Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-07 / 81. szám

A LINK EMBER

A link ember fittyet hány a biológia törvényeinek, >— osztódással szaporodik. Persze vannak nála elvetemültebb bűnözők is. Csakhogy az amolyan igazi bűnözővel ritkán találkozom személyesen, s ezért könnyű emelkedett szellemben gondolkodnom felőle. A link ember viszont folyvást a közelemben van mérgezi napjaimat, felkorbácsolja a dühömet. Megfoszt attól a lehetőségtől, hogy emelkedett szellemnek hihes- sem magamat. Eizt nem bocsátom meg neki.

Szabadjára engedem a fantáziámat és magam elé álmodok egy olyan felnőtt férfit vagy nőt, aki még nem találkozott vele. Ez a képzeletbeli lény megkérdezi tőlem, milyen is hát a link ember, s én bizony bajban vagyok. Mert természetrajzának jellegzetes vonása éppen az, hogy nehezen fogható meg. Kocsonyás. Kisiklik a kézből. Ha egy-egy tettét, egy- egy napját vizsgálom, oly jelentéktelen, oly apró-cseprő hibákra találok, hogy felhány- torgatásukkal csak saját kicsinyességemet bizonyltom. Amit egy alkalommal vét, az már szóra sem érdemes, amit egész életében — az már maga az ártalom.

Először is ígér. Mindig és mindent, Kérhetsz tőle bármit. De az is elég, ha csupán véli, hogy kérni akarsz. Elmondod szándékodat, — mialatt te magad aggódsz, hogy küzdelmes, bonyolult lesz a megvalósítása —, ő azonnal érzékelteti veled: az emberiség évszázadok óta arra vár, amit te tervezel. Természetesen mivel reá tartozik —, már a következő órától kezdve mindent megtesz majd az érdekedben. Alighogy kimondta ezt, elfeledi. Eltűnik az emlékezetéből, mint a magnetofon-szalagról a letörölt szöveg. Ha később érdeklődsz, többnyire álmatagon néz rád, nem is sejti miről beszélsz. Újra elmondod, s most már azt javasolod: írja feL Ő, bár azt állítja, erre nincs szüksége, mégis készségesen megteszi. Ha cédulát használt, ezt még aznap elveszti; ha füzetet, azt nem nyitja ki soha többé.

Továbbá: az órát nem ismeri. A megbeszélt időpontot nem tartja be. Elkésik. Vidáman, könnyedén, egy kisgyerek ártatlanságával. Meg sem kísérti a gondolat, hogy talán elkésett Máskor sebesen szaladtok egymás mellett sietve kergetőztök egymással, az idő és te. Az idő, — mert kevés van belőle —, kívánatos számodra, nem teltek be egymással. De amíg a link emberre vársz, mindez megváltozik:. Az idő rádnehezül, nyűggé, lomhává válik. Foglalkozni nem tudsz semmivel, hiszen már jönnie kell. Erőddel nem tudsz gazdálkodni, nem tudod mennyi van még hátra szenvedésedből, hiszen a link ember

várod meg, holnap sem lesz másképp vele, tárgyalnotok pedig kell. Jobb tehát, ha ma tűrsz. Súlyosbítja a helyzetedet az a veszély, hogy talán el sem jön. Végtelen ártatlanságában talán azt is elfeledte, hogy te a világon vagy, s valahol messze, önfeledten mások elé önti kincseit.

A link emberben talán az a leglényegesebb, hogy a percnek él. A percet feltétlenül megmenti, sőt, ha van rá módja, meg is cukrozza. Az egymás sarkára lépő percek kiszorítják tudatából az elmúltakat. A következőhöz pedig nincs kapcsolata. Az adott percben telítve van jószándékkal, de a következőben már egy másfajtával s nem törődik vele, hogy az előző percek jószándéka ártalommá válik. Szerdán találkozol a link emberrel, s ő azt mondja: vasárnap el akar látogatni hozzád, baráti beszélgetésre. Elelképzeli, milyen kellemes lesz ez számára, s téged is biztosát: múlhatatlanul vágyik utánad. Vasárnapig százféle hatás éri, s mire eljön az idő, amikor indulnia kellene hozzád, már csak a kötelességet érzi, ha egyáltalán érez kötelességet. Minthogy nem érez — aggály nélkül máshová megy. Te, mivel nem vagy link ember, egész vasárnap várod őt. És bár nem te hívtad őt, a lelkiállapotod most hasonlít a partra vetett haléhoz. A link ember nem ismeri ez az állapotot, meg sem érti tehát. Megnyugszik. Az gondolja, hogy ugyanúgy dolgozol a lakásodon, mint máskor — avagy pihensz. Nos, mi bajod történik?

És ha ezután találkozol véle? Ha bármilyen lágyan érinted is a felelősségét — összeborzad, elhárít, menekül. Előző ígéreteire utaló kérdéseidet is szemrehányásnak bélyegzi, s nem tűri. A szemrehányás elrontja megcukrozott perceit, egész lénye tiltakozik ilyenkor. Éppannyira, mint... — tisztesség ne essék

szólván — a tetű a tisztaság ellen.

Ellenképe a felelős ember, az egészet akarja, a múltat és a jövőt. Az egészért szívesen áldoz órákat, s a későbbi jóért elviseli a kellemetlent. A felelős embert emlékeztetheted mindarra, amit valaha kiejtett a száján. Vállalja, még akkor is, ha azóta mást. hisz, mást tesz. Vállalja, mint szerves múltját, s mint állomást a jövőbe vezető úton. A link embert azonban óvakodj emlékeztetni perccel ezelőtti önmagára. Ha ezt a szabályt meg nem tartod, csupán egyet érhetsz el: meggyűlöl téged. *

Félj a gyűlöletétől, annál is inkább, mert ha már lobog is benne akkor sem veszed észre. Ö mindig nyájas. A kedvesség úgy hozzátartozik, mint utcalányhoz a festék. Ha letörölné ára zuhanna, kelendőségét elveszítené. A kedvesség, a „Charme” egyik fenntartó eleme. Ragaszkodik is hozzá szívósan.

Legrútabb tulajdonsága az, hogy téged, aki különb vagy nála — silányabbnak láttat és ferde helyzetbe lök. Vele szemben te vagy az illetlen, a kellemetlenkedő, hiszen te megsérted a játékszabályt, s olyasmiket kérdezel tőle, ami nem való. Te vagy az önző, mert amíg ő szívélyesen érdeklődik egészségi állapotod és atyafiaid felől — te semmiről nem érdeklődsz, mert torkig vagy vele. Te vagy az ízléstelen, a pedáns, a szőrszálhasogató, mert olyasmin lovagolsz, ami az ő szemében jelentéktelen. Ha ő vét, te vagy zavarban, hiszen nem érted, hogyan is tud ily habkönnyű kedéllyel továbbsiklani. ö magabiztosan, s tündöklő mosollyal pusztítja idődet, energiádat, pénzedet, s emberi méltóságodat.

Ha a világ csak hangulat, csupán percek változékony színjátszása, akkor ő a világ ura. Ha nem, akkor kiseprűzni való. László Anna

TÉNAGY SÁNDOR:

Intés

Fiatal költő barátaimnak

Adjonisten! — mondom egyszerűen, csakúgy parasztosan, ahogy nagyapámtól tanultam pörgetni a szót.

Alig veszitek észre, hogy közétek jöttem én is. feneketlen vitákba merültök, kipirult arccal hadonásztok az irodalomért, s ez az. amiben különbözünk: én az életért vitázom önmagámban. Toliunk alatt megszínesednek a szürke szavak, széptónusú képekké nőnek a testtelen gondolatok, napjaink versekké rímelődnek, hisz bennünk egy új nemzedék tollasodik erősszárnyú madárrá — de mindez elég-e? nem költői játszadozás-e csupán amit csinálunk? galaktika-mászás helyett jobb volna a szántás melegét érezni a versben, mert úgy kell az emberi szó most, a hideget-közönyt felmelegítő egyszerű szó, mint a kenyér.

FAZEKAS LAJOS:

Él az emberben ...

Él az emberben mélyen az a bánat, amit, ba fáj is, másnak eltakar; érzi, hogy fogja, mint fel-nem-nyílt zárak, és menekülni hiába akar. Hiába akar daccal menekülni, érzéseinek vert foglya marad. '

Nézi a fecskét, hogy tanul repülni, s megérti ő is a tűnő nyarat.

Adhat az ősz gyümölcsöt, bort is annak, akinek testén végig vert a szél, s halmokba söpri a fák bánatát.

Látjátok, ő az: apám; s ahogy ballag, valami régi emléket beszél — magának, hogy más ne hallja szavát.

BARDOSI NÉMETH JÁNOS:

Mecseki séta

A viola-kék ég alatt a napban

emelődik a város, zöld tetőjén a dómnak

táncol a fény, négy kucsmás-tornya alatt

apróka utcák futnak,

s mint egy balkáni film-szalag,

a sziklás hegyoldalban

bivaly-fekete tehén legel,

körben a bányák barna kendője leng,

vékonyan, ezüst-patakként csorog

a déli barangszó,

párája arcomat éri

s egy percre,

mintha boldog is lennék.

«uuiMiiu»: ffli—nw. «MUM«»: —un «minimi». — «immo»

"ilüHK' ■illUlilllH'lllimi

1 mmmmm «an

A nagy, gyönyörűen csillogó- villogó üvegezett konyha- szekrény pontos időre érkezett. A tornácon, ahová az állomásról hozva leteszik, nem állhat végleg. Benn annak a rangja szerinti hely. Csakhogy, ki kell akkor tenni a régi komódot.

Berta nénje, özvegy Lakatos Ferencné szentül hiszi a pillanatbeli halált. Akárha valami

A KOMOD

.«MMK#.«HMM» •M1III1H» .«0

— Megvettük?

— Meg.

— Nahát. Ez a lényeg.

siiúiuiuau t

görbülésekkel kezd rángatózni, mint eltört csésze cikk-cakkos széle. Bab nagyságú, feketére qrett szemölcsét gyámoltalanul babrálgatja hegyes állának balzt z anya és anyós, Berta nénőo n.pm. tnlnlnn h.pl'iiái A r

C

sodálatos, hogy özvegy La- * nem találja helyét. Az

katos Ferencné Berta uí szekrényt elkerülve ti^eget er- nénje mindennek láttára, halla- re-arra, fejét mindig lehajtva és tára, még mindig nem hal meg. csuPa oanat, szomorúság mindé- A nyitva hagyott konyha ajta- ne' Mintha halottja lenne. A két- . . , , . felén; a magas padlású pitvar fán keresztül, mint egy koporsó unokát öreg magával szereti. Mák-Z bels° falának támaszkodva egész után, mered rá a komód üres he- soknak így dicsekszik velük- eves Sa.i- m!n(jene kicsi, fekete árnyékcso- lye. Nem is marad benn tovább.

vét, amitől annyira fáj, annyira vérzik, hogy mindjárt megáll. Csupa csont, bütykös ujjú, gyer- meknyi markát mély ráncoktól puhított, keskeny vonalú szájára

mának tetszik csupán.

— Óh, gyermekeim, hadd legyen ott az a komód. Az én komódom. Akkor vette azt még neLassan, lehajtott fejjel elválik a festett fal mellől és megy, csoszog végig a magas tornácon. S amikor fia és menye az istálló inteszi.tompítani az elszáUÓ utolsó kém ^egényjdesanyám,^ amikor fellett ^hagyják’ a Valamiből

büszke komódot, rákönyököl, feje

„Óh, az én unokáim? Cabri négy éves, Irén kettő. Olyanok, mint két cinbáb.” Most nem tudják helyre vidámítani nagyanyjukat.

Aztán mégis.

Másnap elmegy az új bútor mellett.

Harmadnap meg is áll előtte

felett összekulcsolja csupa csont, egyszer, kétszer, azután mindig bütykös ujjú kezét és végtelenül többször. Hosszú, ráncos, bő szoksóhajt. De a sóhajok közül utol- férjhez jöttem... Nagy hozomány sónak egyik sem akar maradni, vót az akkor... óh, gyermekeim,

Keskeny vonalú szája hirtelen hagy maradjon ott, ahon eddig

nem ismeri az órát. És ha nem megremeg, és olyan szabálytalan vót. Legalább... míg én élek még... ^Tosszü sírásba *kezd. nyájának fedezéke mögött bütyGyenge, rimánkodó hangja Piros, a rövid szarvú, de meg- kös, vékonybőrű ujjaival hozzámegállítja, felegyenesíti fiát és lehetősen jó tögyü tehén szelíd hozzáér a fényes, sima festés- menyét. A fiatalok egyáltalán szánalommal néz hátra a nagy hez. Következőleg ujjait már meg

MISZLAI GYÖRGY:

Nyugdíjas vasúti portás

A csengőt már rég sutba vágta, egyenruháját fölcserélte.

Haja deres, hajlott a háta, szeme ködöl, megtört a térde.

Azért kijár boton bicegve nap-nap mellett az állomásra, s* esőbe, hóba, tél-hidegbe a vonatokat egyre várja...

ügyet se vetnek már szegényre, idegen az új embereknek, Meg-meglökik, felé se nézve, akik mellette elsietnek.

A peron szellős szögletében áll az öreg: dérverte emlék.

Ügy posztói itt, mint egykor régen, nem bánja, hogy már elfeledték..,

Mozdonypöfögte induláskor halk izgalom riasztja testét, s eldörmögi, mint annyi máskor:

„Baja felé beszállni tessék!”

nem ijedős természetűek, de a hang, a kérlelő, rimánkodó sóhaj- őzön szembe nézeti őket.

Lakatos Gábor szólal meg előbb, jobb kezének hüvelyk és mutatóujjával kétoldalra nyomva szénfekete, hetykeállású bajuszát.

— Ugyan, anyám. Mit bánkódik ezen a szúfészken?

jászol mellől. Fején csörren a is huzigálja rajta, fentről lefelé, lánc, kérődző pofája meg-megáll Aztán meg lentről felfelé, és visz- a bámulástól. sza.

Berta nénje pedig csak sir és A fiatalok vasárnap délután sír. A fiatalok viszont már be is egy kis beszélgetésre mennek Bitették azóta az üveges, halvány- ge György komáékhoz. Mikor ha- zöld és krémszínben csillogó-vil- zajönnek, Berta nénje váratlanul lógó új konyhaszekrényt. Látású- azt mondja menyének: val, hogy a többi, modern búto- — Hallod-e, jányom. Csipke- rok közé mennyire beillik az, nem térítők kénének ebbe az... új ko- Az alma arcú, gödrös állá tudnak eltelni. Különösen Annus, módba. Az mutatna takarosán, meny, született Vidor Annus pe- az aima arcú, gödrös állú, kék- Az illene a pácaira, dig ezt mondja: szemű menyecske csettentget elé- A menyecskének melegen vil— Inkább örülne anyánk, hogy gedetten. lan a szeme. Az arcán is pirosabb

nekünk már ilyen modern szék- — Vágytam már egy ilyenre, a hamvasság.

rényünk van. Na, fogjad Gábor. Gábor. — Fogok én azt bele tenni,

Vigyük ki ezt a... régiséget. — Anyám sajnálja a komódját, persze. Már kinéztem a textilben.

Aztán megint mind a ketten — Mit csináljunk vele. Nem Hanem... csak szebb ez, igaz, lehajolnak a kopott, öreg komód maradhatok le a többi fiatalasz- anyám? Mint az a magáé. Mint

két végénél. szonytól. Különben is... Nem az a régi.

— Hova tesszük? — kérdezi mondhatod, hogy nem érdemiem — Ez is jó — feleli anyós BerGábor. meg. Nem sokkal zártad többel ta nénje. — Csak meg kell ám

— Egyelőre az ólba. Onnan az esztendőt, mint én. Pedig van becsülni, fiaim,

meg... majd lesz vele valami — itthon is éppen elég gondom. Meg

■feleli a menyecske. a két gyerekkelASZTALOS BÁLINT