Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-07 / 81. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

*

RODALMI MELLÉKLETE

A hetven éves Szabó Pál

TWég egy sorát sem olvas- 1 tam, de már a közelébe kerültem, s gyerekfejjel érezY liettem lényének varázsát. Az embert rendszerint megcsalja az első impresszió, vele kapcsolatban azonban másként történt, mert ahogy megismertem könyveit, majd őt magát is, csak fokozódott csodálatom és szeretetem. Különös volt ez az ismeretség. Nyolc-tíz éves lehettem, s a hosszú nyári révfülöpi napokon gyakran lapoztam a hajdani Pesti Hírlap zöldkötéses kalendáriumait. Az egyik képről szép fejű, fiatal parasztember nézett rám, valami verandafélén ült, csizmásán, kis asztalka előtt, fején az akkori idők rádiójának fülhallgatójával. A magyarázószöveg szerint Szabó Pált ábrázolta a kép, a parasztírót, amint a rádió időjárásjelentését hallgatta.

A kép szinte megbabonázott. Az írókról altkor még azt hittem, hogy szent révületben róják a sorokat, bezárkózva magányuk cellájába. Most pedig itt ült a képen egy parasztíró, csizmásán, kurtára nyírt bajusszal, aki csekély jószágán gazdálkodott, s a valóságból még a meteorolófúa jelentései is érdekelték. Ez a kép figyelmeztetett először arra, hogy a «szent révület« a kívülállók értetlensége csak, az író pedig felhalmozója és sürítő je a valóságnak.

Ilyennek ismertem meg később könyveiből is Szabó Pált, s évek múltán az embert is. Húszéves korom egyik nagy élménye, kitűnő trilógiája volt, Lakodalom, Keresztelő. Bölcső, Piros Góz története. Ezt csodáltam benne: a megfigyelés pontosságát, a valóság iránti hűséget és tiszteletet, mely mégsem laposodott naturalizmussá, mert ez a kitűnő valóságábrázoló, költő is, s tiszta, a népköltészetből táplálkozó lírája átüt minden során.— Soha nem készültem írónak — mondta egyszer —, dehogy gondoltam én arra, hogy

író legyek. Ott nálunk, Ugrán olyan nagy volt a nyomor, hogy azt ki sem lehet mondani. Volt egy rettenetes jegyzőnk is, nyúzta a népet, hogy még nehezebb legyen a sorsa. Valahogy hangot kellett adni ennek a szörnyű szegénységnek. Ezért írtam meg első cikkemet, s mikor megjelent nyomtatásban. én csodálkoztam a legjobban. Mert nem akartam író lenni, csak a népünk mérhetetlen fájdalmát akartam eL mondani a világnak.

Annak idején Móricz Zsig_ mond köszöntötte elsőnek a fiatal Szabó Pált, egyaránt dicsérve valóságlátását, meseformáló erejét, szép, tiszta stílusát. Szabó Pál még sok esztendőnek utána is így hárította el a lelkes dicséretet:

— Nálunk. Eiharban, minden ember irodalmi nyelven beszél.

író volta mindig programszerűen vállalt közösséget je- ldfctett, épp úgy, mint Móriczé, a népből sarjadt, s az irodalmat soha nem tekintette öncélnak, széplelkek szórakoztatásának, hanem egy nép fegyverének. De irodalmunk egész történetén ez vonul végig: Balassitól és Zrínyitől Móricz Zsigmondig és Szabó Pálig, a nép szolgálata volt az írók célja, ezért nem keletkeztek nálunk a szó igazi értelmében vett irodalmi iskolák, irányzatok. Történelmünk folyamán soha nem volt időnk játékra öncélú, vagy céltalan esztetizá- lásra, s az. olyan írói mozgalmat is, mint a két világháború között a népi íróké volt, nem egy kiagyalt, mesterséges prog. ram hozta létre, hanem a társadalmi szükségszerűség, amelyre nem a későbbi eltévelyedések, egyes írók hűtlensége a jellemző, hanem a tiszta szándék, a legjobbak helytállása.

S ha most, hetvenedik születésnapján, -végignézzük életútját, hűsége, emberi tisztasága, írói becsületessége és következetessége tűnik elsőnek szembe, ez diktálta minden so. rát. magatartását, ítéleteit. Pedig irodalmi vélekedései néha meghökkentők, de mindig mélységes igazság rejlik bennük. A divatos Hemingway-t például nem szereti, s az elutasítás nem az írónak szól, hanem annak életformának, amit Hemingway képvisel. A Fiesta, de még az öreg halász szemlélete is idegen tőle: magyarsága mérték is, miként Biharugra is a felszabadulás előtti magyar élet mértéke volt sötét nyomorúságával.

— A biharugrai alsósor nem Illyés Gyula pusztája volt, nem is Veres Péter gyepsora. Sokkal rosszabb azoknál — meséli és hozzáteszi: — Igaz, hogy nálunk a csendőrök is mindig őrsben mentek, öten, hatan in. dúltak el. Gyorsan nyílt a bicska, s volt okuk félni a csendőröknek.

Biharugra Szabó Pál életművében valóságos jelképpé vált, a Horthy-idők nyomorúságának jelképévé. Az ugrai alsósor valóban a mélypontot jelentette, s innen indult el Szabó Pál, hogy eljusson oda, ami magyar író számára a legtöbb, a nép szeretetébe. Életműve, a pályakezdő Emberektől legújabb munkáiig, egyenletes. biztos vonalat mutat: a fiatal Szabó Pált ugyanaz a felelősségtudat és lelkiismeretesség fűtötte, adott tollat kezébe, mint a hetven évest.

[VT ért — szinte hiíeüenked11 ve írjuk le —, hetven éves Szabó Pál. a milliósra növekedett olvasótábor Pali bácsija. Mikor legutóbb találkoztunk, azt mondta, éveire célozva, «időben járó ember vagyok«. De hetven éve csak életrajzi adat. Az olvasóknak, akik az ország minden részében gondolnak rá ezekben a napokban, úgy tűnik, mint egy termő fa, mint a bőség, a boldog termékenység. Mert- a hetven éves Szabó Pál a pályakezdő nemzedéket is meghazudtoló fiatalos kedvvel doL gozik, s dolgozzék is még soksok esztendőn át, mindnyájunk örömére,

Csányi László

Ha utcán találkozunk vele, elfordítjuk a fejünket. Kitérünk előle mert nem szeretnénk, ha dülöngélés közben , hozzánk érne. Nem azért? mert talán összekenné a ruhánkat, hanem inkább azért, mert a következményektől félünk. Attól, hogy italgőzös mámorában felháborodik, nekünk jön, tusait ál; a feltűnést, az utcai jelenetet pedig senki sem szereti.

Ha az ablaka alatt megyünk el, s halljuk kiszűrődni a veszekedés zaját, vagy a gyereksírást, egy percre döbbenten megállunk, aztán megcsóváljuk a fejünket, rosszallóan, elítélően: ez az X. már megint fel- öntött a garatra, s most aztán ismét a család látja lcáfát. Megint bizonyára kevés pénzt hozott haza, s ebben a hónapban újra kölcsönökre szorul majd az asszony, hogy rendesen táplálhassa az egy, vagy több gyermeket.

Ha a munkahelyen látjuk tántorogni, a gép mellett, szinte életveszély közepette, akkor komolyra fordítjuk a szót. A művezető elzavarja haza, Fél a balesettől, no, meg attól, hogy ilyen állapoiban csak selejtet tud gyártani, Amikor kimegy a kapun, a portás megvetően nézi végig, s esetleg így szól: ha nem iszik, egészen rendes ember. Sőt: ha jól megnézzük, kicsit előbbre is jár néhány embernél, mert rá tud húzni a munkára... No, éfe van-e így az egésznek valami értelme? Kár- bavész a józan állapotban végzett legjobb munka is, ha aztán fizetés napján, v,agy amíg a fizetésből tart, a kocsmát bújja az illető.

Tehát így, vagy amúgy, a maga módján a részeges embert mindenki elítéli. Szélesítsük azonban a kört, kimondhatjuk bátran: az egész társadalom megvetésében részesülnek azok, akik úgy cselekszenek, mint azt a fentiekben körvonalaztuk. Egyre kevesebben vannak, akik kedélyesen elnevetgélnek, ha a vendéglő asztalára borulva álmos szemű, réveteg tekintetű embert látnak. Vagyis, most már nemcsak etikaellenes tettet látnak benne a szemlélők, hanem mondhatnák: társadalomellenest. Olyat, ami ugyan nem' bűntény, de az egyre inkább megfogalmazódó új íratmár annak fogják fel Nem 'azért, mert valamiféle beteges puritanizmusban szenvedünk, hanem sokkal inkább azért, mert egyre kevésbé szeretjük a rongyembereket. Becsületük értéke a nullával egyenlő.

