Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-19 / 90. szám

4 “TOTVÄ MEGTFf NEPÜJSAB 1963. április 19. Az inyencfalatok mestere A hófehér köpeny, a pápírkar- íonból készített süveg láttán sza­kácsnak vélem, de ö tiltakozik. — A főzés az asszonyok tudo­mánya, nem kontárkodom, cuk­rászmester vagyok. — így is jó, hisz épp egy olyan férfit kerestünk, aki igazolja, mennyire elavult már az a felfo­gás, hogy a konyha az asszonyok birodalma. Hévízi Tibor azonban újra csak tiltakozik, s igazat ad azoknak, akik tiszteletben tartják a házi­asszonyok birodalmát, olyannyi­ra, hogy bele sem avatkoznak az ebéd készítésébe. — Húsz éve dolgozom a szak­mában, de még nem tudtam „ki­harcolni”, hogy esetenként én ké­szítsem otthon az ünnepi tortát. Egyszerűen megtagadtatják velem a szakmát. Mit tehetnék mást, itt „tombolom” ki magam — tárja szélesre a cukrászműhely ajtaját. Nem nagy az egész épület, há­rom szobából áll. Ezekből is kettő inkább raktár, a cukrászok egy szobában dolgoznak, s csak az ö érdemük, hogy a szűk, s a ké­nyelmetlen viszonyok között is remekelnek. Hévízi Tibor nemrég új süteménnyel lepte meg az édességet kedvelőket, a „Szek­szárdi tállal”. Hogy mi minden van ebben a készítményben, ne-1 héz felsorolni, a lényeg az, hogy közkedvelt. Mint ahogy a többi, a hetven féle sütemény is, amit készítenek. — Havonként kétszázharminc- ezer forint értékű édességet állí­tunk elő. Van ebben sütemény, félkész torta, no, és a legújabb újdonság, a fagyi. Az utóbbiból egyelőre „csak” napi négy mázsát készítünk, ha az igazi meleg idő beköszönt, megközelítjük a tíz mázsát is — mondja a cukrász- mester. Kényelmesen, ráérősen dolgoz­nak most a cukrászok, a kettős ünnep után nem nagy az érdek­lődés az édességek iránt. Húsáéi­kor 38 ezer forint értékű cuk­rászsüteményt adtak át az el­árusító üzleteknek. Most pihen­nek egy kicsit, s közben alkalmuk adódik újabb készítmények ösz- szeállítására. Vajon miben spe­kulálnak? — A háziasszonyok többször bírálnak bennünket, hogy a mi készítményeink nagyon vajasak. Ezen kellene valahogy segíteni, de hogy miként, egyelőre nem tudjuk. De majd csak rájövünk a megoldásra, ha másként nem, hát ellessük a titkot az asszo­nyoktól — szól tréfálkozva Hé­vízi Tibor. Volt rá példa, hogy az újabb ötletek kidolgozásához az asszo­nyok adták a tippet, de nem egy­szer remekeltek már a férfiak is. Nem érdemtelenül kapta meg Hévízi Tibor sem a kiváló dolgo­zónak járó jelvényt és jogos vi­selője a Belkereskedelem Kivá­ló Dolgozója címnek is. Meste-/ re a szakmájának, még ha az ott­honi „továbbképzés” nincs is biz­tosítva számára. R. M. Gimnazista tervezők Kell-e háziruha — Varrást tanulnának Könyveik elég cudar állapotban ! diák közül kettő mái- elhatározta. vannak. Az üres lapokra, meg a szöveg mellé könnyed, elegáns, vonzó külsejű ifjú hölgyeket va­rázsolt a ceruza. Némelyik karja belefut a heterociklikus vegyüle- tekről szóló izgalmas sorok közé, vagy esetleg a polgári forradal­mak eléggé eseménydús leírása veszi el a helyet attól, hogy a di­vatterv teljes lehessen. Mert aki rajzolni szeret, — és ők hárman ezt a tárgyat vallják kedvencük­nek, — ha pillanatra elkalando­zik a figyelme az órán, vagy ott­hon, tanulás közben, ceruzával a kézben máris skiccek futnak a papírra képzeletükből. De mutatnak itt egész albumra való női divatterveket, tavaszra, nyárra, őszre, télre valót, sőt még konyhába illőt is. — Sok háziasszony azt gondol­ja, hogy csak akkor kell csinos­nak lennie, ha elmegy otthonról. Az én elvem az, hogy a háztartá­si munkát is megfelelő ruhában kell végezni, — magyarázza raj­zát Vancsa Erzsébet, Aki látja az eredeti elképzelé­sű, kötény es megoldású házi ruhát, valószínűleg el is fogadja ß gim­nazista „elvét”. Horváth Emese lapjairól aiz lát­szik, alkalmi és hétköznapi ruha­tervein egyaránt, hogy az egymás­tól elütő színeket hozza ízléses harmóniába. Lázár Edit inkább az egészen kiesd lányoknak tervez játékos vonalú, mese-hangulatú ruhákat. Munkáikat eddig csak az ismerősök, barátnők zsűrizték, mégpedig pozitív eredménnyel. — Olyan nagy öröm, amikor lá­tom valakin az én ruhámat vagy­is, amit az én tervem alapján ké­szítettek — mondja Emese. Könnyen előfordulhat hogy az egész gimnázium általa tervezett ruhában jár majd iskolába. A köpeny helyett ugyanis a lányolt javaslatára tetszetősebb egyen­ruhát tervezett. Most a faliújsá­gon látható, és a szünetekben élénk vita folyik előtte, hogy rászavaz- zanak-e? A keszthelyi Helikon-bizottság is megkapta albumjaikat. ' Az idén először nevezhetnek a kö­zépiskolások divattervekkel a ha­gyományos vetélkedőre. A három hogy a divattervezést választja pályának, Emese és Erzsébet. Van­csa Erzsinek annyi előnye is van, hogy már három éve tanul varr­ni, s terveit akár el is készítheti. — Politechnikán tanultad? Nemmel válaszol. Szakkönyv­ből, meg az édesanyjától tanulgat. Szőlész-borász politechnikára jár. — Éppen beszélgettünk a lá­nyokkal arról, hogy jó lenne a po­litechnika keretében varrni tanul­ni, vagy főzni. A javaslatot ezennel átnyújt­juk az iskolának. B. K. 39. — Otto Staleckernek hívnak. — Ön műszerész? — Igen. * — ön volt Lángénál és tud mindenről? — Ott voltam, és mindent tu­dok. — jÉn vagyok az az illető, aki Herberttel jött ide, Ostburgba. Beszélnünk kell. Hol lehetne? Stalecker tanácstalanul vállat vont: — Esetleg menjünk el vala­hová. Negyedóra múlva már a Sta­lecker lakásától nem messze eső egyik kiskocsmában ültek. Aszker elmondta, mi történt Lizellel, hogyan vesztette el az életét Herbert, s miért kellett sürgősen elhagynia a lakást. — ön kicsoda? — kérdezte Stalecker. — Én? — gondolkodód el Asz­ker. — Kommunista vagyok. Sta­lecker elvtárs. Lángéval együtt dezertáltunk a Wehrmachtból. Elhatároztuk, hogy illegális mun­kát végzünk. Ebben önnek kel­lett volna segítenie. Stalecker felnevetett. — Ön meglepő dolgokat mond. Kertelés nélkül beszél, holott azt sem tudja, tulajdonképpen kivel áll szemben. — Nincs más válásztás a szá­momra — Aszker vállat vont. — Herbert Lange meghalt, egyedül maradtam, iratok nélkül. Igazol­ványaim tulajdonképpen vannak, de elvesztettem a .fejem felől az egyetlen menedéket, s így hama­rosan lefognak. Herbert pedig magáról csak jókat mondott ne­kem. Bevallom, hogy Herbert jó­voltából nagyon sokat tudok az elvtársról. — Tegyük fel, hogy így van. Magáról viszont senki egy szót sem szólt nekem. Bocsásson meg, hogyan kutatott fel engem? — Stalecker igyekezett nyugodtan beszélni, de látszott rajta, hogy izgatott. — Egyszerűen. Tudtam, hol dolgozik, megvártam a gyár előtt. Befejeződött a műszak, az embe­rek szállingózni kezdtek kifelé. Odamentem az egyik munkáshoz, s megkérdeztem, hogyan találhat­nám meg Stalecker műszerészt. És magára mutattak. Én pedig, ismétlem, nagyon sokat tudok magáról. Herbert mindent elmon­dott nekem: hogyan találkozott vele először a hamburgi kikötő­ben azon az éjszakai gyűlésen, amikor Berlinben égett a Reich­stag, s hogyan leckéztette meg utána egy korsó sör mellett ülve... Tudok a testvéréről, akit a nácik gyilkoltak meg, sőt a ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEKHELY a<z Fordította: Szathmári Gábor feleségéről is, aki szintéo volt a kezük között. — Az ördögbe! — szaladt ki Stalecker száján önkéntelenül. — De ez még nem minden. Ne­künk egyenesen magukhoz kellett volna mennünk. Azon a reggelen egy katonai autó állt a házuk előtt. És mi nem kockáztattunk. — ön azt mondja, hogy kom­munista? — kérdezte hirtelen Stalecker. — Igen. — Német kommunista? Aszker beszédtársára nézett, s határozottan bólintott. — Nem puszta kíváncsiságból tettem fel ezt a kérdést — mond­ta Stalecker. — A helyzet úgy áll, hogy Herbert Lángéról az a hír jött: elesett. Hősi halált halt, most meg váratlanul megjelent. — Amint látja, a jelentés hi­bás volt. — Aszker legyintett: — Hiszen tudja, megesik az ilyesmi. — Csakhogy ez nem jelentés­ben volt, — ingatta a fejét Stale­cker. — Az egyik barátom írta ezt nekem, abból az ezredből, amelyikhez Herbert is tartozott. Ö maga látta, amint a szovjet tankok betörtek Lange zászló- aljának állásaiba. Onnan kevesen kerültek ki élve. S Herbert nem volt közöttük . . . Aszker nem felelt. Néhány pil­lanatig mozdulatlanul ült a he­lyén, a söröskorsó fölé hajolva, majd kiegyenesedett, és Stale­cker szemébe nézett. — Kommunista vagyok, — mondta halkan. — S ez az összes, amit most közölhetek magamról. Stalecker gondolataiba mélyedt. — Miben segíthetek magának? — mondta kis szünet után. — Mindenekelőtt el kell mennie Lange házába. Én magam nem mehetek . .. — Akkor tehát tegnap óta ma­ga nem is volt ott? — Nem lehet odamennem. — Aszker megértette, hogy teljesen őszintének kell lennie Stalecker- hez. — Nem lehet, Stalecker elv­társ, mert ebben az ütközetben Lange. , valóban nyomtalanul eltűnt. S most, amikor már ha­lott, félő, hogy sok minden na­gyon hamar napvilágra kerül. — Attól tartok, hogy valamit máris szimatolnak, — mondta alig hallhatóan, szinte csak ma­ga ele a műszerész. — Miből gondolja? — Ott volt a rendőrség. Aztán valami katonafélék. Igen külö­nös módon viselkedtek... — Stalecker nem folytatta tovább, másról kezdet beszélni: — Igen . .. Mire van szüksége Herbert laká­sán? Aszker elmondta, hogy a kony­hában elrejtettek egy dobozt. — A dobozban rádióleadó van. Ezt nem hallgathatom el maga előtt. Tudnia kell, hogy milyen kockázatra vállalkozik. — Tudom mivel járhat... De bocsásson meg, hol volt tegnap este? Hol töltötte az éjszakát? — Valami ház romjai között... — És természetesen egy falatot sem evett, gondolom. Aszker nem válaszolt Stalecker felállt. — Menjünk. Kimentek az utcára, s hamaro­san a virágoskerttel körülvett is­merős kis házat pillantotta meg Aszker. Stalecker kinyitotta az ajtót, s előre engedte Aszkert. Bertha már jött is elébük. Sta­lecker bemutatta neki a vendé­get. — Bertha — mondta Stalecker a feleségének, — most veled, kettesben elmegyünk Lizelhez. A vendégünk addig itt marad. — Először talán meg kellene ebédelni nem? Bizonyosan a vendég is megéhezett már. — Nem. — Stalecker pillantást váltott Aszkerral. — Majd utána ebédelünk. Míg el nem felejtem, hozz magaddal egy nagyobb tás­kát. Veszünk valamit útközben. Bertha indult öltözködni. — Frau Lizelnek, — szólt Asz­ker — semmit sem szabad tudnia erről a rádióról. — Értem... De magának át kell öltöznie. Ahogy nézem, a termetünk egyforma, csak én va­lamivel testesebb vagyok. Mind­járt hozok valamit. (Folytatjuk) «Mmuumi- nuwiiwuiiw 'Wmiiiiiiuwi» ««whiwhihii. immwi» 'Mimmii» «awiwmi» «Miiwmii» •hmimiii» mm#««»» umuuiwmiui» «hmm# «mmin«ni« .»»mnwi» uihmmuiu «tiiiiiiiiinu« iihiimdi» . nuniiHM; •iiiiiiiuuumuu, Jl ie&éti&MtyáU A SZEKSZÁRDI kék jelzés turistaösvényén haladunk. Festői tájakat látunk, amint az emel­kedőkön lenézünk «a halvány­kék párát lehelő, zöldellő völ­gyekbe, katlanokba. Több kilo­métert hagytunk már a hátunk mögött, mégsem érzünk fáradt­ságot. S amikor utunk lefelé ve­zet és megpillantjuk a túloldali, hegynek beillő domboldal komor erdőségét, már tudjuk: a Sötét­völgyhöz értünk. Alkonyaikor ráveti árnyékát a rengeteg az idillikus völgyre. Talán innen a neve. Most azon­ban a napsugarak aranyözöné- ben fürdik a szép táj. Mint vala­melyik alpesi tájkép kicsiben. Csak sokkal veszélytelenebb. Nincsenek zord sziklák és szaka­dékok. Jobbról lankás szőlődomb ereszkedik a lenti üdezöld mező­be. Smaragdszínű tisztásokkal vegyes ligetek, cserjések váltják az erdőt és a baloldali bozótost. Fentről, a lejtő selymes tisztá­sára jól odalátni: kiránduló sze­relmes pár ül önfeledten, egy téli álmából ezután ébredő körte­fa tövében. Továbbmegyünk. Az ösvény le. ereszkedik a völgybe, de mégsem egészen, majd ismét felfelé tart, a baloldali cserjés erdőbe, A bokrok alatt és a fűben renge­teg ibolya kandikál felénk. S a lila, vagy a kékes árnyalatú vi­rágok közül, hópelyhekhez hason­lóan kivirítanak a fehér ibolyák, a zöldből és lilából. Valódi »al­bino« ibolyák, a Sötét-völgy gazdag növényvilágának külön­leges ritkaságai. — Vajon mi a titkuk? De egyáltalán, van-e tit­kuk? A természettudomány bi­zonyára megmagyarázhatja szín- változásukat. Néhol virágszőnye­get alkotnak az ibolyaszínű tár­saik tömegében, vagy a tisztások sóskabokrainak szomszédságában. HÄBORITATLAN VADON­BAN halad a turistaösvény. Egé­szen friss szarvasnyomra érünk Alig negyedórányival járhatott ott a nemesvad, úgy véljük. Nyomkeresőként szegődünk utá­na, mígnem eltűnnek a nyomok hirtelen, oldalt a sűrűben. Kis kopároson vadkan-túrásba bot­lunk. Ezek nem olyan frissek, nem pazarlunk rájuk időt. In­kább az erdő szárnyas kis ének­művészeinek trilláit figyeljük. Ám egyszer csak elhallgatnak. Sas, vagy kánya vitorlázó repülő­géphez hasonlóan sikló árnyéka suhan a fák fölött és zuhanva eltűnik a szomszédos csúcs fái mögött. Odaát tragédia történik ebben a percben. Vagy csak fész. kére szállt a levegő haramiája? Tapossuk az ösvényt. Bozótos tisztásra, elhagyatott szőlőskert maradványaihoz érünk. Hirtelen emberi hangokat hoz felénk szaggatottan a szél. De milyen emberi hangokat. Egy őzike is, mintha szégyenkezve ugrana a sűrűbe. Talán a rókák is ijedten lapulnak tanyájukon. RIASZTÓ HANGOK. Megdöb­bentő káromkodásokat, csúnya kifejezéseket hallunk. A völgy végén, fent a félig füves, félig bokros domboldalon, vagy öt-hat férfialak mozog az erdő alján. Még messze vannak, nem jól látni őket a bokroktól. Valamit szed­nek a fűben és botokat forgat­nak. Csak nem kóborló csavar­gók? A hozzánk szűrődő beszéd­jükből azoknak gondoljuk őket. Nem árt óvatosnak lennünk, vél­jük. De az ösvény feléjük vezet, egyre közelebb a goromba han­gokhoz. Amint felismerhetővé válnak, fellélegzünk: csavargó banda helyett Robin Hood es Teli Vilmos mai követőire buk­kantunk. íjászfelszerelésű diák­gyerekek tanyáznak és ibolyát szednek az erdőszélen. A tetőre érve, elkanyarodunk a kék jelzéstől, s visszafelé in­dulunk a gerincen vezető szekér- útón. Erdőben haladunk és- mé­lyen beszívjuk a hódító tavasz balzsamos illatát, a meleged'' föld párolgását, a bontakozó rü­gyek és a fű szagát. A Nap csókjaira, szinte szemlátomást éled, percről percre öltözik bű­bájos köntösébe a természet Mintegy varázsütésre jelennek meg a többi pompázó vadvirágok: a tavaszi hérics aranysárga szir­mai, a kék színű harangvirág ás a vadnárcisz. A SÖTÉT-VÖLGY »kapuja« fölött kiadós pihenőt tartunk# Hosszan gyönyörködünk a lenti táj szépségében, felülről. S íme, megjelennek a »csavargók« a felfelé vezető ösvényen. Közvet­len mellettünk haladnak el, a tisztességtudóan köszönnek. Fel- szedelőzködünk és arra gondo­lunk: — Ejnye fiúk. hát nem viselkedhetnétek íev egymásközt is? Azt hiszitek, hogy a durva beszéd férfiasabb? Visszataszító az még az erdőben is. Nem illik hozzátok és az ibolyacsokrokhoz, amelyeket bizonyára az édes­anyátoknak szedtetek. Úgy bizony. Ballabás László

Next

/
Thumbnails
Contents