Tolna Megyei Népújság, 1962. december (12. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-16 / 294. szám

1962. december 16. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1 fzefoszárd szélén — Színház nélkül három színházzal — A bérlet és a közöny — A megszakadt láncszem — Amikor először jártam Szek- szárdon, jóleső érréssel vettem tudomásul, hogy kétszer ekkora városnak is megfelelő művelődé­si házat találtam benne. Gondol­tam mindjárt: szekszárdiak, hol­napi földieim, szerencsés helyzet­ben vagytok, kis Kánaán ez az épület.­Pár hónappal később aztán le­ültünk egy órára Krassay Gyulá­val, a művelődési ház igazgatójá­val, keserves magunktépéssel boncolgattuk a ház ügyét, haját, a gondokat. Mert van belőlük bőven. A város szélén, és egyben a város közepén is áll. Körülötte bon: kozák, alakulgat az új vá­rosközpont, a felépült, és a még csak most tervezgetésre kerülő palotányi bérházak, s közöttük a művelődési otthon, már ennek az előhírnökei, az új központé. De ami a látogatást, a pezsgő életet illeti, bizony még megle­hetősen a város szélén árválkodik ez a reprezentatív épület. Akik már törzsvendégek Szokatlan megjelölés művelő­dési ház esetében a törzsvendég. Vendéglőnél, kávéháznál szoktuk meg inkább, pedig itt is a helyén van. Azok, akik itt törzsvendégek, úgy hozzátartoznak, mint kabát­hoz a gomb, s talán el sem_ tud­ják képzelni az életüket anélkül, hogy be ne látogassanak napon­ta. Mit találnak az ajtókon belül? A program egy részét az utcai járókelő is olvashatja, ez azonban nem minden. S bár eléggé kese- redetten szóltunk előbb a peri­férikus helyzetről, a képzeletbeli függöny mögött mégis több yan. Lebbentsük fel a függönyt, néz­zük meg ezt a többet, először egy megállapítás erejéig. Sokirá­nyú a művelődési ház tevékenysé­ge. Felöleli a szórakoztatást, is­meretterjesztést, otthont nyújt az öntevékeny művészeti munkának, ifjúsági- és gyermekfoglalkozta­tásnak, nyelvtanfolyamoknak, szakköröknek, s hi győzné felso­rolni, mi mindennek, a népmű­velés szinte számlálhatatlan le­hetősége közüL Az igazgató sem tudja csak úgy kapásból elsorolni az állandó programú rendezvényeket. S ez érthető, hiszen öt szakkör, három művészeti csoport, négy nyelvtan- folyam, balettiskola, színház, klub — s minden, ami tetszik. Lehet válogatni közöttük, csak az a kérdés: a „törzseken” kívül ki válogat? S ez már nehezebben megválaszolható... Megyei siker, városi bukás Mint ismeretes, Szekszárdnak nincs állandó színháza. De — ezt határozott tapasztalatok alapján mondhatom, — helyzete szeren­csésebb, mint a kőszínházas vá­rosoké. Miért? Azért, mert a Pé­csi Nemzeti, a Kecskeméti Kato­na József, s a Déryné Színház mellett időközönként ellátogat a városba az Országos Rendező Iro­da társulata is. S mégis, baj van a színház, látogatottságával. Kö­zöny, érdektelenség az, ami leg­inkább elmondható. Emlékszem — csakhogy egy példával is éljek —, mekkorát bukott örsi Ferenc nagyszerű színműve, az Aranyla­kodalom a Soós Sándor művelő­dési házban. S ez a bukás annál keserűbb, mert a megye legki­sebb falvaiban is átütő sikerrel hozta színre a Déryné ezt a tar­talmában és formájában egyaránt mai és jó színművet. Mi a közöny oka? — kérdez­hetné bárki. Korántsem az, hogy a szekszárdiak nem szeretnék a jó színpadi műveket, bár olyan vélemény is kialakult, hogy a ré­gi cívis felfogás, ami még nyílt színen történő ugrálássá degra­dálja a színielőadást, nagyon hat. Nos, fogadjunk el ebből egy rész­letet, de tegyük hozzá kiegészí­tésül: mindenütt csak akkor telik meg a nézőtér, ha tudják, mit ját­szanak a színházban. Valahol ott van a probléma, hogy a leghiva- tottabb szervek és vállalatok is magára hagyták a művelődési há­zat a szervezésben. A vállalati és üzemi