Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-29 / 74. szám

1963. március 29. 4 fÖLVÄ MEGYEI NfiPÜJSÁG Gimnazisták ma: „LEHETETLEN UNATKOZNI...“ visszaad­nom ebben a riportban azt az élményt, amit a téma nekem nyújtott. Három­négy napja gimnazisták írásait böngésztem, s azon vagyok, hogy olvasni tudjak a kusza, vagy ren­dezettebb sorok mögött is. Nem voltam ott azokon az osztályfő­nöki órákon, amikor a gyönki, meg a szekszárdi gimnáziumban az érdekes kérdésekre írták a vá­laszaikat a diákok. Nem tudom milyen a külsejük, hogyan öltöz­ködnek, , s a lányok milyen fri­zurát viselnek. De szimpatikusak nekem valamennyien. Arra válaszoltak, gyűjtenek-e valamit, mi a legfontosabb kí­vánságuk, elégedettek-e az éle­tükkel, szoktak-e unatkozni, mi a véleményük a kötelező előadá­sokról, mit olvastak az utóbbi időben? A szekszárdi elsősök lakonikus rövidséggel közölték, hogy a vi­lágon semmit nem gyűjtenek, vi­szont többségűknek legnagyobb vágya a lottó főnyereménye. Ná- hányan megelégednének, ha vá­logatott' csapatban focizhatnának. Tanulás után sakkoznak, de akad olyan is, aki zenével foglalkozik. És sokat olvasnak. Jobb eset, ha csak fel­sorolják a látott darabokat. Mert az egyik vélemény például így hangzik: „Jók (mármint az elő­adások), csak az Antigoné című előadásban a vének tanácsa nem tetszett, hogy mindig beszéltek.” Az idézet pontos. Nemcsak a tar­talma miatt szerepel itt. Ez a gö- csörtös mondatszerkesztés, meg­gondolatlan fogalmazás, általában jellemző a 32 elsős írására. Keve­sen vették komolyan a kérdése­ket. Egyébként elégedettek az életükkel. Megkapnak mindent, amire szükségük van, — csak ke­vesebbet kellene tanulni! Az írá­sok inkább firkálásnak tűnnek,, akad helyesírási hiba bőven (pe­dig az alapfokú műveltséget hi­vatalosan már elsajátították!). a gyönki harmadiko­sok és a szekszárdi negyedikesek válasza. Érettségben nincsen el­térés a vidékiek és a megyeszék­helyi iskolások között. Viszont olvasmányjegyzékükből kitűnik, hogy Szekszárdon akár a könyv­tárból, akár a könyvesboltból, gyorsabban hozzájutnak a frissen Érdekes ezek után És a kötelező előadások ? Nem tudom, sikerül-e megjelent kötetekhez, a mai mo­dem irodalomhoz. A kötelezőként kijelölt művek mellett rendszeres olvasói a Nagyvilágnak, említik Ehrenburgot, vagy Fejes Endre Rozsdatemető című, vitát kavart kötetét. Az a viszonylag rövid idő, amit a gimnáziumban eltöltőitek, meg- komolyította őket. Elsős koruk­ban ők sem adtak volna be más jellegű feleleteket, mint a fen­tebb említettek. Most lapjaikon látszik, hogy felelősséggel, őszin­tén és szívesen írogatták vála­szaikat. És azok tartalma is mennyire más. Kevés 'kivétellel mindannyian gyűjtenek valamit A vidékiek bélyeget, növényeket, képeslapokat, verseket, a szek­szárdiak a színészképeket is fel­vették a repertoárba, meg az új­ságok folytatásos regényeit. ,És szinte mindegyikük megjegyezte, hogy önálló kereső korában sa­ját kis könyvtárat fog kialakíta­ni. önálló, kereső korukban... Már a harmadikosok lapjain is feltű­nik a kicsit szorongó kérdés: ho­gyan sikerül majd az élet? Nem a lehetőségeket hiányolják — ál­talában elégedettek a körülmé­nyeikkel is — maguknak teszik lel a kérdést, ki tudják-e majd használni a lehetőségeket, sike- rül-e helytállniuk. Az a vágyuk, hogy magukat értékes emberré alakítsák. „Unatkozni úgyszólván nem érek rá” — írta egyikük, s ez a vélemény az általános. „Le­hetetlen manapság unatkozni — jelenti ki az egyik szekszárdi ne­gyedikes — hiszen szinte nap mint nap új dolgokat fedez fel az emberiség". „Legfeljebb az ab­szolúte tunya emberek unatkoz­hatnak” — egészíti ki ezt egy másik vélemény. Néhányan ezt írják: „Nem vagyok elégedett, mert úgy érzem, sok időt elfe­cséreltem, tétlenül élek. sokkal tevékenyebbnek kellene lennem”. még valamit meg kell