Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-28 / 98. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG J. ODALMI MELLÉKLETE Fiacskám... Náncsikát reggel fél nyolckor odaültették az ablakhoz. Két kemény ülőpárnát tettek a székre, mert ezek nélkül Nán- csika nem látna ki az ablakon. Náncsika hetvenkilenc éves és nem nagyobb egy nyolc esztendős kislánynál. Hatodik éve él a szociális otthonban, majdnem teljesen süket, ő a hatágyas szoba kedvence. A hat közül három majdnem mindig fekszik, mind túl vannak már a hetvenen, munkában, életben összeroppant öregasszonyok. Egyedül Náncsika leány közülük. Fél nyolckor Erzsét kérte meg, hogy segítse oda az ablakhoz, nézegetni szeretné a havazást és a verebeket, amelyek bekukucsálnak olykor a bádogos párkányról. — Mit néz onnan? — mor- gott Erzse, de azért odavitte a széket, mert Náncsika megfelezi vele ezért a kávéját, két párnát is szerzett és fölsegítette Náncsika töpörödött testét a magasságba, — Csak nézze — mondta erre a magashangú ezredesné — Nézze szegényke ha lát belőle valamit. Sajnos én hiába ülnék már az ablakhoz, édesem. Náncsika most ül, vállán a fekete berliner kendő, amit az ágyba is magával visz esténként és nézi az üveget, azon túl a nagy pillékben szálló havat. Nagynéha, egészen homályos képekben fölrémlik az értelmében a régi havak emléke, fiatalsága a kisvárosban, cselédszobák dohos levegője, a szorongató társtalanság, beszél is erről a többieknek, aztán elhallgat és estig szavát se hallani. — Az emlékeinek él —■ mondja ilyenkor az ezredesné és mindenkire rászól, ha zavarni merészeli Náncsikát. — Nagy dolog az, ha emlékeivel találkozik valaki. Erzse nem érti ezt, neki nincs már semmi emléke, minden beléveszett a múltba. Náncsika tehát ül az ablaknál, száraz kezével odakoccant olykor az üvegre, nem a mutatóujjával, hanem a kézfejével, de egészen aprókat, mintha berozsdásodott ajtót szeretne kinyittatni valakivel, hogy visszanézhessen a múltba. Aztán megszólal csipogó, éneklő hangon: — De nagyon örült valamikor az ilyen szép hónak az én fiacskám, de nagyon örült... Erzse odalépett hozzá, lehajolt és hangosan, csodálkozva kérdi. — Kicsoda örült? Kiről beszél? Feléje fordul. Fölnéz rá. — Hát a fiacskám, Erzse. Az édes fiacskám. Erzse megcsóválja a fejét, ránéz az ezredesnére. — Hallja, mit mond? Hogy a fiacskája. Bolond. Sohase .volt fiacskája. — és visszatotyog az ágyához, de nem ül le, mereven nézi Náncsikát — Fiacskája! — ismétli — Nem tudom honnan szedi, hogy fiacskája. Most öreg Márta felkönyököl az ágyán. — Azt mondta, hogy fiacskája? — Hát! — felel Erzse és kivillannák sárga fogai — Hogy fiacskája... Az ezredesné sárga kezével int, hogy hallgasson. Mind Náncsika görbe kis hátát nézik. — A hóban mindig szánkázni vittem őtet — énekelt a csöpp rekedt hang — nagyon szeretett szánkázni. Erzse szája körül megmerevedik a mosoly, beleturkál a hajába. Náncsika az ablakdeszkán motoszkál és egyre éneklőbb a hangja. — Volt egy nagy hegy. ahová én mindig fölvittem őtet a szánkóval. Sok nagy fa volt a hegyen, ráesett a hó és fehér lett tőle. Oda vittem a fiacskámat és ráültettem a szánkóra egyedül. Nagyon ügyes volt az én fiacskám. Egy kicsit kellett meglökni és repült lefelé. Haj, hogyan kellett futnom utána!.. Erzse nagy, tömpe orra megremeg, elneveti magát. De CSÄNYI LÄSZI.