szervezőkig még csak el­jut a propaganda, de ott meg is szakad a láncszem. Ez a helyzet a bérletekkel is. Hiába kedvező a. fizetési feltétel, hiába jó a mű- 3pr, ha elsőre nem viszik helyébe a közönségnek a bérleti jegyet, másodszorra, nem megy el érte önszántából... Délutánok és esték Sok nehézséggel kínlódik a mű­velődési ház. Ezek közül talán a legégetőbb, a szinte megoldha­tatlannak látszó helyiségproblé­ma. Ezen azonban egyelőre alig­ha lehet segíteni. Az élet azon­ban nem állhat meg', á délutánok­ra és az estékre ilyen körülmé­nyek között is biztosítani kell az állandó, változatos programot. Ér­demes egy ilyen délutánra bete­kinteni a termekbe, s elmenni oda, ahol a tanfolyamok, próbák folynak. A színjátszók most ké­szülnek Szabó Magda Leleplezés című színdarabjának bemutatá­sára. Túl az olvasópróbákon, már Miljutyin Szibériai rapszódiájá­nak bemutatóját is tervezik. Máshol az ifjúsági klub bon­togatja szárnyait Hogy mi lesz belőle, az pontosan nem mond­ható meg, mert a helyhiány lép- ten-nyomon kiszorítja. Délutá­nokon és estéken folynak az is­meretterjesztő előadások. Hagyo­mányosak ezek, de érdekesek. S ami leginkább említhető velük kapcsolatban: eljuttatják oda is őket, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Bekapcsoltak két pusz­tát: Ózsák-pusztát és a Szőlőhe­gyet S hogy ki-ki megtalálja ami kedvére szolgál, új módon, a mos­taninál színesebben próbálják megoldani. A városnézés már nemcsak séta, hanem komoly is­meretszerzés. A múzeum éppúgy helyet kap benne, mint Szekszárd irodalmi, művészeti és történelmi múltja. S hogy ezek ne csak holt ter­vek legyenek, ahhoz az szükséges, Nőnek az igények A hűvös, hideg idő, a vára­kozás bekergeti az embert a tamási kisvendéglőbe. Dél felé közeledik az idő, alig néhány vendég foglal helyet az aszta­loknál. Két pincér ebédhez te­rít. — Hallom, lesz új zenekar... — szólal meg az egyik vendég. — Igen — kapja a választ, majd hosszabb eszmecserébe kezdenek arról, milyen szóra­kozást nyújtott az étterem ven­dégeinek a régi zenekar, és mi­lyen lesz majd az új. Csak ar- ra figyeltünk fel, amikor az egyik pincér kijelentette: — Azt tudomásul leéli ven­nünk, hogy ami megfelelt teg­nap, az nem felel meg ma. Egyre igényesebb a vendég vi­déken is. Mert mi volt itt tíz évvel ezelőtt? Füstös kocsma, sötét szobákkal... És meg kell nézni most: — Amikor ezt a kisvendéglőt megnyitottuk, és bejött olyan vendég, aki még a régihez szo­kott, azt kérdezte: — Mi lesz itt? Lakodalom, vagy mi, hogy fehér abrosszal terítenek? — Nem — mondtuk. — Ren­1S amit a Garay Gimnázium tett az ifjúsági hangverseny-sorozattal. Awmwm»»mwwnm*m«mmmh művelődési ház mellé állt, és se­gített abban, hogy ne vesszen el az érték, hanem eljusson azokhoz, akik sokat profitálhatnak belőle. Alakul kifelé egy bizonyos koo­peráció a művelődési ház és a szervek között. Ezt kell erősíte­ni, hogy valójában a város köz­pontjába kerüljön a Soós Sándor művelődési ház. Városi ház, le­gyen hát mindenkié, az egész vá­rosé... SZOLNOKI ISTVÁN Megjelent Marx- Engels műveinek 8. kötete a Kossuth Könyvkiadónál A kötet Marx és Engels 1851 augusztusa és 1853 márciusa kö­Sajnos, nincs. Különben min­den autoszifon-alkatrész kapha­tó, ennek az egynek a kivéte­lével. Szelepet, illetve szelep­tömítőgyűrűt nem hoznak for­galomba. — Talán csak az én szifo­nomnál romlott el? Mások még nem keresték ezt az alkatrészt? — De igen. Ilyenkor csak azt tudjuk tanácsolni az illetőnek, hogy vegyen egy komplett fejet, negyven forintért. De most az sincs. A beszélgetés a szekszárdi villamossági boltban zajlott le, a vita egy filléres alkatrész körül folyt, amit nem lehet se­hol beszerezni■ Az autoszifonok forgálombahozója, a Gáz- és Szénsavértékesítő Vállalat any- nyira előzékeny, hogy megkí­méli a szifontulajdonosokat a javítással járó bajlódástól, in­zölt írott tanulmányait foglalja? g4*? ^mplett fejet ad. masában. A terjedelmesebb mun-} Pedl° az elhasználódott tomito­magában. A terjedelmesebb mun­kák közül ebbe a kötetbe kerül­tek a következő írások: Engels: Forradalom és ellenforradalom Németországban, Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyol- cadikája, Marx: Leleplezések a kölni kommunista-perről, Marx— Engels: A számkivetés nagyjai.? Tartalmaz a kötet több magyar vonatkozású írást is. gyűrű kicserélése nem bonyolult művelet, különösebb szakérte­lem nem kell hozzá. így pedig legalább negyvenszer annyiba kerül a csere, mivel a gumigyű­rű ára semmiképp sem lehet nmgasabb egy forintnál. ejnye des, hétköznapi ebédhez terí­tünk. Ezután így lesz minden nap. — De ki jön ide ebédelni? — kérdezték. — Majd a községbeliek. Meg az átutazók. — Azért a néhány ebédért nem érdemes ilyen parádét csi­nálni — mondták. — És tudod — fordult a Lacinak nevezett pincér az asztal mellett ülő vendéghez — hány ebédet adunk el naponta? Háromszá­zat. Nem vagyok mai gyerek, emlékszem, a múltban itt, Ta­másiban akkor fogyott el a vendéglőben háromszáz ebéd, amikor Dencz Ákost megválasz­tották képviselőnek. De csak azért fogyott ennyi, mert in­gyen osztogatták a korteseknek. Sörből például most mi adunk el annyit, amennyit az egész megye elfogyasztott. — Hát igen... Van fejlődés. — Ezért mondtam az előbb, hogy a vendég is igényesebb. És a zenészen, meg a felszolgá­lón múlik, hogy az étterem ne legyen kocsma. Ezért kell jó pincér, jó zenekar. Olyan, ame­lyik megüti a fővárosi színvo­nalat. — Ilyen pedig kevés van. — De miért? Mert a vendég­látóipar éveken keresztül nem gondoskodott pincérek, szaká­csok képzéséről. Most már van változás, jönnek majd a fiata­lok. Húszezren tanulnak ven­déglátóipari iskolákban, techni­kumokban. A mezőgazdasági ki­állításon fizetőpincér voltam a kömlődi halászcsárdában. Min­den nap beosztottak hozzánk egy-egy csoportot ilyen fiata­lokból. Tizenhat—tizennyolc évesek, de fél karon elvitték két asztal teljes terítékét. Ügye­sek, gyorsak, udvariasak. Bu­dapesten már jónéhány étterem személyzete csupa fiatalból áll. — Lassan majd eljutnak vi­dékre is, hiszen itt is fel kell váltani az öregeket, akik ma­holnap nyugdíjba kerülnek. — Igen, igen — helyeselt a pincér — kellenek is. Ebben a szakmában is szükség van kép­zettebb emberekre, mert még tovább lehet emelni a falusi, vidéki kisvendéglők színvona­lát, a lakosságnak nívósabb szórakozási lehetőségeket kell nyújtani. A beszélgetés itt félbeszakadt, elmúlt dél, megjelentek az el­ső étkezavendégek. Tán öt perc telt el, és — mintegy a pincér szavait bizonyítandó — ebéde- lökkel volt tele az étterem. BI. Á BUJDOSÓ S zalmával megrakott sze­kér zötyögött a rossz, kátyus úton Ozoráról Nyék felé. A szalma te­tején hallgatásba burko­lózva ült két ember. A délután már lassan estébe hajlott, a nap odakönyökölt egy pillanatra az utat követő dombvonulat élére, a fák, bokrok hosszú árnyékot ve­tettek a szeszélyesen kanyargó Sió partjára. — Eddig sikerült kicsúsznom a kezük közül — gondolkodott ma­gába mélyedten a hátrább ülő, zsíros kalapját mélyebben a sze­mébe húzva. — Nem lehettem biztonságban, hiszen a többiek közül ki bitóra került, ki börtön­be, ki száműzetésbe ... — Messze van még Nyék? — kérdezte a kocsist, összébb húzva magán a kopott subát. — Már nincs — pöccint amaz ostorával a lovakon. — Nem kell egy fertályóra, ott leszünk. Az egyenesen futó út meredek ptartok köré fordult,.kiszaladt egy patak völgyére, a kocsi átdöcögött egy rozzant, faludon, majd roska­tag, zsúpfedeles házak közé ért. Az úttal párhuzamosan nyújtózó hosszú ház kapuján zörgetett a kocsis. Reverendás pap nyitott kaput. = Megérkeztek? — Meg. Szekfű Mihály plébá­nos üdvözletét hozom. A másik férfi is lekászolódott a kocsiról, kezet szorított a pappal. — Akkor hát az én vendégem lesz egyideig nemzete? uram. Komáromy István plébános — mutatkozott be a pap. — Itt egyelőre biztonságban érezheti magát. — Köszönöm, nagyon köszö­nöm —r mondotta halkan a subás, bőgatyás utas. — Tudtam, hogy mindig találok jó hazafiakra. — Találkoztak útközben vala­kivel? — fordult a pap a kocsis­hoz. — Senkivel. — Akkor remélem, nem jutnak nyomra a császár kopói. Meg­mondhatja Székfű plébánosnak, rendben van minden. A szalmát hányja le a kocsiról, ha valaki megkérdi hol járt, megmondhat­ja, hogy a plébániának hozott szalmát. Komáromy plébános éppen va­csorához ültette vendégét, amikor kopogtak. *— Ki az? — riadt meg az. — Kálmándy, a református pap. Igaz hazafi, nem kell tőle aggód­ni. — Mi hírt tudsz? — kérdezte a belépőtől. — Kossuth Angliában van. Át akar hajózni az Újvilágba ... — Vajh, mi sors vár még e szerencsétlen nemzetre? Úgy tű­nik, hasztalan volt minden — meredt maga elé elgondolkazva a vendég. — Pedig magam javal­lottam, hogy a képviselők a nép lelkesítése céljából induljanak vi­dékre, szólítsák ellenállásra a bécsi udvar ellen. Hasztalan men­tünk Windischgrätz-hez Bicskére békeküldetésbe — dölyfös elutasí­tásban volt részünk. Hasztalan kí­séreltem meg a Debrecenbe ju­tást ... Melyiknek volt hát igaza? Kossuthnak? Széchenyinek? Nem látni kiútat ebből a reménytelen­ségből ... — Nem adjuk fel a reményt nemzetes uram — szólt a refor­mátus pap. — Térdre kényszerítet­tek ugyai), bennünket de talpra fogunk még állni. — Egyébként tekegyelmednek nem kell az utcán mutatkoznia. Kertünk vége lenyúlik a patak­hoz. Ott a fék, bokrok védelme alatt könnyen kijuthatunk plébá­nos uram présházához. Ott meg­húzódik egy ideig. És van még egy megbízható emberünk; Nagy János, tótkeszi plébános. A plébá­nia szőlőspincéje ott van a re- beczi erdő közepén. — Igazságos akartam lenni — hajtogatta gyakran a vendég, amikor össze-összejöttek újabb és újabb hírek után szomjazva, hol a nyéki szőlőhegyen, hol a keszi plébános pincéjében. — Batthyány a kezembe adatta az igazságügyi tárczát, sajnos, ke­veset élhettem vele. Reformjai­mat nem válthattam valóra. — Visszajön még Kossuth. — vigasztalgatta, bíztatta egymást és a tanácstalanságban tépelődő ven­déget a három szegényes parochiá- jú pap. Két vallást képviseltek ugyan, de egyben hittek; hogy a féktelen önkényt, a vérgőzös bosszút felváltja Kossuth diadal­mas eszméje. Azt az embert vár­ták vissza, aki hercegprímásuk szerint lázadó, rebellis volt. Ezért rejtegették, bujtatták az első füg­getlen kormány igazságügymi- niszterét. — Nem a bűntudat hajtott búj- dosásba, hanem az igazságtalan­ság féktelen önkénye — mondotta egyszer, amikor megpihentek Re- beczről jövet Komáromy prés­házában. * Ez a présház még a mai napig is áll a felsőnyéki szőlőhegyen. Azt, hogy Deák Ferenc itt rejtőz­ködött egyideig a világosi fegy­verletételt követő időkben, Kiss István, hajdani felsőnyéki igazga­tó-tanító jegyezte fel, aki 1867- től 1920-ig, a községbe kerülésé­től haláláig hű krónikása volt az akkori időknek. Ugyanis Komá­romy plébános présháza, szőlője később az ő tulajdonába került, s így szerzett tudomást az érde­kes történetről, hogy Deák Feren­cet ócska parasztgúnyába, bő­gatyába, subába öltöztetve, zsíros kalappal a fején csempészték Ozoráról Nyékre és rejtegették a nyéki és a keszi plébánia boros­pincéjében. Az öreg mester rég elveszettnek hitt feljegyzéseit nemrég találta meg unokája és őrzi becses em­lékként. Az ő tulajdonában van a nevezetes présház is. Bognár István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents