Tolna Megyei Népújság, 1963. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-31 / 25. szám

4

fÖDÍA WFCYlI tfWÜJSXS

1963. Január Sí,

A régi harci tűzzel

f Ozora történel- - mi levegője az, amely az embert megcsapja. Befelé menve a faluba jobbról a Tükörcsös-hegyről mondják, hogy az 1848-as ozorai diadalban nagy szerepe volt.

Jelasich menekülő hadait ugyanis itt állította meg Csapó Vilmos őrnagy maroknyi nemzetőrcsapatával. Nagy tüzeket gyújtottak a környező dombokon a szürkületkor Ozora alá érkező menekülő sereg fogadására, hatalmas harci zajt csaptak, s a Ttikörcsös- hegyen 13 huszár egész álló éjjel körbe lovagolt egy fás területen. Az ellenség persze azt hitte, hogy mérhetetlen erő vonul fet ellenük. Másnap aztán, amikor Perczel Mór és Görgey megérkeztek seregeikkel, Róth és Phillip- povics tábornokok, tisztikaruk, s mintegy 6500 főnyi katonájuk megadta magát.

Akkor a csel erődje volt ez a domb, a Tükörcsös-hegy. Ma azonban valóságos erőd, ahonnan az egészségügy ágyúiként két ötven köbméteres víztárolóból jut el a falu majd minden részébe a tiszta, egészséges ivóvíz.

Megvalósítása azonban most is élénken példázza, mit tesz az csz- szefogás, ha a község lakói egy akarattal, közös erőfeszítésekkel állnak csatasorba.

1 Hogyan is ke:dődött em^óta panasz tárgya volt Ozorán a rossz ivóvíz. Ebből indult ki a Hazafias Népfront helyi bizottsága. Sokat beszélgettek róla, míg egyszer jegyzőkönyvileg is a tanácshoz került javaslatuk. Ott meg talán semmit sem fogadtak volna nagyobb örömmel.

A javaslat csak megvolt, de a munka neheze még ezután következett, mert hogy kevesebb pénz kelljen, társadalmi munkára is szükség volt. Ekkor aztán igazán az egész falura kiterjedt beszélgetés kezdődött a népfront-bizottság tagjai, a tanácstagok és a lakosság között. Nem egy helyen és nem egyszer előfordult olyan kijelentés — megesszük a sapkánkat, ha itt víz lesz — de olyan is — minek a községet adósságba verni.

S amikor a munka mégis megindult, az árokásás akadozott. De a népfrontbizottsági tagok nemcsak beszéltek, hanem maguk is ásták az árkot. Pap Józsi bácsi, a népfront-elnök így beszél erről.

— Egyik reggel éppen az árkot ástam, amikor látom, hogy a szomszéd indul ki a határba. Odaér hozzám, s kérdi, mit csinálok. Mondom neki, hogy rendbe teszem, amit vállaltam, mert a héten fektetik a csöveket. — Te János — kérdeztem — te még nem vagy kész?

— Még el sem kezdtem — mondta —, de ha már maga is csinálja, és sem megyek sehova, visszamegyek és megcsinálom.

1 Ipy ragadt a példa sorban

Akárcsak most, amikor már közel kilenc kilométer hosszan kígyózik a faluban a cső, s szállítja a vizet. Most úgy ragad a példa, hogy ahol még nincs, kérdik, hozzájuk mikor jut el?

Természetesen nemcsak ebben volt kezdeményező a népfront, hanem mindenben, ami a községet érinti. A különböző előadások — amelyeket Albert László, a népfront titkára tartott —, gazdagították, szélesítették a résztvevők látókörét. Ehhez iaozzájárult a helyi könyvtár is, amelyre mind a tanácsnak, mind a népfrontnak gondja volt. — Négy év előtt még 1400 könyv volt itt — mondotta Szondi Sándor tanács- titkár — ma 2250 a könyvállomány.

Tóth László, a posta vezetője is népfront-bizottsági tag. Ö más oldalról világítja meg a lakosság tanulási, művelődési haladását. Míg 10 évvel ezelőtt csak 35 újság és folyóirat járt a községbe, most ez a szám közel 600-ra emelkedett.

I mn Www

ván, Császár Ferenc, Madurka Ferenc, Miklós Károly, János József és a többiek mind, akik a vízmű, az utak és járdák építésénél szavukkal és tettükkel segítették ezt a nagy összefogást De amikor a maguk munkájáról van szó, szűkszavúak: — nem az a célunk — mondják —, hogy babérkoszorút rakjunk a nyakunkba, hanem az, minél jobb legyen a népnek.

Jó úton haladnak az ozoraiak, ha a régi harci tűzzel ötvözik a mai kor szellemét, s buzdító jelszóként továbbra is a pártkongresszus iránymutatását látják: „A szocialista Magyarország csak az egész nép műveként születhet meg." (Sz—E)

Fordította:

Peters Magda, Hetényl Pál, Dosek Lajos, Murányi Bea.

| 4. SZOLZSENY1CIN:

XXII.

...Az asztalnál, a közelükben ült Bujnovszkij kapitány. Rég végzett már, s nem tudta, hogy van fölös kása is, nem nézte, mennyi maradt a segédbrigadérosnál. Elbágyadt, átjárta a meleg, s egyszerűen nem volt ereje kimenni a fagyra, vagy a hideg melegedőbe, ahol nem lehet megmelegedni. Ugyanúgy jogtalanul elfoglalta a helyet az újonnan érkező brigádok elől, ahogy öt perccel előbb mások tették, akiket dörgő hangjával ő kergetett ki. Még újonc volt a táboréletben, a közös munkán.

Rendkívül fontosak voltak számára az ilyen percek. (Ö is tudta), Ezek a percek változtatták a parancsoláshoz szokott, hangos tengerésztisztet lassú mozgású, óvatos zekké, akit éppen lomhasága segít át a rásózott 25 évi börtön- büntetésen.

...Már ordibáltak rá és lökdös- ték, hogy adjon helyet.

— Kapitány, hé, kapitány! — szól Pavlo.

A kapitány, mint akit álmából ijesztettek fel. riadtan körülnézett.

Pavlo kérdezés nélkül odanyújtotta neki a csajka kását.

Bujnovszkij szeme kitágult, s mint a csodalátó. úgy nézett a kására.

— Fogd meg, a tied! — mondta csillapítóan Pavlo. ö is fogta az utolsó adagot, és vitte a brigadé- rosnak.

...A kapitány még nemrég Európa körül és a Nagy Északi Utón hajózott, s most itt, repedezett ajkán zavart mosollyal, boldogan hajolt a csajka alján szerénykedő, zsírtalan, híg, vízben főtt zabdara fölé.

...Fetyukov gonosz pillantást vetett rá és Suhovra, aztán odébb állt.

Suhov igazságosnak találta, hogy a kapitánynak adták a kását. Idővel ő is kitanul, de most még zöldfülű.

fvan Gyenyiszovics halványan reménykedett még, hogy Cézár is nekiadja kásáját. De miért adná neki, hisz már két hete ő sem kapott csomagot!

A második adag után is kétszer kitörölte a gyürke héjával a csajka alját, mind a kétszer lenyalta a gyürkét, s legvégül azt is megette, aztán fogta Cézár kihűlt kásáját és elment.

— Az irodába viszem — tolta félre az ajtónállót, aki nem akarta kiengedni őt a csajkával.

Az iroda — fabódé, az őrszoba közelében. Akárcsak reggel, most is dőlt a füst a kéményből. A napos fűti, aki egyben küldönc is. Nem normára dolgozik. Az irodától nem sajnálják a forgácsot és a fát.

Suhov az előtéren át belépett az irodába. Betaszította a nyikorgó, rozzant külső ajtót, a kóccal szigetelt belső ajtót pedig gyorsan behúzta maga után. (Sietett, nehogy ráförmedjenek: „Hé, fa...fej, csukd be az ajtót!")

Az irodában hőség volt, mint a fürdőben. Az ablakról olvadt le a jég, és Suhov kitekintve úgy látta, hogy itt vidáman mosolyog rá a nap, nem gonoszul, mint a centrálé tetején. Cézár kályhájának füstje úgy szétterült a napsütésben, mint a templomban a tömjénfüst. Az egész kályha, még a csöve is, vörösen izzott, úgy be- durrantottak a pogányok.

Ilyen hőségben — ülve — egy pillanat alatt elalszik az ember.

Két szobából áll az iroda. A másik szobában a munkavezető ül. A félig nyitott ajtón keresztül kihallatszik a mennydörgése:

— Túlléptük a béralapot és az építőanyag-keretet! A foglyaitok felaprítják és a melegedőkben eltüzelik a drága deszkát, sőt az előregyártott faház-elemeket is! És ti nem vesztek észre semmit. A zekek a raktár környékén erős szélben öntötték ki a zsákokból a cementet, ráadásul tróglikban hordták még 10 méter távolságra.

Bokáig jártak a cementben, hamuszürkén mentek el! Mekkora kár!

Aha, értekezletet tart a munkavezető! Alighanem a csoportvezetőkkel.

A bejáratnál, a sarokban egy hokedlin bágyadtan ül a napos. Odább Skuropatyenko, a B—219- es — görbe karó! — az ablakon néz ki, most is azt lesi, nem szaj- rézzák-e a zekek az előregyártott házelemeket. A kátránypapírnál aludtál, mi, apafej?!

Két zek-könyvelő kenyeret pirít a kályhán, dróthálón, hogy meg ne égjen.

Cézár asztalára tehénkedve pipázik. Háttal ül Suhovnak, nem látja őt.

Vele szemben a H—123-as ül. 25 évi kényszermunkára ítélték. Keménykötésű öregember. Kását eszik.

— Nem, bátyuska, — mondja lágyán ejtve a szavakat Cézár, — tárgyilagosan el kell ismerni, hogy Eisenstein zseni. Nem zseniális film a Rettegett Iván? A katonák álarcos tánca! A templomjelenet!

— Afektálás — dühöng a H— 123-as, s a kanál megáll a szája előtt. — Annyi művészet, hogy ez már nem is művészet. Paprika és bors, a mindennapi kenyér helyett! Ocsmány politikai eszme! Az egyszemélyi zsarnokság igazolása. Három orosz értelmiségi nemzedék emlékezetének megcsúfolása ez! (Érzéketlenül tömi magába a kását, nem élvezi.)

— No, de milyen más beállítást engedtek volna?

— Á, szóval amit engedtek! Ne mondja hát, hogy zseni! Mondja azt, hogy talpnyaló! Meghunyászkodó eb! Megrendelésre dolgozott. A zseni nem a zsarnokok ízléséhez igazítja a beállítást!

(Folytatjuk)

HhMMMi' ~ 'Mimmé ...-„iMMe

mmmim wiiimmii» wwumw iijwwwime hmuí«»iwi* jaw*#**«* «aw ininmmm -«nimwi .««■«

35.

És akkor, amikor a gyermekosztály épületéhez ért, a szürkeruhás kórházi szolgák éppen egy letakart kis testet hozlak ki az épületből, négykerekű kocsira tették, s tolták tovább közönyös arccal.

Nem ment hozzájuk, csak rohant föl a lépcsőn, az ápolónő szavát se hallotta, benyitott a kórterembe és ott éppen, szemben az ajtóval, ott ült Janika. már ült az ágyban és hintázta magát. Jobban volt. Megérti-e ezt valaha is a gyerek?

__ Megérez-e valamit belőle?

És megértik-e az emberek a szégyent, ami éppen a könnyebbítő sírással tört föl Jánosban: hát az a kicsiny test, melyet viaszosvászonnal takartak le a szürke köpenyes kórházi emberek? Az is valakinek a gyermeke volt! Élte nincs könnyed, érte nem viaskodsz a rosszal?

Nem is az emlékek sora, a gondolatok rendje vonult föl János előtt, hanem az érzés támadt, föl, annak a napnak, azoknak a perceknek hirtelen ható mérge áradt szét egyszerre testében.

A TITOK

Mosi odalép a gyerek ágyához, mely a konyha homályos részében áU, s a homályban is látja, hogy az ágy szélén Janika mellett ott fekszik Kati ruhástól. Fehér arccal feküdt ott az asz- szony, jobbkarjával a gyereket öleli, alszik mély egyenletes lé- lekzéssel, mint aki sírásban fáradt el. János mintha még a fölszáradt könny árkait is tisztán látná az arcán.

Óvatosan megcsókolta az asz- szony szemét, Kati nem ébredt fal és nem rázkódott meg. csak úgy álmában kivonta karját kisfia feje alól és átkarolta Jánost. A gyerek anyja felé fordult összekucorodva, és nyitott szájjal lé- lekzett. mintha susogna.

— Katikám, édesanya, aludjál, jövök mindjárt.

Az asszony János nyaka köré fonta karját, úgy álmában dünv- nvögött és mosoly futott át arcán.

Az udvaron már hangok hallatszottak, Jánost keresték.

— Hol a gazda? — dörmög Csekő, és többen is ott toporognak már a veranda aitajánál. János kibontotta magát az asszony öleléséből és megy a vendégekhez.

Azok már a kabátokon osztoznak, az öreg Lovas a kucsmáját keresi, nem leli sehol, végül is a szépszemű Rózsika kabátjából poty- tyan elő. Nagy nevetés, a többiek ugratják Keceli Ferit is, meg az öreget is. János úgy hallgatja az egészet, mintha mindez távolig nagyon távoli lenne, csak hagyja, hogy megöleljék, kezét szorítsák, két kézzel hátbaveregessék, nem is tudja, melyik kinek a keze, kinek a hangja.

— Szép kis gazda, megszökik a vendégektől!

— Hej, de sötét van!

— Hát altkor reggel az irodában. Kezdjük.

— Hidd el komám, nincs itt mit. meggondolni.

— Sok sikert, Takács elvtárs!

— Köszönjük a vendéglátást.

— Köszönjük, köszönjük.

Kézfogások és ölelések, nyílik

a kapu, tódulnak ki rajta az emberek, némelyik nótát dünnyög csöndesen, aztán halkul a beszéd. Lépések koppannak, páros lépések, meg csoportosan egymásra- koppanók.

— Nálam van még hely — hallja Csekő hangját, azután fölgyú- lik egy másik autó reflektora is, ott van Sárika. Tibort segíti be a hátsó ütésre és amint libegve átmegy a reflektor előtt, olyan egy pillanatra, mintha a fény körül repülne.

Indul az autó, a fény még végigtapogatja a szomszéd kerítést. az utat, kúszik tovább elégedetlenül, maga mögött hagyva, amit már egyszer végignézett.

Eltűnnek a fények, a hangok is elcsöndesednek. mindenl elnyel az éjszaka.

Nagy éjszaka van.

Nyáron itt galamb-rajok köröznek az égen, egy-egy fordulónál eltűnnek, aztán fölvillannak újra. Éjszakánként meg csillagok ragyognak, azok között is van eltűnő és újra felragyogó van olyan halvány is, hogyha sokáig nézi az ember, nem tudja, csillagot lát-e, vagy csak valami tünemény játszik vele.

Most nincs az égen se galamb, se csillag.

Innen, az udvarról nem látszik semmiféle fény.

Más a sík vidék, ott kilométerekre világít egyetlen lámpa, egyetlen tanyai ablak fénye. Itt dombok vannak, hordók, erdők és gyümölcsösök, itt megbúvik a fény, nem látszik messzire, ha van még egyáltalán egyetlen lámpa is ébren a környéken.

Alszik a falu.

És az ember egyedül van a hűvös éjszakában, a esillagtalan ég alatt.

Mégsincs egyedül.

Azok a galambok most bent ülnek a dúcokban, a padlás rekeszeiben, a csillagok is ott fénylenek messze, fönn az éjszakában és talán az köztük a legnagyobb, a legizzóbb, amelyiknek csak pislákolva ér ide a fénye.

És az emberek, akiknek a lépései elkoppantak az utcán, mégis itt vannak, elérhető közelségben, közelebb, mint bármikor, szólni kiáltani se kell utánuk.

János áU az éjszakában, és valami furcsa, éles józansággal egyszerre világosan érez mindent. Máskor is volt már így, leginkább mulatság, lakodalom után. rövid

alvás, korai ébredéssel, mikor az ember mintha fokozottabban érzékelné a világot, a színek is frissebbek, a hangok jobban elválnak egymástól, és összekuszált emlékek, ízek, illatok meglepő egyszerűséggel helyükre találnak.

Nyugtalanító érzés ez, mintha titokba látna bele az ember, titokba, amit nem elég egyszer meglátni, amit egy alvás, vagy az ébrenlét gondja újra elhomályosíthat. Talán a fekete Kosát látja legvilágosabbnak, meg az öreg Lovast, az ő titkukat. Ezek az emberek tudják, hogy szüksége van rájuk a világnak. Céljuk van. Mértékük. Mert nem a két út a gond, nem az, hogy két út van előttem, választanom kell minden nap és minden órában. Bármelyik úton eltévedhet az ember, ha elveszti önmagát. Úrrá kell lenni asszonyon, helyzeten, sorson és önmagunkon elsősorban.

Alszik a falu.

Ernyedten szétnyílnak a kezek, a munkába« megkérgesedettek, az eres-csontosak, a finomfogá- súak, és a görbénmaradt-ujjúak, a kezek, melyek teremtik, formálják az emberi világot. S az igazság, a fölismerés nem olyan, mint a csöndes otthon, amelybe megpihenni érkezik az ember. Olyan, mint az út, amelyen el kell indulni, s amely csak a céltalan embernek kusza szövevény.

— Nem lesz könnyű — moso- lyodik el János. — De szép lesz. Férfimunka. És talán az a legfontosabb, hogy az ember önmaga előtt ne maradjon soha szégyenben.

— VÉGE —