Tolna Megyei Népújság, 1963. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-10 / 34. szám

TOI,NA MEGYEI NÉPÚJSÁG 16G3. február lí. fOGL ALJON. H£Ly£T. SIR. ' MOST MÚKODÉSBE fOZZUK - ^ • A SU&ARSZORŐT. . TLOS CS/LLO­LASSAM A A NADRAG , Ha a közönség a címlapról akar tájékozódni, nagyjából tájékozat­lan marad. Kevesen gondolnák, hogy a szatíra, a bohózat és a dráma sajátos ötvözését látja a színpadon, jellegzetes pesti flasz­terhumor, olcsó kedélyeskedés, il­letve pornográf bizalmaskodás nélkül. Már az első felvonás után — amelyik valójában egy felvo- pásnyi jól megkomponált expo­zíció — indokolt volt a megjegy­zés: végre, egy vígjáték... A darab egységesen szerkesz­tett cselekményéből olyan szituá­ciót ismerhettünk meg, amelyik bizonyos értelemben örök. A csa- podár igazgató, a kacér gépírónő, a megcsalt feleség, a vágyakozó, szerelmes másik férfi bonyodal­mas története szellemesen kacag­tató helyzeteket eredményez. Az igazgatónak ünnepséget kellene • tartania üzemében. A pásztoróra kedvéért fővárosi kiküldetésbe utazik, ám az ünnepséget bejelen­tő hangszóró a szeretője ágyában ébreszti fel. Az első felvonásban Berta, a kacér gépírónő csinál megengedhetetlen dolgot a nad­rággal. Hisztérikus hangulatában . belenyomja a fürdőkádba. A to- ..vábbiakban mindenki tanácsta­lan, egészen a második felvoná­sig, ahol viszont az igazgató mű­vel szörnyű dolgokat a saját nad Tágjával: szárítás közben elégeti. A harmadik felvonásban min­denki csinál valamit a nadrág­gal. Ekkor azonban az igazgatót már kétszeres botrány fenyegeti. Népi tud megjelenni az ünnepsé­gen, ahol ő lenne a szónok, per vár rá, ahol feltétlenül kiderül, hogy visszaélt hivatali hatalmá­val, fegyelmi úton elbocsátotta szerelmi vetélytársát. S most kö­vetkezik a szakszervezeti elnök, «Bk* — mert Őz'5'fülé fhögÖtt is Van valami —. kezdeti felhábo­rodása után mindent elkövet, hogy kimossa a nadrágnélküli igazgatót, s bemártsa a minden­ben ártatlan, szerelmes fiatalem­bert, akinek semmi vétke nincs, csupán bolondulásig szereti Bértát, aki viszont Radó igazgató szeretője. Elég erős-e a fiatalem­ber, hogy megbirkózzék a szem­ben álló erőkkel? A kérdésre lényegében nem kap választ a néző. az előadáson. Afe­lől azonban egy szikra kétséget sem hagy a happy-endi nélküli megoldás, hogy ha ma nem is, de holnap már kétségtelen a győ­zelme. Dunai Ferencnek — értesülé­seim szerint — második darabja — A nadrág. Ennek ellenére érett írót ismertünk meg benne, aki mind a színpaddal, mind pedig a szerkesztés bonyolult fogásaival egyaránt tisztában van. Kalmár Tibor, a tehetséges fiatal rendező az immáron hetvenöt előadást megért darab sikerének al­kotó részese. A szelle­mes, fordulatokban és hely­zetkomikumban egyaránt gazdag vígjáték megrendezése korántsem volt könnyű, s a gondos rendező kezenyomát mindenütt ott érez­hettük az előadás közben. Ha a színészi alakításokról ösz- szefoglalcan, legpontosabban aka­runk véleményt mondani, ezt mondhatjuk: az előadás a Déry­né Színház fiatal művészeinek si­kerét hozta. Rónaszéky András az előadáson szerepkörét kiválóan oldotta meg. Radó igazgató figu­rájában olyan alakot állított a néző elé, aki maga az élő ellent­mondás. S ezt, torzítás, vagy fe­lesleges komédiázás nélkül nehéz megformálni. Rónaszékynek sike­rült. Berta, a csapodár gépírónő sze­repében több operettből jól is­mert színésznőt láttunk viszont Váradi Vali szerepében. Ha jót lehetett róla mondani operettben, kétszeresen megérdemli a dicsé­retet a könnyebb, és mégis nehe­zebb prózában. Balogh Béla, a szerelmes Seres Laci szerepében olyan figurát alakított, aki min­dent arra a lapra tett fel, hogy Berta a felesége lesz-e. Amikor kinevetik, elmegy a kedve a fel­lebbezéstől. De holnap — mint már azt előbb is megjegyeztük — nem fog lemondani. Radonét Már- tonffy Mária alakította sikerrel. A férjét, és az igazgatónéi stá­tuszát féltő asszonyt ismertük meg. Hogy mikor melyik kereke­dett felül, az mindig a helyzettől függött, de e keretek ellenére is sikerrel oldotta meg feladatát. Göncöl Anikó, Soltészné, a hiva­talsegéd, Tordai Gábor pedig Kol- tai, a szakszervezeti titkár sze­repében nyújtott elismerésre mél­tót. Sz. I. A. SZOLZSEMIIIX Fordította: n rajnai uáMély VALENTYIN IVANOV tudományos—fantasztikus regénye nyomán írta CS. HORVÁTH TIBOR, rajzolta: SEBŐK IMRE Előzmények: Nyikolaj Sze gejevics Sztyepanov mérnök, a Különleges Energetikai Intézet tudományos munkatársa a Krasznosztavszk-kömyéki tavaknál tölti szabadságát. Ugyan­ebben az időben Sir Arthur Forrington, a világhírű angol atomtudós, amerikai kollégája, MacNill meghívására a Rajna-parti várkastélyba érkezik. Azooon, TERMÉSKŐ-FALAK KÖZÜL ACt 6.A6Ú CSO_ BUKKAN ELŐ' ÉS TORKOLATA Hold TÁNYÉRJA FELÉ popmiii . XXXI. Ha okosabbat nem tud, hát le­ülteti a népet. Hányszor megtör­tént már! Sőt, le is fé'kteti. „Fe­küdj! Tüzelésre kész!” Előfordul ez, tudják a zek-ek. S kezdtek kissé hátrébb kotródni a kaputól. — Hátrább! Hátrább! — zak­latja őket a konvoj. — Igaz is, mi a csudának másztok bele a kapuba, mocskos népség? — dühöngenek a hátsók az előállókra. S közben engednek a nyomásnak. — Ötösével összeállni! Első! Második! Harmadik! A hold már teljes fénnyel vilá­gít. Kitisztult, megszűnt a vörös­sége. Már jócskán felhágott az égboltra. Oda az este!... Átko­zott moldvai. Átkozott konvoj. Átkozott élet! Az előlállók, alakét már meg­számoltak, megfordulnak, láb- ujjhegyre ágaskodnak: vajon az utolsó sorban ketten mardnak, vagy hárman? Ezen múlik most minden. Suhovnak úgy rémlett, hogy az ő utolsó sorukban négyen ma­radnak. Meghűlt benne a vér: eggyel többen vannak! Újra szá­molni fognak! De kiderült, hogy Fetyukov a sakál, a kapitány csikkjére lesve elbámészkodott, nem lépett át idejében saját so­rába, s ezért tűnt itt az utolsó sorban létszámfele ifinek. Az őrparancsnokhelyettes mér­gében a nyakába sózott Fetyu- kovnak. Megérdemelte! Hárman maradtak tehát az utolsó sorban. Egyezik a létszám, hála a teremtőnek! — Hátrább a kaputól! — un­szolja őket'ismét a konvoj. Ám ez alkalommal a zek-ek nem morognak, látják: katonák jönnek ki az őrszobáról és körül­veszik a teret a kapu túlsó ol­daláról. Tehát kiengedik őket. Szabad csoportvezető nem lát­ható, munkavezető se, tehát vihe­tik az emberek a fát. Kitárul a kapu. S ott, a kapu mögött, a gerendákkal határolt terelősávban ismét megjelenik az őrparancsnok, meg az ellenőr: — Első! Második! Harmadik!... Mégegyszer számolnak, s ha megvan a létszám, az őröket le­váltják a toronyból. A távoli tornyoktól, a zóna mentén, elég hosszú az út! Ami­kor a zónából az utolsó zek-et is kihozzák és egyezik a létszám, akkor csak odatelefonálnak min­den egyes toronyba: leszállni! S ha okos az őrparancsnok, nyom­ban indít is, tudja, hogy a zek- nek nincs hová megszöknie, s hogy az őrtoronyból leszállt kato­nák beérik az oszlopot. De ha az őrparancsnok buta, — akkor fél, hogy katonái nem lesznek ele­gendők a zek-ekkel szemben és vár. A mai őrparancsnok is e tök- íilkók közül való. Vár. Egésznap kint vannak a hideg­ben a zek-ek, tiszta halál ez a fagyoskodás. S a sorakozó után még egy egész órát állva fagyos- kodni!. Mégsem annyira a fagy, mint. inkább á düh marja őket: odavan az este! A zónában már semmit sem tudnak elintézni. — Honnan ismeri olyan jól az angolok flottaéletét? — kérdi a szomszédos sorból a kapitány. , — Tudják, csaknem egész hó­napot töltöttem egy angol cirká­lón. Saját kajütöm volt. Egy tengeri konvojt kísértem. Össze­kötő .tiszt voltam náluk. S kép­zeljék, .ráadásul háború után az angol tengernagy, az ördög vinné el, ajándékot küldött emlékbe. „Hálám, jeléül”. Csodálom és át­kozom! Most meg — mindenkit egy fedél alá • ■. Együtt ülni a benderistákkal 1. — nem nagy él­vezet. , Furcsa. — Furcsa így végig- . nézni: a puszta sztyeppe, az el­hagyott zóna, a holdfényben csil­logó hó. Az őrök már felálltak: tíz