Ö: Náncsika semmit se hall ebből. Azt se hallja, hogy Mária néni rászól keményen Erzsére: — Micsoda illetlenség ez?! — Hazudik! — mondja Erase támadó hangon — Összevissza hazudozik itt mindent! Hogy fiacskája! És elvitte szánkázni! Az esze ment szánkázni! — Nem szabad irigykedni — mondja halkan az ezredesné. — Milyen jó lehet, ha valaki ilyesmit el tud képzelni magában... — Én is vittem szánkázni a fiacskámat, amikor kicsi volt — szólal meg erélyesen Mária. — Magának volt! — vigyorog rá Erzse. — De ő hazudik. Nem volt soha fiacskája! — Az egy olyan szánkó volt — szólal meg megint Náncsika, — hogy olyant nem láttak más fiúcskák. — Annak a szánkónak csillogott a fája, a vasa... És a kisfiam olyan nagyokat nevetett! Szeretett nevetni. És fogta a gyeplőt a szánkán. Hátradőlt: így. És repült, repült! Jaj, hogy milyen nagy havak estek akkor! Nem lehetett átlátni a másik oldalra! Tejet vettem neki, egy litert. Szerette a tejet. Kenyeret is vettem neki. — Hagyja őt — mondja halkan Mária és odamegy Erzséhez, megfogja a karját, visszavezeti az ágyához. — Nem szabad őt bántani. — Nincs észnél — recseg Erzse. — Ez most szép lehet neki — folytatja Mária. — Ha nagyon szép valami, sokszor nincs észnél az ember. Neki most van fiacskája, el kell hinni neki, legyen boldog. Erzse lottyadt teste alatt megnyekken az ágy, görnyedten ül, bámul maga elé. Hát legyen boldog, gondolja. Pedig biztos, hogy sohase volt neki fiacskája. Csak a bolond fejében. A szoba közel két percig teljesen csendes, lustán kevereg benne a testszagú melegség. Kívül, az utcán, puffogó motor halad el, aztán megint Náncsika hangja nyújtja meg a csendet. — Futkostam vele az utcákon a nagy hóban. Nagyokat nevetett, mert szeretett nevetni... Ormos Gerő Bíráló cikkünkre érkezett választ böngészgettem a minap. Jólesett észrevenni a levélben, hogy a vállalat, amelyik abban a bizonyos írásban meg- rovódott, nem hördült fel, mint, akit mélyen megsértettek, hanem inkább tárgyilagosan számolt a feltárt helyzettel, s ennek megfelelően intézkedtek is a vezetők a mulasztás kiküszöbölésére. A megértő, a segítő szándékot higgadtan tudomásul vevő hang azonban csak körülbelül a huszadik sorig tartott. Az ott következő bekezdésben az előbbitől teljesen idegen hangvétel uralkodott el. Ezt általában így szoktuk összefoglalni: elismerik az elkövetett hibát, hoznak is intézkedéseket a hiányosságok megszüntetésére, de... És ez az ellentétes kötőszócska egy egészen más világba vezeti el az embert. Abba a szférába, amikor a megbírált így kezd vélekedni: igaz, hogy hibát követtem el, helyes is érte a bírálat, ám, miért pont engem, miért a mi vállalatunkat, miért nem mást? Vagy pedig, mint az említett levélben is szerepelt: az illetékes tudomásul vette a kri-, tikát, egyet is értett vele. Miért ne legyen azonban neki is igaza egy kicsit? Hogy ezt a kis presztízs-igazságot fenntartsa önmagának, felsorolt néhány észrevételt. Egyebek között azt, hogy a szóbanforgó bíráló írásban nem pontosan szerepeli a vállalat neve, kimaradt belőle egy részlet, amelyik a cég két megyét átfogó jellegére utal. Ha a központi probléma szempontjából nézzük, az ilyesféle kitérésnek, s az ezzel való foglalkozásnak tulajdonképpen semmi értelme sem látszik. Am a látszat ellenére is többről