említeni. Kedvenc tantárgyaikról is nyilatkoztak a diákok. Az el­sősök természetesen a tornára szavazták, mert abból nincs lec­ke. Az idősebbek a magyar és a történelem mellett a természet- tudományi tárgyakat választották, a matematikát, fizikát, kémiát, biológiát. A válaszok több konkrét tenni­valóra is felhívják a figyelmet. De ez már újabb cikket igényel. BENCZE KLÁRA A nagy anyagból 23. — Ű levelet kapott talán onnam? — Nem. Oda utazott. El is fe­lejtettem mondani, tiszt úr Georg Homamn most nemrég Ostburgban járt. ördögi szeren­cséje révén jutott a szabadság­hoz. A dolog akkor történt, ami­kor egyszer őrségben állt az élel­miszerraktárnál. Homann éjfél­kor vette át az őrséget, s alig járta körül kétszer a raktár épü­letét, amikor a közelben tartóz­kodó katonák hangját hallotta. „Nézz hátra, te mamlasz?” — kiabálták neki. Homann hátra­fordult, s meghűlt benne a vér: a raktár ablakából világosság szűrődött ki. & ráadásul a fény hol egészen erős volt, hol meg majdnem eltűnt. Homann azon­nal megértette: tűz keletkezett a raktárban. Cselekednie kellett, méghozzá gyorsan. Kitörte az ab­lakrámát, s bebújt' a raktárba. Az üres ládák égtek, amelyeket a fal mellé raktak. Homann szét­dobálta őket, s nekilátott, hogy felszámolja a tűzfészket, Mire a vészjelzésre megérkeztek a töb­biek, Homann már el is oltotta a tüzet. Homannt természetesen azonnal felváltották utána, be­vitték az őrszobára, hogy magához térjen egy kicsit és kipihenhesse a tűzoltás fáradalmait. Reggel pedig a zászlóaljparancsnokhoz hívták, aki soronkívüli szabad­sággal jutalmazta bátor helyt­állását. így jutott haza Ostburg- ba, ahonnan" nekem is hozott egy levelet a családomtól. Visszajöve- tele után gondterhelten, komoran járt-kelt folyton. Valami nyugta­lanította. Most már tudom, hogy mi. A szökési szándék foglalkoz­tatta. Ez amit mondani tudok tiszt úr Lange elhallgatott. Szótlan volt Aszker is. Megértette, hogy Lange vallomásának minden sza­va rendkívül fontos. Az intuíció, a nyomozó és a felderítő kifino­mult érzéke, szimata diktálta ezt a felismerést. S egy másik érzése is volt a kihallgatás alatt: valami megfoghatatlan, inkább csak tudat alatti nyugtalanság, aggodalom. Aszker ebben a pilla­natban úgy éreBte. egyedül kell maradnia egy kis időre, meg- hányni-vetni magában az eddig hallottakat, míg elszív egy ciga­rettát ... Elvezettette a foglyot, s kiment a táborból, sétálni egyet a fenyvesbe. Több mint egy óra hosszat ül­dögélt egy hatalmas fa tövében. Elmerengve nézett felfalé, hol a fenyőfák bozontos ágai között a szürkés-kék égbolt látszott. Az­tán visszament a lágerba és Schulz századparancsnokot vezet­tette magához. ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEKHELY a<z '^Libáit Fordította: Szathmári Gábor ­Schulz hadnagy külsőre huszon­öt év körüli fiatal embernek lát­szott. Arca. keskenynek, lányos­nak tűnt. Szemében, amellyel állandóan hunyorgott, mintha rövidlátó lenne, szomorúság tük­röződött. Elmondta, hogy Hugo Schulz a neve, a háború előtt el­árusító volt egy könyvkereskedés­ben. Mindössze másfél éve lett tiszt. A különböző egészségügyi Vizsgálatokon korábban alkal­matlannak találták, mert erősen rövidlátó. Speciális szemüveget hord. De végül aztán mégis be­vették a Wermachtba. Gyorsított tiszti tanfolyamra küldték, s ami­kor azt elvégezte, azonnal a frontra került. Először szakasz­parancsnok volt, aztán az elesett századparancsnok helyére tették. A továbbiak már ismeretesek. Aszker véletlenül Schulz szá­zadának dolgaira terelte a beszél­getést. Úgy tűnt, hogy a hadnagy nyíltan beszél, nem takargat semmit. Aszker kérdéseire vála­szolva megnevezte vagy tíz ka­tonáját is. Mindegyikről néhány mondatos jellemzést adott. Végül Homannra került a sor. Schulz annyit mondott róla: — Georg Homann Gefreiter becsülettel szolgált, szerény és bátor volt. Egyáltalán nem azért mondom ezt, mert Homann egy- ízben megmentette az életemet... Hanem azért, mert így követeli az igazság. — Mindig az igazságérzése irányítja önt? — vetette közbe Aszker. — Azt hiszem, igen. — Én viszont kételkedem eb­ben. — Az őrnagy úr kételkedik? — Schulz zavartan tárta szét a karját. — Meg kell mondanom, soha nem vettem észre, hogy eset­leg részrehajlással illethetnek valamiért, vagy . . . — Emlékezzék csak vissza arra az esetre, ott az élelmiszerraktár­ban. amikor Homann volt őr­ségben. Emlékszik? — Meg mindig nem értem az őrnagy urat. — Rendben van, majd segítek, hogy megértsen. Mondja, azon az éjszakán Homann valóban olyan nagy hőstettet vitt véghez? Schulz zavarba jött. — Beszéljen csak. beszéljen! — Nem értem az őrnagy urat. — Na nézze: egy perccel ez­előtt jelentette ki, hogy volt egy eset. amikor Homann megmen­tette a parancsnoka, vagyis az ön életét. Igv van? — Igen. — No és a hőstettet érdeme sze­rint méltányolták? Kitüntették Homannt? — Nem. — Schulz elhallgatott, kezdett derengeni előtte, hová akar kilyukadni a szovjet tiszt. — Nem őrnagy úr. az eset nyom­talanul maradt. — S ugyanakkor, amikor a rak­tárban keletkezett az a jelenték­telen kis tűz, ön azonnal igyeke­zett jelentést küldeni Homann hősiességéről. — Ez nem én voltam, őrnagy úr. — Nem ön? — Aszker érezte, - hogy verítékcseppek ülnek a homlokára. — Hogyan értelmez­zem ezt, hogy nem ön volt? Iga­zat beszéljen! — Igen, nem én voltam. A ja­vaslatot teiTnészetesen én tettem, mint Homann századparancsnoka, de nem a magam jószántából. Utasítást kaptam rá. — Kitől? — Hans őrnagytól. — Ki az a Hans őrnagy? — A zászlóaljparancsnok. — Beszéljen erről egy kissé részletesebben. — Azt követően, hogy a tüzet eloltotta és a riadalom alább­hagyott, magamhoz hívattam Ho­mannt. Mindenről részletesen ki­kérdeztem, és megdicsértem. Ö azt mondta erre, hogy semmi kü­lönöset nem csinált. Ténylegesen tulajdonképpen semmiféle, ve­széllyel nem is fenyegetett a tűz. A fal mellett egymás tetejére rakott ládák égtek. A falak, a padló és a mennyezet, mind csu­pa földből és kőből állt, a tűz nem tehetett bennük semmiféle kárt. Még a fal festése sem olaj. hanem mész volt. Abban a helyi­ségben nem volt sem több láda, sem élelem, semmi a világon, ami tüzet foghatott volna. Egy­szóval, ha elégnek a ládák, hamu lett volna belőlük, e az ügy be­fejeződik. Én ezek után minden további nélkül elengedtem Ho- mant. (Folytatjuk) JllUllilllllllíi •UIWIIIIIHIIHH1- •lllllllimillltlll!- ...............HM■ «MMMI» «HIHIHIIII.... -Wflllltmilllllll- «HMIIIIII1HIUI 4WHMIHIHItlli ■ UIHIHIimilM- -MiminiH» «WMIUMIil ........... «Mmillllll, .milHIIIIIIIIUtt. .MHIIIIIWIIIIUM- ..IMIIM«,, WmiWWIIM, I-w iuihuuhiw>> -uniiHutuuiiui ««mm «hiihiiiiw» AZ UTAK ÁLTALÁBAN előre vezetnek, s többnyire lentről fel­felé. A fordítottjával szemben kicsit meghökkenten áll az em­ber, mert természetes glőtte, hogy az egykori kisemberből nagyember lett, vezető. vagy munkás, aki egyszemélyben fák­lya és gyertya is a maga terü­letén. Percek alatt futnak át rajtam ezek a gondolatok, amíg hallga­tom a sárpilisi embereket. — Hódosi Ernő? Olyan furcsa ember az. Évek óta itt él a faluban, de alig tudunk róla va­lamit — mondja a művelődési otthon folyosóján, arcát a tavaszi nap felé fordítva, a termelő- szövetkezet traktorosa. — Úgy tudom, agronómus — így a másik, de esztendők óla nem dolgozik a szakmájában. Hogy miből él? Nem szoktam beleszólni más dolgaiba. Úgy él-. jen mindenki, ahogy tud. az ő ügye. A hatvanhat éves Kállai bácsi, vál, a helybeli termelőszövetkezet idős tagjával az útfélen váltok szót. — Rejtélyes ember... Valami­kor agronómus volt. aztán ser­tésekkel foglalkozott. De bizony másfél éve látni is ritkán látom. A tanácsnál kopogtatok. Bodor István tanácselnök gondokba me­rülve válaszai. Az út — Sajnálom Hódosi Ernőt. Valamikor munkatársam vblt, de lassan teljesen a perifériára csú­szik. Három éve még lakbért se fizet, pedig havonta csak tíz fo­rintot kérünk tőle. Nagy utat tett meg ez az ember, de vissza­felé... KOPOTT, SZÜRKE KABÁT­BAN lép a szobába Hódosi Ernő. történetünk, s annyi helybeli szó­beszéd szereplője. A keze épp­oly hideg, mint nagy szürke szc me. Ismerősnek tűnik. Kutatok az emlékezetemben: Szekszárdon láttam, a gyorskiszolgáló büfé­ben és a Bódai-vendéglőben. Bó­biskolt az asztalnál, még saj­nálkoztam is: fáradt, kimerült lehet, hogy a zajban is elnyomta a buzgóság... — Rosszul vagyok — legyint önmagán sajnálkozva — nincs munkám... Képzelje el, öt éve lesz júliusban, hogy nem adnak semmiféle állást... Mindig csak hitegetnek, ígérgetnek, de senki sem segít rajtam. Pedig mező­gazdasági szakiskolát végeztem. — Ha nem dolgozott rendszere­lentről sem miből élt? Összébb húzza magát, megrop­pan alatta a szék. — Volt negyvenezer forint spó­rolt pénzem, meg aztán disznó­kat, malacokat neveltem. Meg lehet nézni itt a tanácsnál — hivatkozik mentegetésre felerősö­dött hangon —. több mint száz malacot adtam én el. S most, mintha egy kicsit még jobban magába roskadna. — Másfél éve azonban ezt is abbahagytam, azóta semmi. Nem tudok elhelyezkedni. Hogy .miért? Mert rajtam senki nem segít, el. lenem mindenki összefogott... Mert velem mindenütt csak kitol, nak... ÍGY. hallgatva sajnálni­VALÓ. Az emberben furcsán ke­verednek az igazságok. Valahogy így. Azt mondjuk: aki dolgozni akar, az kap képességeinek meg­felelő munkát. Aztán így: társa­dalmunkban mindennek alapja a munka, s a jóérzésű ember fel­fogásával, a munkátlanság még csak egy hónapig sem fér össze, nemhogy évekig. Mert mindünk­nek sajátja az a törekvés, hogy lefelé környezetünknek hasznos tagjai legyünk, ki-ki a maga módján Hódosi Ernőben viszont ezek ,. gondolatok, mintha visszájukra fordultak volna Fásultan le­gyint. — Kilincseltem már eleget. Legutóbb a decsi-szállási Uj Kor­szak Tsz-nél jártam. Nem vettek fel agronómusnak, mert annyit kértem, amennyit a távozó mező­gazdász kapott. — Akartunk neked segíteni Ernő bácsi — így Bodor István — de nem mentél oda sem. aho­va ajánlottunk. Egy történet több közül. A szekszárdi Jóreménység Termelő- szövetkezet öntözési szakembert keresett. Nem lett volna sok dolga kényelmesen elvégezhette volna az öntözési tennivalókat jobban mondva, ezek elvégzésé­nek irányítását. De Hódosi Ernő nem ment. Most maidnem nevet­séges okokat hoz fel magyaráza­tul, s végül ezt mondia: — Mi lett volna velem akkor, amikor nincs a kertészetben munka, ki törődött volna velem ki adott volna fizetést? S így mi lett vele? Teng-leng már évek óta. Nem tartozik se­hova. semilyen közösséghez. Sa­ját magát zárta ki belőle. Pedig útja úgy kezdődött, mint egy többre érdemes szakembernek Agronómusként kezdett az Uj- bereki Állami Gazdaságban, az­tán termelőszövetkezethez került, maid a harci községi tanácshoz, gazdasági felügyelőnek. Amikoi a beosztása ott megszűnt, fel­ajánlották neki: legyen agronó­mus a helybeli közös gazdaság­ban. Nem vállalta. — Részeges volt akivel együtt kellett volna dolgoznom, s ez nem fért össze nézeteimmel. INKÁBB VÁLASZTOTTA ez* az életet, ezt a sajátos társadal- monkívüliséget. Mivel magyaráz­za? Jóformán csak vállrándítás, sál. s azzal, hogy arra hivatko­zik: rajta senki sem segít, őt nem helyezik el, vele csak állan­dóan kitolnak. Mástól tudom, volt valami defektusa, ez azon­ban nem gátolná az ötvenhárom éves. életerős embert abban, hogy felkerüljön a mostani mély­ből esy magasabb, emberibb helyzetbe. Olyanba, amiről nem bes7élrén°k fejcsóválva az em­berek. mint a mostaniról. S eh­hez inkább csak a szándék hiányzik. Szolnoki István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents