10-én megtartott kurdi búcsúról. Szent Lőrinc napján az uradalmi kocsmában mulattak a kurdiak. Németek, magyarok vegyesen. A mulatság békésen indult. A hangulat tetőfokára ért. amikor egész kicsiségen kirobbant a verekedés. A magyarok csárdást akartak hu- zatni a németek keringet. A zenekar tanácstalanul állt. Nem tudni, ki vágta az első üveget a másik fejéhez..: De egy bizonyos; olyan verekedés támadt, amelynek egy évszázaddal később is nyomai maradtak a lelkekben. A németek a csicsókásba menekültek, a magyarok beverték ablakaikat. fejszékkel törték be ajtóikat. Azóta járja a szólás-mondás: »Sógor, mikor megyünk Kurdra búcsúba?". A verekedést követő

negyvenöt esztendőn keresztül külön rendezték a mulatságokat magyaroknak és németeknek. Csaknem fél évszázad telt el, mire az egyik vendéglősnek, aki ingyen sört ígért, sikerült összehozni á két »nációt". A magyarok a kocsma nagyszobájában, a németek az udvaron táncoltak.

A nagyapám »meséi" gyűlöletet akartak plántálni belém, a másik nemzetség iránt. A gyermeki lélek fogékony. Kicsiny koromban hajlottam a szavára. Később azonban rájöttem, hogy nagyapám tévedés áldozata. Német lányt vettem feleségül. Az öreg morgolódott. S aztán és kezdtem őt nevelni. Igyekeztem megértetni vele, hogy a harc ma az osztályok között folyik világszerte, s a különböző nemzetek fiainak, ha dolgozó emberek, egy az érdekük.

A Kék-Duna keringőt mexikói népdal váltotta fel a rádióban. Kiss József egy darabig csendben nézte az ablakot.' melynek üvegét verté a tavaszi eső. majd még hozzátette:

— Gondosan ügyelek arra. hogy az én fiamat a nacionalizmusnak, ennek az ősi átoknak a szele se érhesse.

H. T.

Gémeskút a tóban

A $áfVÍ3 áradása produkálta ezt a furcsa látványt: A víz el- •áaiiitie a gémeskutat is.

'R

ALEKSZANDR NASZIBOV:

EJTEK HELY

az xíibán

Fordította: Szaihmári Gábor

— Vajon miért? — kérdezte Becker, s egy jelet tett a névsorra.

Torp vállat vont.

— Akadnak ilyenek. Lehetséges. hogy odahaza ülnek és isznak. aztán holnap majd jelentkeznek. Vagy esetleg még ma. hiszen nem múlt még el a nap.

Becker félretette a névsort, azzal, hogy később még visszatér rá.

*

Egy óra hossza telt el azóta, hogy Lizel elment megkeresni Otto Staleckert. Aszker, míg Li- zelt várta, ledőlt a díványra, hogy pihenjen egyet. S közben I lépésről-lépésre végiggondolta mindazt, amit Ostburgba érkezésének első pillanatától kezdve átélt: a váratlan bonyodalmak egész sora. amelv felborította terveiket. Pedig úgy látszott, hogv körültekintőbben. alaposabban nem készítettek elő egyetlen utat sem. Egy véletlenné?, az események váratlan foírou'ata, s máris a lebukás szélén állnak .. De hó' van Frau Lizel? Sikerült-e I találkoznia Stalerkerrel? Vagv már megint egy újabb nehézség jött közbe, amely tovább bonyolítja amúgy is súlyos helyzetüket?

Ebben a pillanatban. —'szi.n'e válasz gyanánt a kínzó kérdések- ! re. — lépések zaja hallatszott az i udvar felől, s utána nyomban kat- ! tant az ajtóban a zár. Lizel minden alkalommal, amikor elment hazulról, rázárta az ajtó! a két I férfire.

Aszker és Herbert azonnal elébe rohant

— Minden rendben, Herbert.

— mondta az asszony, miközben a kalapját vette le. — Abból a fülkéből telefonáltam, amelyik ott van a mozi mellett. Bizonyosan emlékszel rá. Stalecker igen meglepődött és nagyon örült. Részletesen ki akart kérdezni, de mondtam neki, hogy mindent, megtudhat, ha eljön. Természetesen figyelmeztettem, hogy senkinek ne szóljon egy szót sem.

— Még ma eljön?

— ötkor fejezi be a munkát. A gyárból egyenesen idejön.

— Köszönöm, Lizel. — Lange megcsókolta a feleségét. — Olyan derék asszony vagy!

— Valóban nagyszerű asszony.

— mondta Aszker is.

Lizel elpirult.

Hamarosan mind a hárman az asztal mellett ültek. Lizel levest mert a tányérokba, aztán egy pálinkásüveget, majd rumospoharakat hozo.t.

— Egy korty ez az egész — magyarázkodott Lizel, miközben a férjére nézett, s bocsánat kérőén elmosolyodott. — Még azóta van...

Aszker megértette: azóta, hogy Herbert Lange bevonult katonának.

— így őrizted? — kérdezte halkan. elérzékenvülve Lange.

— Vártalak — suttogta Lizel.

Lizel öntött a poharakba. Keltőt csordultig töltött, egyet pedig csak télig. Ezt maga elé húzta.

Herbert csodálkozva nézett a feleségére: Lizel soha nem ivott pálinkát.

— Ma én is iszom. — mondta az asszony alig hallhatóan. — Nem tudok nem inni, Herbert. Azt szeretném, hogy ez a nap . . .

Lizel nem fejezte be. Hirtelen a tenyerébe temette az arcát, s hisztérikus sírásba tört ki. Látszott rajta: erős idegroham érte. Az óvóhelyen töltött álmatlan éjszakák, az elsíratott. holtnak hitt férj megérkezése — mindezek túlságosan megviselték az idegeit.

Herbert odaugrott a feleségéhez. Felemelte, s az ágyra tette.

Aszker kiment a verandára, s becsukta maga mögött az ajtót.

Lizel mind görcsösebben, erősebben zokogott. Herbert ki rohant a szobából.

— Meghal! — mondta elcsükló hangon, — forog a szeme, rángatózik. habzik a szája.. . Orvost kell hívni. Itt van a telefon a sarkon túl. . .

S még mielőtt Aszker valamit is szólhatott volna. Lange kirohant a házból.

— Álljon meg! — kiáltotta utána Aszker. — Megyek én!...

De Lange már nem hallotta.

Csak rohant, mint aki eszét vesztette.

Lizel továbbra is sírt, jajveszé- kelt, dobálta magát az ágyon. Aszker tehetetlenül állt mellette. Aztán eszébe julott. a mosdóhoz rohant, megmártott egy törölközőt a vízben, s az asszony homlokára tette. A gyógyszerszekrényben valériána-cseppeket talált. Csepegtetett belőle egy pohárba, s nagy nehezen megitatta Lizellel.

Elteli néhány perc. Az asszony kezdett megnyugodni. Csendesebb lett a sírása. Erőtlenül, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Időnként görcsösen összerángott.

. . . Eltelt egy negyedóra, s Herbert még mindig nem jött vissza. Hirtelen Aszkert is szorongó érzés fogta el. Hol lehet Lange? Miért marad el ennyi ideig?

Aszker kijött a szobából, s türelmetlenül járt fel-alá a verandán.

Csend volt a házban. Csak időnként hallatszott ki tompán a zárt szobaajtó mögül Lizel csendes szipogása. Aszker idegességet érzett. Remegő kézzel nyúlt a tárcájába cigarettáért, s gyújtotta meg az öngyújtóját.

Eltelt még vagy öt perc. Aszker most már világosan látta: valami történt. El kell hagynia a lakást. Nincs más kiút: el kell menni. — Igen. el innen, amíg nem késő!

Egyik perc telt a másik után. s ő még mindig ott állt. Nem volt ereje elmozdulni. Visszatartotta a tudat alatti remény: hátha jóra fordul a dolog ...

Az ablak alól hangok hallatszottak. Aszker kilesett a függöny mögül. Néhány férfi közeledett a ház felé, szorosan egymás mellett állva. Úgy tűnt, mintha cipelnének valamit.

— Ide, — mondta az egyik férfi. — Láttam, ebből a házból szaladt ki.

(Folytatjuk)

HWA,WW.WWtJWWAn/Ar«WZ«/fl«l»/H«ltHlltSW%UtWAW‘AV«,/AWÍ/WMWVW.

— Szervusz. Jól nézel ki.

— Szervusz. Hát igen. Most már jól.

— Honnan jössz?

— Itt voltam, a nagy házban.

— Kórházban?

— Na. nem. tudod... — és kissé zavartan kezdi magyarázni, hogy miért is. és hogyan került ide, gyógyulni, ebbe a nagy házba. ahol már annyi embernek adták vissza életét — életkedvét és újabban egyre többnek, és egyre többször — emberek becsületét...

— Régóta ismersz. Tudod, tizenkét éves koromban már pékségben voltam kifutó. Inas gyerek voiiam tizenhat éves koromig. mert olyan vékonydongájú voltam örökké, hogy amikor segéd lettem, akkor is azt hitték, inas vagyok... Azután dolgozni kezdtem: maszek pékségben. Harmincöt éves vagyok. Huszonegy év óta minden éjjel talpon voltam. És minden éjszaka elfogyott két—három liter bor... amikor önálló lettem, akkor még több. Mert jöttek a kenyérért... ha jó volt. az asszonyok dicsértek, örömömben nyúltam a pohárért, ha rossz volt a kenyér, ragacsos, mázgás, akkor meg azért... Szörnyű, most kezdem csak érezni, most kezdem csak igazán érteni, hogy mit is mulasztottam az örökös ivással.

— Mert mit éltem fiatalságomból? Az örökös kenyérdagaszlást, vetést, dagasztús t, vetésthuszonegy éven át. Naponta ismétlődött ez. Amikor valami szórakozásért mászkáltam be a fél vámost, mindig az italboltban kötöttem ki... Egy féldecivel kezdtem. Mert kocsmában soha nem ittam bort, löttyöt mérnek ott, a féldeci az még tűrhető, azok közül is a konyak, az az igazi rövidital. Amikor elkezdtem, nem tudtam abbahagyni. Nem is akartam. meg voltak, akik nem is akarták, hogy abbahagyjam. Nekik mindig jól jött az a néhány féldeci konyak... S itták ők is, vedeltem én is. Nyolc deci konyak meg sem kottyant, akkor még hazataláltam.

— Takarékba raktam mindig azt a pénzt, ami egy-egy hónapban megmaradt. Százötven—hatszáz között változott ez az összeg. És összejött nyolcezer forint. Az év végén, karácsonyra akartam valami ajándékot venni magamnak, majd hanyatt estem, amikor megnéztem a betétkönyvet: elfogyott a betett pénznek csaknem fele. Mert úgy volt már, hogy ha elkezdtem, s nem akartam abbahagyni, kölcsönt kértem, adtak, mert tudták, hogy másnap első utam a postára vezet, ilyenkor mindig kivettem pénzt, csak any- nyit, amennyit kölcsönkértem...

— Szóval rájöttem. így tovább nem mehet.

— Elhatároztam, így délelőtt volt, elmegyek Szekszárdra. Elvonókúrára. Nézd, nem szégyellem. Nincs ezen mit szégyellni. Gyógyulni -jöttem ide. S meggyógyítottak.

— Pedig nagyon rosszul voltam. Nagyon sokszor. Amikor ápolónőt láttam, olyan hányinger fogott el. hogy azt hittem, kifordítom magamat, mint rossz gyerek a zoknit...

— De jól vagyok. Nagyon jól. Egy cseppet nem kívánok ubuól a sokféle italból.

'— Őszinte voltam hozzád János. mindig, most is az vagyok. Nem hiszem el. hogy meg tudod állni, hogy ne igyál...

— Pedig elhiheted. Soha többe nem iszom...

*

Két hónappal ezelőtt írtam ezt a riportot. Akkor, miután megírtam, arra gondoltam, ha megjelenik ez az írás, és talán ráismernek János barátomra, a pékre, és ő ismét elkezd inni. akkor nevetségessé teszem öt is, magamat is: mert bizonyára nem tudja megállni, hogy ne igyek.

A napokban találkoztam vele. Jókedvű, vidám. Ilyennek még soha nem láttam. Álcáról már eltűnt az a kórházi gyötrődéstől keletkezett sötét felhő; vonásai nyugodtak. Nem ivott még azóta szeszt... Nagyon erős akarata van. állapítottam meg elismerön magamban. mert kevés az ilyen ember. aki ezt elmondhatia magáról.- Pj -