van itt szó. Nevezetesen a bírálat, a kritika becsületéről. Sokan, sokféleképpen beszéltek már erről. Volt idő, amikor így vetődött fel: ha öt százalék igaz+ ság van benne, már el kell fogadni. Ez az álláspont merőben helytelen volt, könnyen vezet- hetett vádaskodáshoz, kis dolgok mértéktelen felnagyításához, elfogultsághoz, személyi ellentétek szításához. Ezekre pedig semmi szükség. Ezért nagyon helyes az az írásban tulajdonképpen még meg sem fogalmazott meghatározás, amely szerint: a bírálat mutasson rá az elkövetett hiba lényegére, az abból származott, vagy keletkezhető károkra, i következményekre. Minden felvetés csak így pontos, így körülhatárolt, s így felel még leginkább a gyakorlat követelményeinek. Kanyarodjunk azonban viszL&SitiJB&f sza az elején említett levélre, s annak tartalmára. Anélkül, hogy szövegét ismertetnénk, megállapíthatjuk: annak idején a bíráló cikk helyes volt, pontosan rögzítette a körülményeket, szigorúan ragaszkodott az igazsághoz. Ilyen megvilágításban a válasz, amelyik mellékes, az ügyhöz egyáltalán nem tartozó kérdéssel próbálta elvenni az élét, ellentmond a fentebb említett körülhatárolásnak. Hovatovább jelentősebbnek tartható hangvétele szerint annak az egy szónak a kihagyása, mint a tulajdonképpen megbírált jelenség. Ez pedig már mellébeszélés. Olyasféle szócsavarás, ami a valamikori polgári pereskedésben volt divatos, s arra alapozta az igazságot, ki bírta tovább szóval. A bírálat azonban nem lehet szócsavarás tárgya, s nem szabad szofizmává silányítani. Még akkor sem, ha a megbírált személyt érzékenyen érint is egy- egy kitétel. E nélkül nem megy a dolog. Olyan kritikát lehetetlen elképzelni, amelyik nem érinti valakinek gyenge, személyes pontját, s nem támaszt benne ellenérzéseket. A kérdés viszont az: felül tud-e kerekedni az illető ezen a „személyes ponton.” Ha igen, akkor nem próbál kitérni az őt ért szavak elöl mellékes, a dolog lényegéhez egyáltalán nem tartozó, csak kitalált ellenérvekkel. Inkább azon gondolkodik, mit tehet azért, hogy a következőkben hasonló eset ne forduljon elő magatartásában, munkájában, vagy — mint jelen esetben — vállalatánál. Fontos, rangos szerep jut társadalmunkban a bírálatnak. Állami és politikai életünk előrehaladásának lényeges hajtóereje. Biztosítja, hogy közvetve a legszélesebb rétegek vegyenek részt mindennapjaik irányításában, a holnapok formálásában. Ez a tény a "legjobban megerősíti a kritika megbecsülésének, megfelelő helyre tételének fontosságát. Ami az általános felfogást illeti, nincs is semmi baj. A részletekbe azonban elég sok esetben csúszik be hiba. A leggyakoribb az olyan, amit ennek az írásnak, a keretében tárgyaltunk. S hogy elmondtuk, nem véletlen. Azért tettük, mert előrehaladásunk egyik nagyon lényeges eleme: meghallgatjuk-e a bíráló szavakat, igényeljük-e segítségüket, vagy pedig nem. SZOLNOKI ISTVÁN VERSEK Vasárnap Körhinta- Lila ló forog, az ég gömbjébe *ár, nézd a zendülő láng-napot, s amott egy zöld madár gondtalan, mint a lábnyomok a hajló fényre ül, a sarkon két lány ücsörög és szemérmetlenül leng a szoknyájuk. A torony órája szeli az eget. Növekvő árnyak súlya nyom. Este lesz. Elvégeztetett, Mondóka Reggel a lányok, mint a pillék, ha nem látnád, hát nem is hinnéd, délben az asszonyok vidáman nyújtózkodnak a napsugárban, este a zsenge szüzecskéket kardokkal kergetik a vének. Batsányi tapolcai szobra előtt 0 Mi a szomszédban laktunk. A neve sötét betűkkel állt az utcatáblán, vallottam, én is egy vagyok vele, ki hűségesen minden délben várt rám. Nevem nevének majdnem a fele. bár így lenne munkám is részese. Az éjszaka sötét — talán megállna, benn a vasvilla. Szitál az eső, a lovak lábának cuppogása elhallatszik a faluig. A nyakuk megizzadt, gőzöl a hátuk is. Csak az az átkozott kerék ne nyikorogna... — Te, álljunk meg! — dörmög egy tizenhat év körüli kamasz, és nagy ívben leugrik a kocsiról. Nehezen nyeli a nyálát, rendetlenül ver a szíve. De ahogy az árokpartról visszaér, egy kicsit megnyugszik. — A fene egye meg — mondja — majdnem fázom! — és fölhajtja a kabátját. Kihasználja az időt a társa is. amíg szuszognak a lovak. A bakon csak a térdük ráng, és a foguk verődik össze. Nem kis dolog, na. amire vállalkoztak! Két éjjeliőr mellől lopták ki a fogatot, hogy egy kis mellék- keresethez jussanak. Igaz, nincsenek rászorulva, de nem is az a lényeg. A cimborák egy hétig őket ünnepük. A sánta fejő — öt évvel idősebb náluk — egy liter bort ígért. Persze, van otthon is. akár naponként berúghatnának. De mi az a jó kénes, bicskanyito- gató kocsmai borokhoz? — A fene egye meg. nem áll el az eső! — szól újra a dörmögő, és a lovak közé suhint. Társa hangja olyan, mint akin erőszaLegények kos műtétet hajtottak végre. De a bálba már eljár mindkettő. A baj a temetőároknál kezdődött. ördög tudja, hogyan, tengelyig süllyedt a jobb hátsó kerék... Igaz, víz áll a csapáson, bolond nehéz a kukorica is, dehát a harangozó nem igyen bíztatta fel őket a kirándulásra. Persze, már nem gyerekek, leküzdik ezt a kis akadályt. Gyuri — a kappanhangú — akkorát emel a kocsi farán, hogy a szeme nekiér a saroglyának. Csak az a fránya Lajos — hogy az ég dörögne inkább a hangja helyett — rosszkor indította, illetve akarta indítani a lovakat. Igaz. elszakad! az egyik istráng, de azok a dögök azért kiemelhették volna a kocsit. Mert így?.. A Kese már hátranézett, a Rigó is hegyezi a fülét. Utóbb megbolondulnak, amennyi eszük van Tanácstalanul állnak, a lovakra meredve. Talán le kellene rakni a teherből. — A fene, aki megette! Hogy meglássa az elnök?! — ellenkezik Lajos, és indul, hogy körüljárja a fogatot. Várni kell. Mintha az eső is jobban megeredne. Csak a kocsi áll, egykedvűen, oldalt billenve. Magas egek. lejjebb fészkelődött a bal kerék is! Lajos leveszi a rudláncot, Gyuri a lőcsnél erőlködik. Kár a gőzért, amíg az istrángot össze nem kötik. Na, még szerencse, hogy Rigó nyakán lóg egy kötél... Hideg futkos a hátukon, átázott a kabátjuk. A lovak is borzolják a szőrüket. — Muszáj pihenni! — szögezi le Lajos, és leroskad a kocsi mellé. Gyuri ránéz, s nem sokáig kéreti magát ő sem. Újult erővel hasalnak a .sarog- lyának: A szomszédos temető visszhangzik s könnyebbítő káromkodásoktól. A tüdejük zihál, a kocsi meg se mozdul. Lajos — tehetetlen . düh vei — a sírokra mutat: — Ezek itt csak fék ősznek, ahelyett, hogy segítenének valamit! — és öklét fölemeli az égnek. — Hányáin menjünk? — szól viasza síri hangon valaki, és megkocogtatja a hullaház ablakát. Mintha mennykő vágott volna a legények közé...! A lovak fáradt egykedvűséggel néznek utánuk. Pesti János