És most egy kérdés: vajon elegendő-e csupán ez a megvetés határát súroló megszólás, gyakran ironikus kritika? Esete válogatja. Hallottam olyanról. akit visszatérített a jó útra környezetének állandó bírálata. A többségben azonban — sajnos — azt tapasztaltam, hogy inkább egy másmilyen, dacos reakciót váltott ki a kritika. Egy olyasféle hányaveti- séget, amit ezek az elparlagia- sodott, gyakran üreslelkü emberek így fogalmaznak meg: tehetnek velem egy szívességet... Ennél a pontnál azonban hajlamosak vagyunk azt mondani: már a vérében van, nála már szenvedély és betegség az ivás.

Beszélgettem egy orvos barátommal. Azt mondta: a részegeskedés nem betegség, rossz szokás, s általában gyenge jellemre vall, ha valaki nem tudja a megfelelő ponton abbahagyni, Más viszont határozottan állította, hogy, ha nem ia testi, de valamilyen lelki betegséggel áll kapcsolatban. Magam inkább az első állítás igaza felé hajlok Nem vagyok szakértő, de azt mondom: a részeges ember tulajdonképpeni betegsége az akaratgyengeség. S ha segíteni akarunk rajta, talán ezt az akaratot kell nála szilárdítani, defektusából kigyógyítani.

Ezt célozzák azok az intézkedések is, amelyeket kormány és társadalmi szervek foganatosítottak a részeges, családjukat, munkájukat elhanyagoló emberek jó útra térítésére. A kezelés, amit az elvonókúrákon alkalmaznak, nem a legkényelmesebb. A túlzott italozás hatása és következményei azonban a kezelésnél sokkal kellemetlenebbek. És a kettő között feltétlenül választani kell. Legalább is annak, aki még nem jutott el a mélypontig. Mert aki már csakugyan betegesen, majdnem sportszerűen iszik, nem tud saját elhatározásából dönteni. Ezt a jogot ebben az esetben a családnak, a munkahelynek, a környezetnek kell gyakorolni* akik kicsiben a tárHiidegard Klemm:

Visszatérés

Karola nyugtalanul sétált föl s alá a peronon. Eljött, hogy fogadja az apját, de a vonatnak húsz perces késése volt. Váltáskor kisietett a pályaudvarra, miután az édesanyja telefonon közölte vele a váratlan hírt. Hangjában aggodalom volt és mintha küszködött volna a sírással. Vajon félt, vagy örült? Ezt a készüléken át nem tudta megállapítani.

Most mindenesetre itt volt, mert a család elhatározta, hogy visszafogadja az apát. Három évi távoliét után jött haza nyugatról.

Karola azonnal megismerte, ahogy leszállt és keresőn körülnézett. A férfi tekintete elsiklott mellette, noha csak néhány méternyire állt tőle. Nyilván arra számított, hogy az édesanyja jön elébe. Tény, hogy nem ismerte meg legidősebb lányát Egy tizen- négyéves nyurga diáklányra emlékezet t és egy tizenhétéves kisasszony állt előtte. Csak amikor leánya megindult feléje, eszmélt rá, hogy kivel találkozott. Fáradtnak látszott és sápadt volt az arca. Bajúszt viselt, Karola furcsa idegenkedést érzett. Gyermeki szeretete megszűnt azon a napon, amelyen apja cserbenhagyta az édesanyját. Akkor költözött hozzájuk a nagymama Nem is tudta elképzelni, mi lett volna belőlük a nagyanyja nélkül. És most az öregasszony keresztülvitte, hogy visszafogadják a családba.

Az apa lehangoltam lépdelt a leánya mellett. Más fogadtatást várt Ha legalább kijött volna az anyása!

