Tolna Megyei Népújság, 1962. október (12. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-28 / 253. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG JRODALMI MELLÉKLETE /Qíé<zebéd Heves lázban égtek a Protekcióm pex vállalat vezető munkatársas. Nem kisebb embert vártak vendégségbe, mint iparáguk miniszterhelyettesét. Az igazgató már reggel nyolckor kiállt a kapuba* kifogástalan öltözetben, egy csokor virággal, hogy személyesen üdvözölhesse elsőnek a gépkocsiból kilépő miniszterhelyettest. Emelte a nap lényét és jelentőségét a Protek- ciompex számára, hogy a vállalatnál még sohasem járt ilyen irtkgas tisztséget viselő közember. Mondogatták is mindig, hogy azért szorul háttérbe a vállalat, mert más vezetők ügyesebbek, odacsalogatják a minisztereket, miniszterhelyetteseket, gondoskodnak, arról, hogy jól érezzék magukat, s csak természetes, hogy ilyen viszony esetén szélesebbre nyílik az állami buksza. Mindjárt jobban van beruházási keret, szabad kapacitás, béralap, jól jövedelmező gyártmány és így tovább. No, de majd most ők is! Megmutatják, hogy vendégszere tetben náluk sem lesz hiba. Olyan fogadtatásban részesítik a. miniszterhelyettest, hogy mindig visszahúzza majd a szíve az ő vállalatukhoz. Az igazgató tehát ott topor- gott a gyárkapuban, a többiek pedig mind a kijelölt helyen. Nagyszerűen megszerveztek mindent. Mikor a direktor int, a portás azonnal jelez az irodának, s erre a jeladásra a folyosón felsorakoznak az összes irodai alkalmazottak, akik természetesen ugyancsak sötét ruhában jelentek meg hivatalukban erre a napra. A személyzetis ezalatt a tanácsterem berendezését ellenőrzi: helyén van-e minden, kifogástalan-e a terítés a tízóraihoz, megvan-e minden felszolgálónak a szükséges felszerelése, elég hideg-e a sör és nem követett-e el valaki valamiféle provokációs cselekedetet a találkozás színhelyén. Ólomlábakon mászott az óramutató. Minden perc nehéz várakozás volt, pedig fél tizenkettő felé járt az idő. Az igazgató telefon áltatott, sürgöny öz- tetett, de semmi pontosat nem tudott meg a miniszterhelyettes tartózkodási helyéről. Egyik lábáról a másikra állt, Íriszen éppen tizenkettőre rendelte az ebédet, akkorra terítettek az Aranyfácánbain, s a vendég még sehol. De egyszer csak feltűnt a karcsú Mercedes! A miniszterhelyettes mosolyogva lépett ki a kocsiból, az igazgató mosolyogva nyújtotta a kezét és a virágot, és együtt, ugyancsak mosolyogva indultak a tanácsterem felé, az eleven sorfalak között. A tanácsteremben mosolyogva megittak egy- egy pohár pálinkát, s a vendéglátók a vendég tiszteletére, aki ez alkalommal nem ivott, szólván, hogy ebéd előtt nem szabad egyetlen csöpp alkoholt sem magához vennie. így hát nem is kellett külön alkalmat keríteni az ebédre szóló meghívásnak, a direktor bejelentette, hogy máris terítve van az Aranyfácánban és legjobb lesz, ha csak ebéd után térnek a tárgyalások érdemi részére. Így is történt. Huszonhat vendéglátó és egy vendég fuvaroztatta át magát a díszebédre az Aranyfácánba, ahol roskadt az asztal már a terítéktől is. Kicsi, közepes és nagy poharak, természetesen kristályból, és mindenféle evőeszközök. Tálakon sajtok, vaj és sonka, üvegekben vodka, konyak és barackpálinka, mint hideg előételek és bemelegítő italok. Hat pincér sorakozott az asztaloknál, hogy az egyéb speciális kívánságokat teljesítse. Az előétel minden igényt kielégített, így el is fogyott. Azután jöttek a finom sültek. Pirított csirke, fácán,' süllő és ke- csege, rostélyos, fatányéros és vajas szeletek. Kitűnő volt az étvágy, s ami igaz, igaz, a miniszterhelyettes is kiadósán evett. Badacsonyi szürkebaráttal koccintottak ezután, de aki sört kívánt, ihatott pálserút, zsiráfot, vagy rockit. Lassanként az emésztés órája következett, kényelmetlen volt már az asztal mellett tétlenül üldögélni, ezért a miniszterhelyettes asztalt bontott. Intett a pincérnek. — Volt kérem egy fél barack, két sajt, egy adag fácánsült és egy adag vajas kecsege, három kenyérrel, egy savanyúsággal és egy üveg szürkebaráttal... — Pardon, pardon — integetett az igazgató —, egyben kérem a számlát! Tessék csak hagyni, kérem, miniszterhelyettes elvtárs. Ön vendég. Ezt a diszetoédet az ön tiszteletére rendeztük. — Kérem, számoljon, fizetek! fordult újra a pincérhez a miniszterhelyettes. — Önöknek pedig köszönöm a figyelmességüket, de nem akarok kiadásokat okozni. — Semmi, semmi, hiszen van erre keretünk, hiszen futja ... — így még kevésbé fogadhatom el. Tehát tessék számolni! És a miniszterhelyettes fizetett. Az igazgató vakarászta egy darabig a tarkóját, s úgy döntött, hogy ezek után legjobb követni az elöljárót, majd á is fizetett. Könnyű ezt meggondolni: ha a díszebéden éppen az fizet, akinek tiszteletére rendezték, akkor nem lehet a költséget elszámolni. Ebből országos botrány lenne! A főmérnök. meg az osztályvezetők is átláttak ezen a ritka sátán, így hát mit tehettek egyebet, minthogy vakar aszták tárcájukból a húszasokat és ötveneseket. Az asztal alatt eközben kezek motoztak, egy-egy százast adtak tovább an naiv, aki készületlenül jött a díszebédre. Száz és jónéhóny forint esett egy-egy koponyára, annyi, amennyiért három-négy hétig ebédelhet az ember az üzemi konyhán. Mindenki szíttá a fogát, s okoskodott, miként számol majd el otthon ezzel a rendkívüli kiadással, mert otthon olykor ötven forintról is nehezebb számot adni, mint ötezerről az tizemben. Sz. Simon István Aligai nagyon szerette a bűnügyi filmeket, menyasszonya, Ilonka azonban nem. Ha Aligai két jegyet akart venni a »Halálos alibi«-hez. Ilonka kijelentette, hogy nem megy vele, és arra kérte, menjenek inkább a másik moziba egy érzelmes filmhez. Ezen gyakran veszekedtek, de a szerelem mindig győzött és jegyességük harmóniáját nem veszélyeztette a íilmek műfaja. Annál inkább Elvira, akinek nagyon tetszett Aligai A vőlegény azonban nem viszonozta Elvira érzelmeit, csak Ilonkát szerette. A jegyespár között nemcsak -a íilmek miatt volt nézeteltérés. Megtörtént, hogy Ilonka kirándulásra hívta Aligait. de Pista inkább a futballmérkőzést javasolta. Gyakran volt közöttük vita apró-cseprő dolgok miatt is. és így történt, hogy egy májusi napon Ilonka így szólt a fiúhoz: — Nekünk nem szabad összeházasodnunk. Nem értjük meg egymást. Nem lenne harmonikus a házasságunk. Igaz, én egy kissé akaratos vagyok, tudom, van más hibám is. de nem tudok megváltozni. — Csak nem akarod felbontani a jegy ességünket? — De igen.. Nem illünk össze egymáshoz. 1 A fiú halkan jegyezte meg: — Elvirának is ez a véleménye. — Mit mondott neked? — kérdezte dühösen, támadóan a lány. — Semmi különöset. Szószerint azt. amit te. Hogy nem illünk össze. — Azt mondta az a kígyó? — De hiszen te ugyanazt mondtad. Elvira megállapította azt is. hogy nem lenne harmonikus a házasságunk. — Hallatlan! Ezt merészelte? — Meg, hogy akaratos vagy. Van .azon kívül más hibád is. és íe sohasem tudsz megváltozni — Ilyen bestia! — De hiszen... A lány félbeszakította: — Persze! Meg akar téged kaparintani! — Elvira nagyon szereti a bűnügyi filmeket is. — Hazudik! Tudom, hogy nem bírja a kalandorfilmeket, — Nekem azt mondta, hogy szívesen eljönne velem a »Méreggel kezdődik«-hez. — És elmennél vele? — Nézd, a film nagyon izgalmas. És te úgyis fel akarod bontani az eljegyzésünket. — Hogyne, hogy Elvira a markába nevessen? Tetszene neki, ha mi szakítanánk! — Hát... hát... nem végleges az elhatározásod? — Ez Elvira! Telebeszéli a fejedet. Azért mert néha veszekszünk? Igaz, néha van közöttünk egy kis nézeteltérés, de tulajdonképpen majdnem mindenben megértjük egymást. Nagyon érdekes a film? — Nagyon! — És nagyon szeretsz? — Nagyon! — Akkor siessünk, mert nem kapunk jegyet — simult a lány a fiúhoz. Palásti László úf if'""'* A közgyűlés utáni napon beszéltem a termelőszövetkezet elnökével. Vidám ember, de most nehéz gondok ülik, s nem tudja, hogyan kezdje, amikor azt kérdezem tőle: miként szűnik a faluban a régi elleniét, hogyan kerültek közelebb egymáshoz az emberek. Végül is összegezve az elmondottakat, kiderült, hogy náluk is, épp úgy mint másutt, az emberek értékmérője egyre inkább a munka. A régi ellentétek okozta sérelmek, sebek begyógyultak, csak éppen... Csak éppen i>an akinél ez nem megy olyan könnyen. Nos, az elnök végül is elmondotta: nagy gond most az őszi munka, sok tennivaló van a jövő évi terv elkészítésével, de neki mégis most az a legnagyobb gondja, miként magyarázza meg egyik legjobb barátjának, hogy ma már nem lehet az indulatok, a régi sérelmek, a régi gazdasági viszonyok alapján megítélni az embereket. Ennek a beszélgetésnek a nyomán találkoztam a napraforgó- tábla szélén az egykori falusi szegényamberrel, akinek, a 370 öl szőlőjén kívül nem volt semmije, csak a két dolgos keze. S hogy megélhessen, napszámba kellett járnia a fa,lu jómódú gazdáihoz. Nem volt egyedül. Osztozott sorsában több millió falusi szegény. „A főutcaiak kapca-rongya voltam. Nem egyszer előfordult, hogy sós-paprikás kenyéren arattam az ö ga- bonaföldjültcm.” S oly őszintén mondta, nem volt semmi kétségem, valóban így történt. Elhihető, hogy egy életre nyomot hagyott benne ez az eset. Ki feledte volna el ezt az ő helyében? De amit ennek alapján mondott, azzal a közgyűlés se m értett egyet. így fejezte ki magát, is'mételve a közgyűlésen elmondottakat: „Helytelen, hogy azok, akiknek részesaratója voltam, most dirigálnak, parancsolnak. Igazgatósági tagok, bri- gádvezetö is álcád közöttük, az egyiknek meg a lánya irodista lett itt a tsz-ben. Aztán olyan is van közöttük, amelyik aláírta ugyan a belépési nyilatkozatot, behozta a lovat, a vetőgé- pet, meg az 53 hold földjét, de tájunkra sem jön. Most is én, meg a többi, volt részesaratók dolgozgatunk a földjükön.'’ Mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy lehetetlen volt nem észrevenni — ezeket a szavakat a régi sorsa, a falu társadalmának egykori rétege- zödése és a ma még meglévő ellentétek szülik. Mert úgy igaz: a mező gazdaságban is uralkodóvá vált a szocialista nagyüzemi gazdálkodás, egyre jövedelmezőbb lesz a közös mu'aka, egyre szilárdabbak, szervezettebbek lesznek ezek a néhány esztendős gazdaságok, amelyeket az egyre tapasztaltabb, volt kis- és középparasztok vezetnek, s mellettük ott vannak azok a volt kizsákmányolok is, akik magatartásukkal, a közösség iránt érzett felelősségük, munkájuk alapján elnyerték a falu lakóinak bizalmát, jóvá tették azt, amit a múlt társadalmii gazdasági rend törvényei szerint elkövettek. Ott vannak, és túlnyomó többségük becsülettel helytáll a munkában. Termelési tapasztalatai■ tanácsaik révén is gazdagabbak, jobb módúak lettek a közös gazdaságok. A falu gazdasága már lényegében egységes, a társadalomJ ban azonban még sok az ellentmondás. Nem lesz könnyű ezeken úrrá lenni. Sok türelem kell. A munka, a közös, mindennapi tevékenység a legjobb kohó, amely eggyé olvasztja az egykori rétegeket, A munlM mellett azonban kell a türelem, a jó szó, a nia- gyarázat. Meg kell érteni és értetni, hogy a termelőszövetkezeti tagságnak a korábbi rétegeződére szerinti megosztása csak kárt okoz, mert táplálja a volt szegényparasztok, kö- zépparasziok és kiUákok, a „régi” és „új” tagok közötti bizalmatlanság maradványait. De ugyanolyan helytelen és veszélyes a türelmetlenség, a.s előreszaladtis, a ma még meglévő tényleges különbségek semmibevétele is, — s ezért lehet helyeselni a tsz-elnök barátom álláspontját, amikor a nagyüzemi gazdaság ügyes-bajos dolgai mellett egyenrangú kérdésnek, megoldandó feladatnak tartja barátja gondolkodásának megváltoztatását. Sokan, nagyon sokan osztják már szerte a faluban az ő álláspontját: ezért, és ennek jegyében szólaltak fel a napokban a népfront kisgyűlésein és a közgyűlésen is. Sokan osztják azt a nézetet, hogy máris jelentősen haladtunk előre, hogy a régi ellentétek elmosódóban vannak, hogy egyre inkább az kerül előtérbe, ami segíti az egység megteremtését, ahol végérvényesen aszerint ítélkeznek emberek felett: ki, mit tett a közösségért. Nemcsak a gazdálkodás formájában és módjában, hanem az emberek fejében is nagyszerű forradalom- zajlik, amelynek eredménye a művelt, jómódú, egységes parasztság megteremtése lesz. K. BALOG JANOS PAPP LÁSZLÓ: Óvóhely a gyárudvaron Az új ebédlő épp elférne itt hol e kőtömb elterpeszkedik. A mindig-zengő műhelyek közöli olyan, mint egy néma torzsziUön. Áll kopáran és alatta lenn egy hatalmas, vasbeton-terem. ' Azt mondják, hogy holtbiztos erőd vijjoghatnak a bombavetök A pusztítás gépmadarai, ezt nem tudják átrobbantani. Tán’ igaz, de nem vigasz nekem, lehangol e földbevájt verem. Lelkűnkben még ma is látszanak a gyermekkorra omló házfalak S elgondolni is irtóztatú, hogy lehet itt még légiriadó. Ó, meddig függ még fölöttünk e réii a legszebb kor, a jólét küszöbén! Most béke van és süt szépen a Nap, a gyerekek a parkban játszanak, Az akácoknak mézillata van. a bölcsődében alszik a fiam S holnap talán ... de az nem lehet! Fogjunk össze gyorsan emberek! Egy országot, egy népet nem tudunk elbújtatni, nincs oly bunkerunk. Óvóhely, te nyirkos fedezék! Momenta légy és soha menedék.
