Tolna Megyei Népújság, 1962. november (12. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-07 / 261. szám
\ azsa A titkár reggel óta a szobá- jában ül. Délre valamelyest megnyugodott. Most ül az asztal mellett, kétkönyökkel támaszkodik, tenyerébe hajtja a íejét. A szemei mereven nézik az ajtó sarkát, de messzebb látnak. Ki a térre, a tanácsház mellé. Arcok villannak fel egy-egy pillanatra, magasbalendülő karok, és arcra zuhanó öklök. Megint más kép, a járási titkár szobáját látja, s benne önmagát, amint ösz- szeroskadva mondja akadozó mentegetőzését. Mert majd erre is sor kerül. Felugrik, jár néhány lépést fel, s alá. Hat lépés a szoba oda, és hat vissza. Hányszor megmérte ma. És még hányszor meg fogja járni. És mindez amiatt a sze- 'rencsétlen, ostoba,, vérlázítóan ostoba eset miatt. „Magasságbéli úristen, ezt hogyan tudom tisztába tenni?” Elmosolyodik, az úristent hívja segítségül, ő, a titkár, aki nem hisz benne. A közhely tolult a szájára, mégis mosolyogni való. Aztán azt gondolja: „ha lenne úristen, itt még az sem tudna elég okos lenni.” Halkan kopognak az ajtón. Nem szól, majd bejön, aki akar. Legényke lép be, húszon már túl, de a harmincon jóval innen. Megáll az ajtó mellett. — Gyere közelebb. A fiú tétovázik. — Ide, az asztal elé. Észreveszi, hogy túlságosan parancsoló a hang. Vissza is szívná, de akkor hol marad a szükséges szigor. Kimondta, hát legyen. A gyerek közelebb óvakodik. — Ki lőtt először? Csend. — No, mondjad. Ha lődözni volt bátorságotok, most ahhoz is legyen, hogy elmondjad. Ki kezdte ezt a... ezt a marhaságot? A gyerek mirftha sóhájtáná.'' Marhaságot mondott ez a nagydarab ember, csak marhaságot, és nem valami súlyosabbat, talán nincs is nagy baj. Az egyik lába megereszkedik. Egy kissé neki is dől az asztalnak. A titkár észreveszi ezt a megereszkedést, elönti a méreg. Csak nem hiszi ci a taknyos, hogy most már itt simítás lesz. Feléje tudna ugrani és pofonütni. Pofonvágni, hogy csattanjon. Taknyos. Amit ők dolgoznak, a faluért, azt néhány suhanc tönkreteszi. Ezek. Hát mit éltek már meg ezek életükben? A karja is megmerevedik, aztán hirtelen leül. Megüsse? Pont ő? Ő, akit megütöttek, akit megaláztak tíz évvel ezelőtt? Mert nem ment a begyűjtés, becitálták a járási székhelyre. A sarokba állították és ordítottak vele. „Maga a titkár, maga? Szemét ember az ilyen, nem kommunista. Kit sajnál, a kulákokat? Velük cimborái talán? Álljon egyenesen, az irgalmát, mert majd itt megtanítjuk, hogyan kell az ellenséggel bánni.” Felfortyant akkor: Talán én, talán én vagyok ellenség? Az egyik nem lehetett idősebb, mint ez a kölyök, aki most itt áll előtte. Ordított az is. „Nem szeretjük, aki csak pofázik, de a munkát nem csinálja.” így- így. Megütötték? Már nem is emlékszik pontosan. Vagy nem akar emlékezni. Nem engedi a szégyen, ö, a nagydarab ember, akinél csak nyolc centi hiányzik a két méterhez, akkor sírt. Kijöttek a könnyei, amikor a cella priccsén üldögélt. És hányszor feltette magának a kérdést: „Hát tényleg, tényleg ellenség vagyok én? Cimborátok a kulákokkal?” Nem nyugtatta az önmagának elsuttogott vigasz, „Hiszen ahol nincs, onnan nem tudok venni. Legyünk emberek. Gyűlölöm az ellenséget, gyűlölöm azt, aki avas szalonnával etetett, mikor a napszámosa voltam. De öljem meg azt az embert? S most itt ülök a priccsén, egy suhanc megütött tegnapelőtt, aki még nem tanulta meg, hogy mitől síkosodik fényesre a kapanyél.” A legény ácsorog az asztal előtt. Lopva pislant a magábaroskadt férfira, s megérez valamit, önkénytelenül kihúzza magát. Vi- gyázzban áll és mereven nézi az asztal lapját. Halkan ér hozzá a szó: — Ülj le. Felkapja a fejét, mintha nem is értené. — Ott a szék, ülj le. Leül. A szék szélére, kényelmesen elterpeszkedni nem mer. Kezeit a térdén tartja. Várja, mi következik most. Meglepi a váratlan fordulat. — Tehát, ki tálalta ki ezt a butaságot? — GecseiJani. — A Gecsei Jani. És neki ki mondta? — Nem tudom. — Sietve hozzáteszi: — Azt hiszem, a sógora. Meg az apja is. Jót nevettek, hogy ebből lesz majd az igazi vicc. — Vicc! Ez nekik vicc? — Magában morog valamit a titkár. Káromkodni nem akar, de az arcát vörösre festi az indulat. S mégegyszer elmondatja, végig az egészet, ahogyan történt. TJol is kezdődött? Talán ott, amikor megválasztották brigádvezetőnek az öreg Kertészt? Aki annak idején kulák volt. Né- hányan zúgtak miatta. Ilyen hangokat lehetett hallani: Eddig is ők parancsoltak, most megint nekik gazsuláljunk? Akkor sikerült elsimítani a dolgot. Belátták, áz öreg Kertész érti a dolgát, meg a többiek is rendesen dolgoznak. A volt nagygazdák. Az egyetlen Király kivételével, de az meg elment a faluból, elnyelte a nagyvilág. A férgese tehát elhullt. S úgy látszik, még sem volt mindep rendben. A parázs nőm hamvadt el, és most lángralobbant. Most, amikor vetni kellene, vetni, de gyorsan, mert ha beáll az eső, akkor mi lesz? „Hol vétettem, hpl vétettem?” A titkár megint a tenyerébe hajtja az arcát. „Hol védettem? Vagy ezek az emberek vakok, süketek? Nekik nem változott a világ?” Mutatványosok jöttek a faluba. Céllövöldével. Égy öreg ember, meg egy vánnyadt leány. Letelepedtek a téren a tanácsház mellett, hogy másnap, a búcsún teleszedjék aprópénzzel a zsebüket. Különböző figurákra lehetett lövöldözni. Oroszlán, tigris, medve, meg madarak bámultak le a célpontokról. öt lövés egy forint. És amikor reggel kinyitott a sátor, az oroszlán meg a tigris, meg a medve helyére az öreg Kertész, az alvégi Horváth, meg í^ótai, a kacskakezű arcmása volt odapingálva. És arra lődözött egész délelőtt a község fiatalsága. Ilyen forgalmat talán még egy faluban sem csinált a borvirágos képű öreg, meg a gebe leány. — Ki rajzolta az állatok helyett oda... ezeket az embereket? — A' Miska, a Tabai öszeha- verkodott a lánnyal. Meg a Jani is ott volt. Meg — a gyerek lehajtja a fejét — én. — És a verekedés? — Horváth Jani bácsi meglátta, hogy mi van. Elkezdett kiabálni a lánnyal, hogy csukja be a bódét, vagy szedje le azokat az izékét. — A rajzokat? — Igen. Igen. Akkor meg mi kiabáltunk, hogy ne szedje le. A Gecse Jani azt mondta: „Most lövöm szét a kulák pofáját.” Erre Horváth Jani bácsi megütötte. Aztán verekedtünk. — Szép legények vagytok. Hárman egy ember ellen. Aztán bírtatok vele? A fiú nem szól. összekulcsolja az ujjait és néz maga elé. — És miért csináltátok? A gyerek maga se tudja, honnan szedi a bátorságot, felugrik és úgy mondja, majdnem kiáltva: — Aztán miért baj, ha ütjük a kulákot? Ök üthették az én apámat, meg a többit? Üthették? Mit mondjon erre? A gyerekből az indulat beszél. S ezt az indulatot igazság is fűti. Csakhogy ez az igazság eltorzult, mert nem igazság, amit nem akkor en az i mondanak ki, amikor itt az ide-? je. S jó-e a múltat hánytorgatni? akkor, amikor a jövőre kellene? gondolni. ? — Most azt hiszed, hogy nagy? legény vagy? Ülj le! Hadd mesél-? jek neked. De nem, én nem is? mesélek, kérdezd csak meg ott-? hon az apádat. Együtt jártam ve-? le napszámba. Igaz, akkor a Kér-? tész nem nyújtotta a kezét, De? most igen. Ellökjem, mert néha? még a számban érzem az avas? szalonna ízét? Ellökjem? Segí-? teni akar, együtt jönni velünk. ► És eddig jött is. Hát szabad ezt? visszautasítani? Azt hiszed ez a? Kertész ugyanaz, aki harminc? évvel ezelőtt volt? Ki rohant oda? az elsők között, amikor a vihar? szét akarta szórni az asztagokat?? Ne mondd, hogy te, mert ti bi-? liárdoztatok a kocsmában. Jól? az! öreg Kertész a te apáddal együtt! TTTT1 TASNÄDI VARGA ÉVA van, nem szidlak ezért, de az? . üti? lucsokká ázott, hogy annak a? közösnek a, gabonáját mentse,? amelyben az ő földje is benne? van. Vagy, ha akarod, hát aho-? gyan ő mondta az alakuláskor,? amelyik közös elnyelte az ő har-? minckét holdját is. Brigádvezető? lett. Érti a dolgát, vagy nem érti?? — Ej, — legyint egy nagyot a? karjával. A fiú nézi. Halkan kér-? dezi aztán: ? — Péter bátyám, maga is ben-? ne volt abban a cséplősztrájk-? ban? Huszonkilencben? ? — Minek kérded? ? — Csak, kérdezem. Benne volt?* — Benne. ? • — Aztán meg becsukták, ami-? kor nem tudott a falu többet be-* szolgáltatni, mint amennyije volt.* — Ezt hagyjuk. Ez nem tartó-? zik ide. ? — De én kérdezem. ? A titkár néz maga elé. A fiú* is. Aztán szégyenlősen? megszólal. ? — Ha megkérném, eljönne ve-? lem? Velünk? * — Hová? ? — Szólnék a Janinak, meg a£ többieknek is. Aztán elmennénk? az öreg Horváthhoz. ► — És őszintén jöttök? £ A fiú felkapja a fejét: ► — Talán nem hiszi? ► Csend. A hosszú csend után£ feláll a titkár. Kicsit hajtottabb,? mint .máskor. ► — Elmehetsz. — Nyújtja a ke-? zét, aztán mégis leejti: — Majdf ott. Megvárlak benneteket az? öregnél. Nyugodtak lehettek, ott? leszek. Majd megbeszélem vele,? hogy hozzon fel egy pint bort is. ? CSATARY GYÖRGY Évfordulóra Az Auróra éles ténye még bevilágítja ma is életünk. Nézzél körül: egy új kort él szíved, s a régi múlt a messzi füstbe tűnt. Emlékezzél: forrongott ott a nép, vér folyt az utcán, hangjuk szerte szállt, s katona, matróz, sok-sok proletár vállalta érted a hideg halált. Emlékezz rá — s te légy a nyugalom. Emlékezz rá — s te légy a szeretet, — őrizd a fegyvert, régi jó barát, békében-harcban ott legyen veled ... Ne feledd el, hogy ember vagy, szabad, s a szolgajárom darabokra hullt. Bátran beszélsz. Repít a gondolat, miközben zászlónk semmit sem fakult. A ma embere józanul kíván, hisz teljesednek rendre tervei, araszok helyett mérföldig hatol s a magot is egy jobb kornak veti. És dolgozz bárhol. Légy mérnök, paraszt. — tiéd a föld, az erdő, rét, folyó — s fiadtól most már sokszor hallod azt: „A csillagokba lesz repülni jó!” TÉNAGY SÁNDOR Játék a téli Balatonnal SZERELEM ÉS SIRÄLY Nád-torzs meghökkent pillanat; köréfagyott hal-sóhaj: buborék-gyönyör istennel vitázó indulat ordít a nyár után, pöröl; hazátlan szerelem kapkod a kegyelem lék-parjainál: éhségtől megsebzett sirály. ZÚZMARA Jaj, ne mozdulj! törékeny játék ez, a lélek látványa, kényes ünnepély! A fehérség néha súlyosabb az éjszakánál. A vakságig kúszik a tündöklő szegély. KRISTÁLY-ÁLLAPOT Furcsa, bátor kristály-állapot, idommá tömörül a foghatatlan; megölte a tény a látszatot? hidd el, még nyár ez is, csak más alakban. A NEDVEK TERVEZGETÉSE Ezüst zúzódás, gyűrött seb a tél, a didergés kemény halálfélelem, . elképzelem a gyógykötés alatt a nedvek, magvak, bogarak tervezgetését s tavaszt kiáltok értük, s a fák, mint felébredt végtagok, rajongva, mint a szerelem, megmozdítják a kisded évszakot. Megyei bemutató előtt: A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI í 1 <4 < A 4 3 <4-4 <1 *-U M-4 3 <1 < 4 < 1848 elején, Nemesdombon . vagyunk. Baradlay Kázmér, Bihar megye örökös főispánja haldoklik. Mahához hivatja feleségét, Mariét, hogy végső utasításait kiadja. Halála pillanatában, felesége megfogadja, hogy az embertelen rendelkezéseket nem tartja be, mivel azok ellentmondanak a haladás eszméinek és a természetes gondolkozásnak. Nem megy férjhez a hatalomra vágyó Rideghváry- hoz — mint azt férje óhajtotta, hazahívja legidősebb fiát, Ödönt, hogy 6 legyen a Barad- lay-ház és a vármegye feje — ellentétben férje végakaratával. Nem engedi, hogy Richard és Jenő, másik két fia, a szabadságért küzdő magyar nem- • zet ellenségeivé, árulóivá váljék. Nem kímélve saját testi épségét, golyózáporon keresztül, a tűzvonalba.n keresi fel Richard fiát, aki a császári hadsereg tisztje, és lelkiismeretére, hazaszeretetére apellálva, századával együtt hazatérésre bírja. A legkisebb fiút, Jenőt pedig könnyű erkölcsű bécsi társaság becsületrabló bűvköréből ragadja ki. A forradalom bukása tcián azonban Richardot és Ödönt Haynau vészbíróságának ítélete fenyegeti. Ekkor válik igazi hőssé Baradlay Jenő, aki felnő azokhoz a magasztos eszményekhez, amelyekért édesanyja és fivérei áldozatot vállaltak és Ödön helyett — kinek felesége és gyermekei vannak — önként áll a vérengző Haynau gyilkos fegyverei elé. Jókai remekművét Hevesi Sándor, a nagy magyar szín- háztudós-rendezö alkalmazta színpadra. Hevesi Sándornak — akit a magyar Sztanyiszlavszkij- ként emlegetnek — ez a munkája a színpadszerűség,' a színházi élmény követelményét magasabb színvonalon biztosítja. Jókai művének mondanivalója: az igaz' hazafiság, a helytállás, az önfeláldozás árán is — csorbítatlanul érvényesül a színpadi változatban. Hevesi Sándor a színpad sürítő ere'jjtének művészetét felhasználva, megjeleníti az első képekben az 1848-as feudális Magyarország jellemző korrajzát. „A föld ne mozogjon, hanem álljon, de ha az egész föld előre megy is, ez a mi földünk ne mozogjon vele” — így rendelkezik a haldokló Baradlay Kázmér, a nagybirtokos osztály tipikus képviselője, a zsarnoki hatalom megszállottja, „a kőszívű ember”. De az érzőszwű és értelemmel gondolkodó Ba- radlayné szembeszáll ezzel a szemlélettel és így vezeti a hazaszeretet, a becsület útjára három fiát: Ödönt, Richárdot és Jenőt. A színpadi változat képet ad a dicsőséges szabadságharc legizgalmasabb mozzanatairól, nemcsak a harctéri állapotokról, hanem az ezalatt Bécsben lezajló eseményekről is. így színes és változatos képet nyerünk arról, hogy a különböző egyéniségű Baradlay-fiúk jelleme hogyan szilárdul meg és edződik acélossá a nép szabadság- harcának tisztítótüzében. Ezért felemelő sorsuk még bukásukban is, hiszen ahogy Jókai mondja: „Ennyi hősiesség nem merülhet el nyom nélkül... a magyar szabadság nem halt meg, tovább él a szívekben, a hősök emlékében, a parasztok verejtékében és egykor arany boldogságot fog teremteni hazánknak és az egész emberiségnek.” i