Karola vonakodva válaszolt kérdéseire. Igen, otthon minden rendben van. Az édesanyja dolgozik. Nem kéredzkedett ed. A nagymama meg nem ért rá A kertet és az ebédlőt eladták még altkor, amikor édesanyja azt hitte, hogy kihívja őket

A leány elhallgatott és maga elé nézett. Amikor az apja menés közben véletlenül megérintette a karját, összerázkódott.

A nagyanyja kint az ajtó előtt várt rájuk. Barátságosan üdvözölte és közömbös kérdéseket intézett hozzá.

Hogyan utazott? Milyen volt az utolsó lakása? Messze volt-e a munkahelye?

Az apa lassan beszélt, mérlegelve a mondatokat, mint aki tudja, hogy minden szava latba esik. Vajon sejti-e az öregasz- szonyé milyen rosszul ment a dolga odaát? Okos asszony volt. öreg munkásnő. Mindig sokat olvasott. Annak idején, az elutazása előtt kinevette a nézetei miatt. Nagyon megbánta.

Bementeik. Most a konyhában laktak. Elég szűkén. Az elhasznált meleg levegőben a férfi beteg tüdeje nehezen lélegzett. Ezt is odaát szerezte. Éppenúgy mint annak felismerését, hogy a magafajtájának jobb a szocializmusban.

Figyelő szemek kereszttűzében ült. Rég nem érezte magát ilyen rosszul. Fia, a középiskolás, aki az ablaknál írt, bizalmatlanul nézett rá. Amkét kislány a díványon ült merev testtel, mint két baba. Félig nyitott szájuk, mintha rögtön az anyjukért Idái tana. Valószínűleg féltek tőle. Karola még mindig ott állt az ajtónál, ahonnan piszkos lábnyomok vezettek a székig.

Ezeket nézte ijedten és közben pontatlanul válaszolt egy kérdésre. Az öregasszony rögtön belekapaszkodott. És ezzel vége volt a hazudozásnak, hogy jól keresett.

de hazajött, mert vágyódott az asszony meg a gyerekek után. Kikivánkozott belőle az igazság, hogy utoljára már csak parasztoknál kapott alkalmi munkát, így szerezte meg az útravalót. Miközben erről beszélt maga is csodálkozott, hogy mindezt elmondta az okosszemű nagymamának, figyelő gyerekei előtt.

Nem érezte többé az ellenséges légkör feszültségét. Belemelegedett a mondókájába és látta, hogy Karola odalépett az asztalhoz és leült. A kislányok lecsúsztak a díványról és a fiú rámosolygott.

— Tudtuk, hogy nem megy jól a sorod, jegyezte meg az öregasszony. Olvastuk az újságokban. De nem hittük volna, hogy olyan rossz, ha valaki odaát kiesik a munkából!

Elhallgatott és kifelé fülelt. Ajtó csapódott. És már be is lépett az asszony lihegve a sietéstől. Mégis korábban jött el a munkából.

— Nagyon siettem, mondta. Azt gondoltam ...

Nem fejezte be a mondatot, de becsületes arcáról lerítt, hogy mitől tartott. Attól fél, hogy a gyerekek elutasítják évek óta nem látott apjukat.

Az ember felugrott és várakozóan nézett a feleségére. Lujza kinyújtotta a kezét:

— Jó, hogy visszajöttél!

Boldog Balázs fordítása

sadalom megtestesítői, s közvetlen kárt szenvednek a felelőtlenség miatt.

Láttam már rémülettől kerekre tágult szemű gyereket, amint döbbenten állt apja mellett, akt valósággal a sárga földig leitta magát. A gyermek még éretlen kis gondolkodás- módjával kimondta a megfelelő ítéletet. A szülő iránt táplált eredendő szeretet csappant a lelkében, s inkább arra tud gondolni, hogy ez az ember nem is az apja, hanem valaki, aki amikor ilyen állapotba kerül, nagyon messze van tőle. S akit ez a helyzet, vagy ennek felismerése sem tud visszatéríteni a lejtőről, kevesebb emberséget várjgn, mint az, aki még el sem indult a részegesek pos- ványosan sikamlós útján.

A messzire került ember méltán érdemli meg a kényszer elvonó kúrát. Mert itt már nemcsak róla van szó, hanem elsősorban a családról, a jövő nemzedékéről, a gyermekről.

SZOLNOKI ISTVÁN