Tolna Megyei Népújság, 1963. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1963-03-27 / 72. szám

4

ÍÓLNÁ MEGYEI WEPÜJS/iG

március 3T.

Az elmaradt párbaj

avagy miért nem lesz Tolnából „tudós*

Nem mindennapi eset lett volna, ha a két öreg,

:,hazafiúi” büszkeségből csakugyan összeméri a kardját. Horthy Miklós Magyarország egykori „vitézlő kormányzója” 67 éves volt akkor, amikor eszébejutott, hogy párbajt vív hazánk dicsőségéért. A nyolcvan esztendős cseh köztársasági elnököt, Massarikot óhajtotta kihívni párviadalra, hogy ily módon döntsék el a két ország vitáját. A gondolat mégis papíron maradt, pedig Horthy, diplomáciai levelében már odáig is eljutott, hogy kész Massarik külügyminiszterével is mérkőzni, ha az elnök korosnak érzi magát ehhez az akcióhoz.

Végül maga is kissé középkorinak ítélte a párviadalt, s a levél megmaradt Horthy titkos iratai között.

Mindezt egy gyönki. negyedikes gimnazistától tudjuk meg. aki a frissen megjelent „Horthy titkos iratai” című kötetet már olvasta, s önálló véleményt is alkotott a vitéz lovastengerész kormányzói képességeiről. Pellion Jenő történésznek készül, s tanára, Szabó József igazgató bíztatására jelentkezett a TV által meghirdetett „Ki miben tudós” verseny történelmi vetélkedőjére.

— Véleményem szerint nyugodtan küldhettük volna őt Tolna képviselőjeként, — mondja az igazgató. — ötödikes kora óta tartom számon történelmi érdeklődését, s tudom, hogy eléggé el- mélyültén foglalkozik ezzel a tárggyal.

Óráin, ha felteszi a kérdést, hogy ki tud a tankönyvnél többet az eseményekről, mindig Pellion Jenő jelentkezik ... Mégis, hiába nevezték be az országos versenyre, a megyei döntőre sem hívták be, mert ö volt az egyetlen vállalkozó a megyéből, s úgy látszik, nem tartották érdemesnek, hogy külön megvizsgáztassák egy kicsit. így azután Tolna kimaradt az ifjú „tudósok” versenyéből, a megyét nem képviseli a TV-ben senki.. .

A gyönki diák így hát nyugod- tabban készül az érettségire, és mellesleg az orosz nyelvi tanulmányi verseny díjára pálvázik . ..

B. K.

Magyar filmhetek, irodalmi műsorok a MOKÉP programjában

„Mindenki kedvére!” — talán így lehetne jellemezni a Tolna megyei Moziüzemi Vállalat programját, melyet a közönség szórakoztatására terveztek.

Április elején kezdik meg — egy-két hetes időtartammal — a magyar filmhetet, az eddig legkedveltebb filmekkel. Újra bemutatásra kerül a Csigalépcső, az Esős vasárnap, a Garabonciás diák. a Hintónjáró szerelem, és még néhány film. A vígjáték, s a

zenés filmheteket májusban kezdik vetíteni. Újszerű, és a szórakoztatáson kívül tanulságosnak ígérkezik az irodalmi műsor sorozat, melyet a MOKÉP a megyei könyvtárral és a Megyei Tanács népművelési osztályával közösen szervez. A filmvetítéseket könyvkiállításokkal kötik össze, a bemutatásra kerülő filmek — mint például a Különös házasság — regényváltozatát és annak íróját I is ismertetik.

TOLLFOR GA CSÓR

Kocsoláról jövet, Dombóvár előtt tábla fogadja az utast: ..Vezess balesetmentessen'”

Akik a táblát készítetté .. és kihelyezték, nyilván maguk sem gondolták komolyan, hogy a tábla komoly befolyással lesz a közúti balesetek alakulására. Már eleve elkönyvelték, hogy kétes értékű lesz..

*

Olvasom az egyik újsághirdetést; „Szép bútorhoz szép falat.” Lelki szemeim előtt megjelenik egy hangulatos szoba, ott terpeszkedem egy kényelmes fotelben. Előttem az asztalon libamáj, comb és püspökfalat. Szép bútor, és megannyi szép falat.

*

Egy másik hirdetés: „A kisipari termelőszövetkezetek hívásra a helyszínre mennek”. Gondolom, szegényeket még a huszadik század kezdetleges technikája kényszeríti arra, hogy hívásra házhoz menjenek. Sajnos, még nem tudják távirányítással végezni a szobafestést, a villanyszerelést, vagy a vízvezeték csapjának a javítását.

*

Még egy újsághirdetés: A Nagyberki és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet egyszemélyes cukrászdájába szakképzett cukrászt keres.

Csak azt tudnám, hogyan szolgálják ki ebben a cukrászdában a vendéget. A cukrász megy-e ki, vagy a vendég marad kint?

♦

Házaspár tér be egy ital borra a Béla téri borkóstolóba. A férj százassal fizet. A kiszolgáló leszámolja a pultra a visszajáró pénzt. Amíg a férj az aprót szedi fel, az asszony a kilenc tízesre

teszi rá a kezét, és eltünteti a táskájában.

— Ez az enyém.

A férj rezignáltan jegyzi meg:

— Még hogy nem áll fenn a

munkásosztály abszolút elnyomo- rodasa... Bl.

Dunaföldvárról Tamtsiba megyünk a tekervényes utakon. Előszálláson keresztül. Nézzük a sík mezőt, a csillogó belvizeket, kedvetlenít a sók sárga színű vetés, a bágyadt varjak, a tavasz nehézkes vajúdása. Utitársam, vezető beosztású elvtáns, szótlanul néz ki az ablakon és keserűen mondja.

— Erre gyalogoltam tizenhét éves koromban hatvan kilométert egy szólítás után. S hiába . . . Nem kellettünk a papoknak.

Értetlenül nézem nem értem mit mond.

— Érdekel? — kérdi, s válaszom se várva csendes szavakkal elmeséli hiábavaló, hosszú gyaloglásnak emlékezetes történetét.

*

A pusztán minden esztendőben november 1-ón mindenszentek napján volt a szólítás. A cselédeket egyenként berendelték az irodába. Az asztalnál ült az intéző. az ispán, meg egy-két vezető ember, a cseléd eléjük állt, al ú za tosan. félelemmel.

Kistápén a Zichy ,grófoké volt a föld és a hatalom. Akik szólí- táskor az asztalnál ültek, azok képviselték az uraságot. Ilyenkor minden cselédre ráolvasták a bű neit, fenyegették a porig alázott embereket, de ez volt a jobbik eset.

Mi minden évben jobban rettegtünk a szólítás tói. mert kézi.

Aszker is a fogoly arcát kutatta, s közben lassan a székre ereszkedett.

— A neve? — kérdezte a németet.

Rekedt, a hülésesre emlékeztető hangon mondta, hogy Herbert Lángénak hívják.

— A rangja?

— Obergefreiter.

— Obergefreiter — ismételte Aszker, miközben feljegyezte az asztalon előtte fekvő papírra. — Hol teljesített szolgálatot? Nevezze meg a divíziót az ezredet, a zászlóaljat és a saját beosztását.

— „Teufel’-divízió, motoroslövész ezred, harmadik zászlóalj, első század, első szakasz.

Aszker figyelmes lett: Georg Homann is az első századnál volt.

— Igen — mondta rá. — Most a pártállásról kérdezem. Tagja a nemzeti szocialista pártnak?

— Nem, — rázta a fejét Lange. — És soha nem is voltam.

— Akkor talán bizony kommunista? — kérdezte Aszker nen\ minden éle nélkül.

A német mélyet lélegzett és ismét a fejét rázta.

— Kommunista sem vagyok. — Leeresztette a hangját, s érezhető sajnálkozással ismételte: — Igen, tiszt úr, nem vagyok kommunista. Pártor kívüli vagyok. De a pártonkívüliek is különbözőek lehetnek. Vannak meggyőződéséé, szilárd elvhez ragaszkodó emberek. És vannak, akik örökké meditálnak mindenen, határozatlanok, nehézfejűek. Én az utóbbiak közé tartozom.

— Nocsak! — nevette el magát Aszker — Meglehetősen szigorú szemmel nézi saját magát.

— Vegye úgy. ahogy önnek tetszik. — húzta fel a vállát a német. — Azért mondom azt, amit mondtam, mert a szociáldemokratákkal szimpatizáltam, s bármennyire is szomorú bevallani a tulajdon hátamon segítettem a hatalomra Adolf Hitlert és a nácikat.

— Ez hogyan értelmezzem? — kérdezte Aszker, aki kezdte élvezni ezt a szokatlan kihallgatást.

— Én természetesen nem egyedül voltam ilyen. Kiderült, idióta volt mindenki, aki bedőlt a nácik maszlagjának, hogy a német népnek nagy küldetése van ezen a földön. Ilyenek pedig nem kevesen akadtak . . .

— Ez igaz — hagyta helyben Aszker. — Na és most milyen nézeteket vall? Másokat, mint azelőtt?

— Igen.

— Annak hatása alatt, hogy foglyul esett?

ALEKSZANDR NASZIBOV:

EJTEKHELY

az xLLbán

Fordította: Szathmári Gábor

A kérdésben irónia volt. Lange elvörösödött, fejét lehorgasztotta.

— Nem, — mormogta alig hallhatóan. — A fogságnak ehhez semmi köze. Más ennek az oka. Egészen más.

— Mégis, mi?

— Más. — ismételte Lange. — Az egészről azok a különben igen rendes emberek tehetnek, akikkel az életem során sikerült szorosabb kapcsolatba kerülnöm.

— Kik ezek pontosabban?

— Hárman voltak, tiszt úr. Rendkívül különböző természetű, de nagyon rendes emberek. Egy ott maradt Németországban. Megmondanám a nevét, de ön úgy sem veszi semmi hasznát'.

— Nem biztos.

— Lothar Fischnek hívják, sírcsősz.

— Temetőcsősz. — nem azt akarta mondani?

— De igen, igen, temetőcsősz. Bocsásson meg. — Lan se egész zavarba jött. — De lámcsak, jobban ismeri a német nyelvet, mint én magam . . .

— Szóval mi a nevezetessége ennek a Fisch temetőcsősznek?

— Semmi, tiszt úr. Csak egyszerűen ő az az ember, aki felnyitotta a szememet és hozzásegített, hogy két dolgot meglássak. Valamikor még gyerekkoromban csónakos volt Hamburgban. Jól ismerte az apámat. Igen szeretett engem, sokszor az ölébe cipelt ... Aztán eltűnt. Elutazott. És aztán nemrég, sok év után Ostburgban láttam meg ismét. Véletlenül találkoztunk. Egyik barátunkat temettük, amikor egyszer csak az öreg Lothar Fischt pillantottam meg. Pont abban a temetőben csőszködik. Van ott egy kis csőszháza. Nincs senkije, magányosan él. Ott maradtam nála éjszakára. Reggelig diskuráltunk, egy korsó sör mellfett ülve. Ha jól emlékszem, ez 1938-ban volt. Igen, igen, harmincnyolc őszén. Ha hiszi, ha nem. Fisch akkor megjósolta nekem, hogy Hitler háborút fog indítani a maguk országa ellen.

— Érdekes — mosolyodon el Aszker.

— És mi több, tiszt úr: ő már akkor előre megmondta, hogy a nácizmus vereséget fog szenvedni ebben a háboiüban. Szószerint

így mondta: „Ezek az oroszok kitekerik a nyakát ennek a mi megszállottunknak. Jusson az eszedbe a szavam, Herbert.”

— Miféle ez a Fisch? Talán kommunista?

— Nem, nem hiszem. — Lange odanyúlt a cigarettáért, meggyúj- totta, s az eloltott gyufaszálat akkurátusán a hamutartóba tette. — Nem gondolom, hogy kommunista lenne. Minden valószínűség szerint nem az.

— És él még ez a Fisch?

— Egy hónapja, hogy hírt kaptam tőle.

— No, és a másik ismerőse?

— Vele harmincháromban találkoztam, azon a február 27-i éjszakán, amikor a Reichstag égett. Ez volt az első találkozásunk. A hamburgi kikötő olyan volt, mint a felbolygatott méhkas. Gyűlés volt ott. A szónokok torkuk szakadtából ordítottak. Sokan beszéltek, de leghangosabbak a fasiszták voltak. A szociáldemokraták pedig velük egy követ fújtak. Kórusban üvöltöttek valamennyien: „erős kézre van szükség”, hogy az ország és a nácizmus számára ismét „helyet vívjanak ki a nap alatt”. Ócsárolták a kommunistákat. Akkor tetszett ez nekem, s én is együtt ordítottam a többivel. Lengettem a fáklyát, s abban a minutumban kész lettem volna elindulni, hogy harcoljak ezért a nap alatti helyért. „Ostoba” — szólalt meg valaki mellettem. Megfordultam, s egy kék kezes-lábas overálba öltözött, lakk-ellenzős sapkát viselő embert láttam magam előtt. Cigaretta volt a szájában. Gúnyosan nézett rám. Termetes alakja mellett egészen eltörpültem. Ezért aztán gyorsan visszafojtottam magamban a szitkot, amely pedig már a nyelvemen volt.

De a gyűlés tovább folyt. A szenvedélyek úgy feltüzelődtek. hogy verekedés lett belőle. Jócskán voltak ott nácik, s hozzá szoedemek is. Az ilyen esetekben mindig gyorsan előkerül a rendőrség is. S néhány perc múlva már dolgoztak a Schutzman- nok gumibotjai, örültem, hogy sikerült észrevétlenül lelépnem az egymást abriktoló emberek lármás tömegéből.

(Folytatjuk)

Szólítás után

szült apám felmondó levele. Tizenkét éves kora óta szolgált olt a pusztán, s idősödvén megmerevedett valami kórtól az egyik lába. Zsákolni nem tudott.. Éreztük nem lesz ennek jó vége, a szólítás felmondást jelenthet, utána január 1-én költözést. Költözést, de hová? Nem volt kapós ezen a vidéken akkor a merev lábú cseléd- ember.

Tizenhét éves voltam, dúlt már a második világháború. Szólítás- kor apám megkap!a a felmondó- levelet. Azon az estén keserű volt a falat, nagy kilátástalanság tátongott előttünk. Télvíz idején ki tudja mire jutunk.

— Fiam holnap elballagsz majd Előszállásra a papokhoz. Ügyesen ajánlkozol nekik — ez volt apám egyetlen reménysége.

Elindultam gyalogosan, sötét hajnalon a harminc-kilométeres útra. Előszálláson a papoké volt a föld, a hatalom, a jószáékor- mányzó is reverendás úr volt.

— Dicsértessék a Jézus Krisztus — így kellett köszönten!, és a kérést nagy-nagy alázattal kellett előterjeszteni, hansúlyozva a család katolikus é6 istenfélő voltát.

A jószágkormányzó végignézett rajtam, alacsony voltam, sovány Úgy nézett, mint a kupec a vásáron a barmot.

— Hány éves vagy fiam?

— Tizenhét esztendős főtisztelendő, jószágkormányzó úr kérem.

— Aztán miért kaptatok a szó- lításkor felmondó levelet?

— Apám fájlalja az egyik lábát.

— Ehe... — a főtisztelendő úr elmélázott, kinézett az ablakon és ingatta a fejét. — Nem lehet fiam. fél emberekkel mi sem tudunk gazdálkodni fiam. Menj csak el békességgel, folyamodjatok máshová.

A harminc kilométeres út fáradságától, a leverő hírtől remegett a lábam, összeszorult a torkom. Szó nélkül kitámolyogtam, s anélkül, hogy megpihentem volna, hazaindultam az újabb harminc kilométeres úton.

Mentem a sík. nagy határban, a homokos mezőben, és nem is

gondoltam semmire. Amikor fáradtságot éreztem, nem álltam meg, inkább elkezdtem futni, dacoltam mindennel, úttal, mezővel, fáradts ággal, szomorúsággal.

A cselédlakás kis konyhájában egykedvűen fogadtak. Megmondtam, hogy nem sikerült, de nem lepődtek meg, ültek csak tovább a félhomályban, kifejezéstelen arccal, mozdulatlanul.

— Majd elmész még Rácegresre, Tengelicre, Alsóhidvégre, s ha sikerül jó, ha nem sikerül, úgy is jó. Csak ennyit mondott az apám.

Szegény anyám is megszólalt.

— Jó, jó fiam, minden jó. Előszállás szegény puszta, száraz tehéntrágyával fűtenek a népek, nagyon nagy a szegénység, még nagyobb, mint mifelénk. Talán jobb is, hogy nem kerülünk oda. Majd az úristen megkönyörül rajtunk, ha akar...

Nem is tudom már, hogyan, de valahogy mégis visszacsinálták a felmondást. Apám negyven esztendeig volt cselédje a Zichy- grófnak. Élt nagy alázatban, szegénységben a pusztán, s minden évben rettegett a szólításoktól.

Most meg Pobjedával kocsi- zunk erre felé. És este majd panaszkodunk otthon, hogy fárasztó volt ma is ez a hosszúra nvúlt utazás,

Gy. J.