Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-13 / 10. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Jr On t LMI MELLÉKLETE Megkevert szertartás 13 irkapaprikás!... Falusi em- bér ne k összefut a nyála erre a szóra, mert nincs ennél ünnepibb, igazibb étel. Persze nem úgy, ahogy a városiak csinálják, két kiló húsból, a gázláng fölött, hanem úgy, ahogy a tágas portákon szokás: egész birkából, bográcsban, lassú tűzön..'. Asszony ne is fogjon hozzá! Rideg pusztai ember érti ennek a módját, ezt a magasztos szertartást, aki a tilos grófi jószágot csenve főzte a fasorban, vagy ott leste el a soha senkinek ki nem adott receptet. Minden faluban megvan ennek a szertartásnak az egyedüli főpapja, pontifex maxmimusa. ö öli le az áldozati állatot, ő tran- csírozza a húst, s maga teszi a bográcsba is szigorú rend szerint, nehogy összekeveredjen az oldalas a zsigerrel, s a comb a nyakassal. Sót, paprikát, hagymát. is maga hint rá, ő rakja a sohasem lángoló, de mindig eleven parázzsal izzó tüzet, s a forgatást se bízza másra. Akkurátusán terpeszt csinál a tűz fölött, két kézzel marokra kapja a bogrács fülét és ügyesen kanyarint vele háromszor jobbra. Egy szem hús sem pályázik el eközben a másik tnellől, csak éppen kavarodik kicsit a bográcsban. A bor, az meg külön tudomány. Ha nem erős és nem tűzpiros, mint a templomi kiskancsóban, a jó szakács rá se teszi a húsra, így aztán rendszerint köze van a borvásárhoz is. A* faluban, ahol a zárszámadás ért, Pipás Miska ennek a mestere. Kis töves ember, s szájában tényleg mindig ott tüzesedik a cseréppipa, akkor is, mikor a bográcsot forgatja. Egyszer megesett vele, hogy ilyen művelet közben rákiáltott a nászuramra a Gera Panni lakodalmán — mert ott okvetetlenkedett a bogrács körül, — és a bagó a húsba pottyant, de hiába csúfolták vele, csak nem hagyta el a pipát ilyenkor sem. Már csak azért sem, mert ezután sem csappant meg a falu bizalma. Tgy csöppent ide a téesz mulatságára is, pedig se kutyája, se macskája a közösködőknek. Az elnök üzent neki, beígért neki egypár liter bort, meg egy tál paprikást a családnak ez is kitesz annyit, mint egy napszám, s ráadásul azt is meglátja, milyen vígan lesznek a téeszesek: hány munkaegységnyi futja nekik az evés-ivásra. Látta, hogy magas vendégek is vannak, s jobban ügyelt a bográcsra, hadd menjen híre a tudományának. Bent a nagyteremben már folyt a poharazás, de nem úgy mint szokott. Éppenhogy csak nyalogatták az emberek a pohár szélét, az asszonyok meg rá se igen néztek. Mindenki a vacsorát várta, mert arra lehet inni, annak minden falatjára. Pipás köny- nyebben volt, mert egy-egv darab félfövésen lévő húst meg- mártogatott a csöndesen rotyogó lében, azonmód melegen bekapta, s nagyot húzott rá a demi- zsonból, ami kettős célt szolgált a bogrács mellett. Egyszer fűszer volt, másodszor meg vendég- kínálgató. Mert amikor a hús szaga- hosszúra nyúlik, és föl- szinpantják az emberek, jön ám a kóstolgató deputóció! Először az elnök fordult be a féltetejű szín alá, de éppen jókor, mert Pipást el kellett igazítani a fa dolgában. Indult is mindjárt, hogy markoljon egy hónalj rkórteskót. Maga az elnök maradt, addig a bogrács őrizője. Kóstolgatta, kóstolgatta a párolgó húst, s úgy találta paraszti nyelvével, hogy kevés benne a bor. Nem szólt Pipásnak, mert tudta, hogy ebben nincs alku, hanem fogta a nagy üveget és és jó liter erejéig belekotnyeles- kedett a szertartásba. Aztán a bogrács fölötti gőzben összedörzsölte a két tenyerét, a csizmája sarkát is összekoccantotta, s a közeledő Pipásnak így tett: — Ez még jobb lesz, mint amit a novemberi ünnepre főzött. Pipás nem szólt rá semmit, csak a tűzre rakott nagy gonddal, s hagyta, hogy menjen az elnök. Biztos volt a dolgában, esküdött rá. tfamar híre ment a füstön- fült teremben, hogy odakint már nemcsak a hosszú szag, hanem a csiklandós íz is vígan bugyog, s a kéttucatnyi társaságból többen nem bírták ülve kivárni a tálalást. Különösen a virgoncabb fiatalok settenkedtek ki egyenként vagy párosával a tűz mellé, azzal a kettős szándékkal, amivel már előbb ott járt az elnök. Annyit mindenki tud a nagy szertartásból, hogy boron fő a jó birkapaprikás, s ők úgy is voltak vele: ha a bor is meg a paprikás is igen-igen jó kiilön- külön, micsoda szentséges lehet az együtt! Az egyik kis csapat valami lányüggyel traktálta Pipást, hogy íélrevonja figyelmét, amíg egyikük kotnyeleskedik a borral, a másik meg egy marék cigarettával bolondította el. Aztán a magas vendégek akartak ismerkedni a szertartás főpapjával, s aki addig őrizte a bográcsot, ugyancsak engedett a csábításnak, mert az úgy lesz jó ... És jött az ünnepélyes pillanat ... Pipás előtt, a bogrács körül, három fehérkötényes lány sorakozott nagy porcelántálakkal. Térültek-fordultak, s a hosszú asztalon mindenki elől magas gőzoszlop szállt fel a dúsan rakott tányérokból. Beszéd alig volt, mindenkit lefoglalt a csodálatos élvezet, a nagyszerű ízkeresés. Újra meg újra fordultait a lányok. Elhangzott az első felhívás is — az első közös pohárra. Ahogy fogyott a szaftos hús, úgy engedtek fel lassan a nyelvek. Mindenki Pipást dicsérte, aki ugyancsak jó étvággyal kanalazott egy tálból. Szemmel láthatóan nem igen érdekelte a kollektív vállveregetés, inkább azon volt, hogy idejében hazaérjen a paprikással meg a borral a családhoz. Az evéssel azért nem kergette magát, szedett háromszor is, mert úgy érezte, mintha tényleg önmagát múlta volna felül ezzel a birkával. Ha ezt mondták igyék, ivott is, egészségeset szuszogott utána, s várta a jussát. Észrevette az elnök, s emelkedett volna az asztaltól, de hirtelen érdekes zsibongást érzett a lábában. — Ejnye, csak nem tán? — villant át barna homlokán a magát vádló kérdés. — Hiszen még alig ittam... Aztán hirtelen az jutott eszébe, nem is illik a vendégeket magukra hagyni, s intett a brigádvezetőnek. — Add már oda Pipásnak azt a bort, amit kikészítettem, meg a tál paprikást a lányoktól. Menni akar... VTalamelyik asszony közben ’ arról beszélt, hogy máma meg akarta tréfálni emberét, túl akart rajta inni, de olyan ez a bor, hogy már a szaga is meg- zsibongatja az embert. Itt van ni, alig ivott, de máris olyan táncolhatnékja van ... Lett is hamar olyan vigalom, mintha tíz menyasszonyt kellett volna az újasszony-szolcnyába rázni, pedig a bor alig fogyott. A vendégek is elcsodálkoztak, hogy micsoda varázslatos étel ez a falusi birkapaprikás ... Pipás közben a kerítés mögül elő-előugró csahosokat kergette végig a falu hosszú országútján, és zsibongó fejjel tisztázta magában, hogy közelebbi útra hol is szokott befordulni. Az utcájuk végén már a pipát is kivette a szájából, és nótázni kezdett. Hirtelen jött melegségéből. Csak az asszony hangja hűlötte le a gangon. — Harminc éve sose jött kend nótózva ebbe a házba! Tán csak nem babonázták meg? — Ugyan no, hát alig ittam. —- Akkor bizony az a nagyhírű paprikás keverte meg biztosan — csattant rá ingerkedve. S nem is sejtette, milyen igazat mondott. Sz. Simon István Nehezen értem el a Mindennel Kísérletezzünk Tsz íőagronómu- sát, de végölis sikerült megtalálnom. — A mi téeszünk — kezdte nyilatkozatát a fő&gronómus — megalakulása óta, tehát egy évtizede komoly sikereket ért el a hüvelyesek kutatásában. Ön tudja mi a hüvelyes? — nézett rám kissé gyanakodva. — Hüvelyes például a bab — vágom ki büszkén. Felkészültségem láttán a főagronómus elégedetten bólint. — Helyes! Látott már a fán termő babot? — Még nem — szégyenkeztem — úgy tudom, ez olyan bokrosodó vetemény. — A közvélemény szerint igen. — kacag kissé lenéző éllel a főagronómus — sok fáradozással már sikerült kinemesíteni a babfát is. Ez a mi érdemünk, sőt egy évtizedes munkánk gyümölcse. Oda nézzen! Kimutatott a kertbe, ahol néhány csenevész fácska búslakodott. Termést egyiken se látok, s ezárt megkockáztatom a kérdést: ' —- Bab mikor lesz rajta? — Már Ön is? — szomorodott el a főagronómus. — llve.it kéri dezni! A kutatómunkát nem leA paszulyfa hét kérem sürgetni. Ahhoz legalább még egy évtizedre van Szükség, hogy e fa babot hozzon. De milyen bab lesz ez?! Izgatottságában kirohant a kertbe, az egyik fa alá. — Látja ezt az ágat? — húzott le egyet a koronából — Ezen egykor majd a hüvely terem.-jp És a bab? — kérdezem arra gondolva, hogy ez sem mellékes. — Az meg a másik ágon. Érti már, ember! Kolosszális! Külön terem a hüvely, és külön a babszem. Tehát nincs többé babfejtés. És ez ráadásul szálka nélküli bab lesz, mert a szálka egyenesen a hüvelyben marad. Meghatottan állok a paszulyfa alatt. íme: Az emberi lángelme felperesei minden útjában álló akadályt. Tegnap még megelégedtünk a pa- szulykaróval, ma már paszulv- fánk van, holnap hüvelynélküli babot és bab nélküli hüvelyt állít elő a mezőgazda sági kutatás, így lángolok, mine a főagronómus hűvös mosollyal legyint: ...És most beszéljünk kellő tárgyilagossággal és mértéktartással arról, amit legutóbbi talál- kozásunkkornem ^ fejeztünk be... Azt mondta akkor: a falusi pedagógusok, nevezetesen a saját községében élő tanítók és tanárak nem nyújtanak elég segítséget az emberek neveléséhez. Hümgettem megállapításaira, s ezért talán engem is egy kalap alá sorolt azokkal, akik nem vállalna.k megfelelő részt abból a munkából, s engedik, hogy egyesek beleszakadjanak, vagy csak belefáradjanak tennivalóik özönébe. Mibén értünk egyet, és miben van nézeteink különbözősége? Abban igazat adok, hogy vannak többen, kevesebben, akik az isko'ai munka befejezése után befejezettnek tekintik a napot is. Abban azonban korántsem, hogy ebből a. jelenségből általánosítsunk, általános érvényű következtetést vonjunk le, s elítéljük mindazt, aki tagja valamelyik tantestületnek. Hogy a fentieket ilyen határozottan mertem mondant, annak több oIca van. Az egyik ilyen: ma a falu értelmiségét nemcsak a tamitók alkotják. Mellettük felnőtt az elmúlt évek alatt egy népes, fiatal értelmiségi gárda: orvosok, gyógyszerészek, agronómusok, mérnökök, tanácsi vezetők, s más, magasabb végzettségű szakkáderek. Ebből a helyzetből törvényszerűen következne, hogy a segítők nemcsak a tanítók, tanárok közül kerülnek ki. hanem azok is belekapcsolódnak a művelődési házak munkájába, akiket az előbb felsoroltunk. S az is, hogy az, amit a pedagógusok végezlek hajdan, most megoszlása a nagyobb erő között. Kevesebb jutna egyre- egyre, s alaposabb lenne a munka, hatékonyabbá válna. Valahol talán itt kellene keresni a népművelés tartalékait., s korántsem ott, hogy röviden, vagy hosszabban rosszallóan nyilatkozunk a tanítókról, tanárokról. Elismerem: van közöttük olyan, aki sajnos még nem adja szivét, lelkét, még csak megközelíteni sem próbálja Gárdonyi Lámpásának tanítóját. Ez azonban a kisebb csoport, <i nagyobbik rész szívesen megy hívásra és hívás nélkül is, mert érzi, tudja, hogy a tanítás mellett egyéb kötelezettségeket is jeleni a hivatása. Ezekre természetesen minden rájuk szakad. A községben ismeretterjesztő előadást rendeznek? — tartsa a pedagógus. Légó-tanf olya mit szerveztek? — vezesse az iskolaigazgató: Színdarab előadására készül a KISZ-szervezet színjátszó csoportja? — tanítsa be a tanító. 0 ért hozzá, d ^ y m f tanulta, ki csinálja helyette? eySf Ezzel elérkez- / tünk a másik "k okhoz, amit kér- dés formájában így fogalmazhatnánk meg: valójában mindenhez ért az az ember, aki ma egy falusi tantestületben tanár, vagy nevelő? Az eligazító válasz valahogy így fest: húsz éve még kiválóan ismerte a falu problémáit, a falusi ember művelődési, gazdálkodási gondjait. Húsz év alatt azon. ban sok minden történt a világon és Magyarországon. Ne soroljuk fel, hogy mi, elégedjünk meg ezzel: gyökerében megváltozott az élet, más lett a magyar falu. má^ok az emberek. A gyümölcsfaojtás elsajátítása már nem legelső gondja a parasztembernek. Sokkal inkább érdekli: miként lehet megszervezni a nagy területű szövetkezetekben a gazdálkodást úgy, hogy az a legjövedelmezőbb, legkifizetődőbb legyen. S ehhez inkább már egy jól képzett agronómus ért, hiszen az ő szakmájához tartozik. És a fiatalok... Érdeklődésük már nem a régi. A népszínművek helyett inkább az érdekli őket: mi történik napjainkban a világűrben, merre vezetnek az űrrepülés útjai. Az egészségügyi problémákban sem az az első az embereknél, melyek a higiénia alapvető követelményei, hanem inkább az, miként áll az orvostudomány a rákkutatás területén. És ez roppant nagy különbség, áthidalására nem képes egy általános iskolai tanár, mert közben az ő szakterülete is napról napra gazdagodik, bővül. Véletlenül se gondolja, hogy azt akarom mondani: semmi felelősség nem terheli akkor a falusi pedagógusokat, ha a falu kulturális arculatának, formálásának kialakítása döcög. Igenis felelősek azért, miként zajlik az élet. Csak most már nem egyedül ők, hanem azok is, akik az élet más területein dolgoznak. Hogy nehéz őket megnyerni a munkához? Elismerem. Am teszem hozzá gyorsan: ha ebbe belenyugszunk, akkor vegyük a kalapot, s álljunk odább arról a posztról, ahol most állunk. Mert ez az állapot a saját tehetetlenségünkről is bizonyítványt állít ki. Arról is, hogy csak szavakban tudjuk kifejezni az államhatalom gazdasági, szervező, és kulturális-nevelő funkciójáról szóló tételt. Mert az viszont nemcsak a pedagógusra, hanem az államhatalom néhány szervezetében dolgozó vezetőkre is vár, hogy a más foglalkozású értelmiségieket is megnyerjük a művelődés terjesztésére. A vitát egyébként még mindig folytathatjuk... SZOLNOKI ISTVÁN árnyékában — No, no, fiatalember! Nem olyan egyszerű a dolog. Feltevésünk szerint ezzel a módszerrel csupán . fehérbabot állíthatunk elő, de mi lesz a tarkababbal? Kihűltén hallgatok. Kísérőm erre megnyugtatott, hogy az elmélet itt sem hagyta cserben, a bátor vállalkozókat. Kétféle bab- tarkítási nézet vív egymással ádáz csatát. Van már, aki. azt vallja, hogy permetezőgépekkel festeni kell a fán lévő babot. A másik elmélet hívei pedig levél nélküli babfát akarnak kinemesíteni. Eszerint a nap már az érlelés időszakában elvégezné a tarkítást. A napenergia felhasználásának hívei is két rétegre szakadtak. Az egyik kutatóréteg már a szakadatlan napsütés hatását Olaszországban szeretné tanulmányozni, ellenlábasaik a be- borulás, a felhőzás problémáját az északi államokban óhajtják vizsgálni. De mit ér az elmélet gyakorlat nélkül — (gondolom magamban, s az iránt kezdek puhatolózni, hogy e roppant agrártudományi eredmény iránt érdeklődtek e már mondjuk más termelőszövetkezetekből? — Hogyne — nyugtat meg a főagronómus. — Néhány szövetkezeti elnök már meglátogatott bennünket. Ök elsősorban kételkednek abban, hogy teremhet e valamikor ezen a fán bab. Másodsorban költségesnek tartják- a betakarítást mondván, hogy ezután fára kell mászni a babszo déskor. Harmadsorban kérdéses, hogy nő, vágj' férfi másszon-e a fára, mert ez meg erkölcsi tekintetben nem mindegy. De hát kérem! — Csuklik el a főagrohó- nms hangja. — A cseresznyéért i'el lehet inász.ni, a babér! nem? Ennek a kísérletnek senki s?m ismeri fel a tudományos és nemzetgazdasági horderejét. Még a felsőbb hatóságaink is azt mondják, kevés a bab és drága, nem kell fásítani. Nemesítsük Csak vissza a cserje állapotába. Később szomorú legyintéssel tette hozzá: — A közöny tengerében állunk a vállalkozásunkkal, kérem, pedig itt babra megy a játék! Griff Sándor