méterre egymástól, tüzelésre készen tartott fegyverrel. A zek- ek fekete csordájában ugyan­olyan buslátban — S-311 — egy ember, aki arany vállapok nélkül nem' is ismerte az életet, angol admirálissal komázott, most meg Fetyukovval hordja a trógllt. Az ""embér' érre is, arra" is rá­fogható. Nos,, együtt van a kíséret, “írná”, nélkül mindjárt a’ Tény ég: — Indulj! De szaporán! Szaporán? — Egy frászt...! Most már minden munkarészleg előttünk van, nincs értelme siet­ni. A zek-ek anélkül, hogy össze­beszéltek volna, mindent megér­tettek: eddig ti tartottatok fel bennünket, most meg majd mi tartunk fel titeket. Ugye, ti is szeretnétek melegre bújni... — Nyújts lépést! — kiáltja az őrparancsnbk. — Nyújtsd a lé­pést, ott az élen! „Nyújts lépést!” — Ezt neked! S kimért léptekkel, lehorgasztott fejjél menftek a zek-ek, mint a temetésre. Nekünk már nincs veszteni valónk, úgyis utolsónak érünk a lágerbe. Nem akart em­berségesen bánni vélünk — most aztán bele is pukkadhat az üvöl­tözésbe. El-elbődült az őrparancsnok: „Nyújts lépést!” — de tudta: a zek-ék nem fognak gyorsabban menni. Lőni meg. nem lehet: ötösével haladnak, oszlopban, együtt. Nincs ^ az őrparancsnoknak akkora hatá'Ima, hogy gyorsabb iramra ^késztesse a zek-elfet. (Reggel Is egyedül az a menek­vésük, hogy lassan vonulnak munkába. Aki rohan, az bizony Peters Magda, Hetényi Pál, Dosek Lajos, Murányi Bea. nem tölti le idejét a lágerben —* kimerül, kidől a sorból.) így hát kimérten, kényelmesen vonultak. Lépteik alatt csikorog a hó. Egyesek halkan beszélgetnek, másoknak ki tudja hol jár az eszük. Suhov arra gondol, vajon milyen elintézni valója maradt reggel a lágerben? S eszébe jut: a rendelő. A csudába is, hogy elfeledkezett a rendelőről munka közben. Éppen most van a rendelés. Még elérhetné, ha nem kéne vacsorázni. Mintha már nem is szaggatná. Nem fog lázat mérni... Merő időpocsékolás! Legyűri a nyavalyát a doktor nélkül. Ezek a doktorok úgyis koporsóba gyó­gyítanak. Most nem a rendelő csábította — hanem az, hogyan lehetne egy kis pótlást keríteni a vacsorához. Minden remény megvolt rá, hogy Cézár csomagot kap, már régen itt az ideje. Nicsak, mintha egyszeribe ki­cserélték volna az oszlopot. Neki­lendült, felbomlott az egyenletes lépés, hirtelen megiramodott, fel­zúgott, felmorajlott. S lám, az utolsó sorok, s velük Suhov is, kénytelenek futva felzárkózni. Néhány lépés, majd megint futás következik. Amint az utolsó sorok felérnek a dombra, Suhov is látja: jobbra tőlük, távol a sztyeppén még egy oszlop feketéllik. Szembe jön ve­lük. Nekik is meg kellett látniok Suhovék oszlopát, mert ,ők is 'nekiiramodtak. Ez csak a gépgyári oszlop lehet. Háromszáz ember. Nekik sem volt szerencséjük, őket is vissza­fogták. S vajon miért? Megesik, hogy tovább ott tartják őket, ha nem készültek el valamelyik gép javításával. Törődnek is vele, hisz egész nap melegen vannak. De most — ki ér be előbb? Futnak, kimondottan futnak az emberek. A konvoj is átcsapott ügetésbe, csak az őrparancsnok rikkant fel olykor — Ne szakadj le! Zárkózz fel ott hátul! Fel­zárkózni ! Fene a pofádat... Mit karaty- tyolsz? Mintha anélkül nem zár­kóznánk fel! Bármiről beszélt, bármire gon­dolt is valaki, most egyszeribe min­dent elfelejtett. Az egész oszlop egyetlen vágyban égett: — Megelőzni! Elébük vágni! Minden összekeveredett, a kese­rű az édessel, most már a konvoj nem ellensége, hanem barátja a zek-nek. Az ellenség az a másik oszlop. — Davaj! Davaj! — hajtják a hátsók az elsőket. 1 1. Benderisták — Sztyepán Bandera nyu­gat- u krá n nacionalista bandavezér hívei, Ot magát régen meggyilkolták München­ben. (Folytatjuk) foRR/NKTON A YETITÖERMYŐRE TEKINT. A KŐVETKEZŐ PILLANATBAN... ...OLYAN ERZES,. FOKJA EL. MINTHA GYORSAN ZUHANÓ REPÜLŐGÉPEN ÜLNE. SZTYEPPES TA'J KÉPE BONTAKO- FLOTTE. EßY tóval, a magasból latja, m/nd közelebbről és közelebbről, aztan véget ér a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents