Tolna Megyei Népújság, 1962. október (12. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-21 / 247. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG ROD ALMI M WA K is Tóth Imre bácsi ma hét- Talán egyet. Egyet. Az nagy tör- — Hamarosan én is kiállók a venéves volna, ha élne. ténet lesz. Húsz éve hurcolom sorból... Na, ne tiltakozz, én eh­Sajnos nem érhette meg a magamban... Lehet, hogy regényt hetedik X-et. Az elmúlt nyáron csinálok belőle, ezer oldalasnál Tüdőgyulladást kapott és itthagyta is nagyobbat... De meglehet, hogy az árnyékvilágot. Mikor utoljára csak ösztövér novellát. Még nem meglátogattam tavasz volt. Kint tudom. Nem szabad elsietni... ült háza előtti kis kertjében, ing- Többé szóba sem hoztuk a re vetkőzve sütkérezett és olva- dolgot. Ö azonban újabb és újabb sott. ' történeteket mondott el. Lassan Már messziről észrevettem az megismertük életútjának összes öreget, hófehér sörénye szinte szereplőjét, akik, mint a karszt lángolt a délutáni sugárzásban. Nem akartam megzavarni, tud­tam gyöngéjét: hosszú időre szót- lonná vált, ha olvasmányaiból kizökkentették. Már azon voltam, visszafordulok, de sasszeme el­csípte megtorpanásomat, s a ké­szülő mozdulatot. Bütykös ujját könyvjelzőként illesztette be a la­pok közé s felállt. Restelkedve próbáltam magyarázkodni, ő azonban motyogásomat meg sem hallgatva hellyel kínált, maga mellett, a kispadon. — Beszélj, mit csinálnak a hez jobban értek! Nem bántana, ha addig meg tudnám írni. Ha volna még rá időm. Eh. elkéstem vele !... Keményen megragadta a ke­zem. — Fiam, vesd papírra helyet­tem ... ha úgy gondolod. Te, egy kivételével valamennyi története­met ismered ... Kabátja belső zsebéből előha­lászta a jól ismert irkát. Ott, mindjárt olvasni kezdtem. Mind­össze egy fejezetnyi gyöngybetűs írás volt. Az anyjáról szóit, aki a nevet sem kapott kései öccse világra hozásába belehalt. Ezt ír­ta meg cikornyátlan egyszerűség­gel és félelmetes hűséggel. Ke­zem is reszketett, amikor a fü­zetet a zsebembe csúsztattam. — Megírod? Válasz helyett bólintottam. Nem mertem kinyitni a számat, grá­fiáim? Rég nem járt erre senki... fogja... Az igazival még várnom Hitből faragott arcára nem mer- Lehet, hogy tévedtem, ám úgy kejj. terű felemelni tekintetem, nehogy tűnt nekem, mintha enyhe szent- Évekig vártunk rá mi is. Hiába meglássa könnyeimet. Gyökeres- rehányás lett volna a hangjában. Nem teljesült az ígéret Kis Tóth tői kitépett faóriás láttán rendül Sorra kérdezett valamennyi fia- Imre néha el-elmaradozott, majd meg az ember úgy_. ahogy akkor tálról. Járunk-e még a körbe? Ki megint előkerült. Megesett, hogy én. mit írt közülünk? Vannak-e vi- nem győztük kivárni jelentkező- Búcsúzáékor már ismét vidám ták? így került ismét szóba de- sét, négyen-öten is felrándultunk volt és magabiztos. Erőltette-e delgetett álma, a Nagy Mű. amely hozzá a Hegyalja utcába. Leg- irántam való tapintatból, vagy megírásra vár, s amely tízéves többször betegagyában találtuk, korábbi vallomása csak múló bal­barátságunk forrása és csodálatos Fakó családi fényképet nézege- sejtelem volt-e, nem tudom. !«marWewlt-íinlr m«« íe , ..vaßY valamit pepita- Haláláról csak a temetés után Évtizede ismerkedtünk meg. fedelű füzetébe de azt érkéz- héttel értesültem a rém is Asztaltársaságunk akkoriban tünkre nyomban párnája alá rej- hétt 1 CItesUi em- Azo‘a 1S szombat estéit a Flórián kocsmá- tette. vizek, a szombat esték hosszú A MESTER sorában fel-felbukkantak és el­tűntek, barátainkká, vagy ellen­ségeinkké lettek. Valamelyikünk elhatározta, hogy gyorsírásba ve­szi a hallottakat. Hozzá is fo­gót egy alkalommal, de az öreg szelíden leintette. — Hagyd, fiam. Ez csak férc, ami a művet összefogja. Ha össze­kínzó lelkiismeretfurdalást érzek ban töltötte, ahol mint ifjú iro- Amikor utoljára nála jártam, 6 ősz mesterünk, Kis Tóth Imre dalmárok, világmegváltó tervek- maga hozakodott elő vele. Nem í.ránt: Tud?,m'^^önnyebbülnék. . . . . , r - * . , . .. , H n rt I aw rf a/s Is /-vértéi rt 1—1 é n t*é/srr n o rvrvi I — i kel kacérkodtunk és szédítettük tért rá rögtön, eleinte csak pél- egymást. Mintha tegnap történt dálózott. Valahogy így: volna, oly tisztán emlékszem első — a héten temettük. Egy le- találkozásunkra. Bölcsészhallgató génykori cimborámat, itt lakott a szomszédom legfrissebb versét szomszédban. Göthös volt sze- kritizáltuk, amikor a megyeházi gény... Minek is élt volna nyo- levéltámok asztalunkhoz hozta és morultul? De minek is él az em- bemutatta. Mi akkor fel sem ber? Minek? Mit ér az egész, ha figyeltünk rá. lábanyomát nem írja bele az út Hazafelé menet valaki megje- porába? gyezte: Meghökkentett félreérthetetlen ha elengedhetetlen tartozásom ki­egyenlíthetném valaha, ha volna olyan erős toliam, amellyel mél­tóképpen megírhatnám helyette az ő nagy művét. Az éppen meg­kezdettet. A torzót. De nincs. Ahogy távolodom ^düben, együtt töltött gazdag óráinktól, egyre szorongatóbban érzem saját töp­rengésemet, s egyre bizonyosab­ban tudom: Imre bácsi így is Azt hiszem, az öregúr titkos célzása, öreg cimborája sorsában na§>- ű'ó volt, emléke előtt tiszte­drámaíró. Figyeljétek meg leg- a magáét Sira.tta. A magáét, -«»melynek megmaradó emléket hetven esztendő alatt sem tudott sós drámával a hóna alatt fog beállítani. Egy hét múlva Kis Tóth Imre valóban hozott valamit. Nem, nem drámákat, csupán egy pe­pitakockás füzetet, s benne meg­sárgult, szakadozott szélű újsá­got. — Fiatal koromban írtam egy­néhány történetet... Ez az egy véletlenül megmaradt. Olvassátok el... Én vettem át a rojtos újság­példányt. Valamelyik vidéki napi­lap egyik májusi számát. Fel­olvastam. A történet egy öreg köfaragósegédről szólt, akire iszákos mestere rágyújtotta a házat, hogy a biztosítást meg­kaphassa. Az elbeszélés belső szerkezete kissé kuszáit volt, mondatai is csikorogtak. Ennek ellenére éreztük, hogy a tragikus sorsú kőfaragó históriája nem szokványos irásmű, hanem olyan, amely mögött hagyománytalan, s éppen ezért ritka erejű tehetség húzódik meg. Mondtuk is neki, de ő szerényen elhárította az el­ismerést. Ettől az időtől kezdve, Kis Tóth Imrét számontartottuk. s lassan- lassan központi alakja lett tár­saságunknak. Ha valamit felol­vastunk, félszemmel az ő arcát lestük, tetszik-e? ítéletében soha­sem csalódtunk. Egyetlen betűt nem láttunk tőle. Ehelyett régi-régi története­ket mesélt ifjúságáról, apjáról és nagyapjáról, akik — mint ő is — mészégetők voltak. Derűs és nyo­masztó históriákban vallott vi­szontagságos férfikoráról, egy­szóval gazdag élete regényének lapjait szórta szét köztünk té­kozlóan és nagyvonalúan. Egyszer aztán elővettük az öre­get. Kérleltük, írjon lapunkba! — Amit elmondtam eddig, az semmi. Nem érdemes megírni.,, állítani. ö azonban folytatta: lettel kellett fejethajtanom. Teremtőm, mi válhatott volna belőle, ha harminc-negyven év­vel később születik !... András Endre Hovatovább kezd már unalmas­sá válni, hogy a vendéglátóipar és a kereslcedelem kulturáltságá­ról beszélünk, és erről az esetek túlnyomó többségében elítélően, rosszallóan beszélünk. Sokat be­szélünk róla, szinte hetenkint, és mindig ugyanazt kényszerülünk 7nondani, hogy nem kielégítő a helyzet, hogy vannak még bajok, a kisebbek mellett nagyok is, hogy tovább, hogy előre kell lépni, osto­rozzuk a vezetőit, hogy tegyenek már végre valamit. Hazudnék, ha azt mondanám, a helyzet válto­zatlan a néhány év előttihez ké­pest. De hazugság lenne azt állí­tani is, hogy minden jó, minden szép. Fejlődés van, de lassú, na­gyon lassú. így is elmaradt már az igények, a kulturális fejlődés mögött, s napról napra mindjob­ban elmarad, mert az élet nem áll meg. rohamléptekkel halad előre, a kereskedelem és a ven­déglátóipar meg csak kullog, mint a teknősbéka a száguldó motor után. Most nem is a nagy dolgokat, as olyasmit kérem számon, ami­nek megvalósításához nagy be­ruházásokra, sok pénzre van szükség. Be kell látnunk, hogy vannak előbbre való dolgok is. De addig is, amíg lesz elegendő pénz, anyag és munkaerő, sokai lehetne tenni. Személyekre, boltokra és ven­déglőkre való hivatkozás nélkül, hadd említsek néhány példát. Akinek nem inge — természete­sen —, ne vegye magára, de azt hiszem, kár előre arra hivatkoz­ni, hogy ez nem ránk vonatko­zik, vonatkozik majdnem minden boltra, és majdnem minden ven­déglőre, Szekszárdon és megye- szene. hol kisebb, hol nagyobb mértékben. A bolt berendezése korszerű. Szinte a legkényesebb igényeket is kielégíti. Nyugodtan beszélhe­tünk árubőságről, minden meg­kapható, ami szem, szájnak in­gere. Pedig a bolt nem is a leg­elsők közül való, amolyan átla­gos, amilyenből számos található a kereskedelmi hálózatban. Mi az hát ami nem tetszik? A ki­szolgálás módja, mondhatnám a kiszolgálás kulturáltsága. Végre tisztázni kellene egy dolgot, a boltban az eladó van a vevőért, és nem fordítva. Szilárd meggyő­ződésem, hogy egyetlen eladó sem tesz szívességet egyetlen vevővel sem. amikor nekiadja a kért árut. Ez persze nem jogosítja fel a ve­vői a tiszteletlenségre, de az el­adónak sem juttat monopolhely­zetei. Meg aztán egy kis jóakarat­tal, és igazán minimális fáradt­sággal le lehet takarni a pulton lévő élelmiszert, az a hajszálvé­kony szeletke szalámi, ami az ál­lástól már megzöldült a rúd vé­gén, belefér a kálóba, ha levág­ják és nem csapják a vevő cso­magjához, hogy otthon aztán el­menjen tőle az étvágya. S ha va­laki világosabbra sült kenyeret kér a ropogóshéjú helyett, nem szükséges úgy nézni rá, mint egy szülőgyilkosra, vagy nem kell az­zal kifizetni, hogy „nekem se vá­logatják, mit képzel, én se válo­gathatok magának”. Meg aztán, ha éppen a boltban nincs a kért áruból, nem halálos fáradtság be­ballagni a tíz lépésnyire lévő rak­tárba. Ennyit a boltokról, a többit mindenki tudja, mindenki ta­pasztalta, mert van még a felso­roltakon kívül is kifogásolni va­ló. (Természetesen az eredmények elismerése mellett.) Most néhány szót vesztegessünk a vendéglőkre is. (Hej, már hányadszor, s el­eddig minden eredmény nélkül.) Jó lenne több modern, szép, korszerű, fényes vendéglő és cuk­rászda. Jó lenne, de egyelőre nincs. Majd lesz. De addig is van seprő, vagy partvis, és a felmosó rongyot is már több évszázada feltalálták. Az asztalok abroszait időnként — gyakrabban a szoká­sosnál — ki lehet mosni, meg­varrni, ha elszakad. Egyikünk sem szeret rúzsos pohárból inni. s valamennyiünket bosszantanak a rajokban repkedő legyek. A fé­nyesre kefélt parkettre, vagy pad­lóra az emberek többsége nem szórja le a cigarettavéget, vagy a hamut, de a mocskos padló egye­nesen csábít erre. Ki merné állí­tani, hogy a mennyezetről a ven­dég feje fölé csüngő légyfogók esztétikus látvánnyal szolgálnak? Vajon nehéz lenne, ha a felszol­gáló nem lökné a vendég elé a- kért italt, vagy ételt, hanem oda­fenné, ahogy illik? Tovább sorolni ezt sem érde­mes. Az itt el nem mondott pél­dák is ismeretesek. Befejezésül csak még egy kérdést: Meddig lesz még szélmalom- harc a vendéglátás és kereskede­lem kulturáltságáért folyó beszéd és eikkezés? LETENYEI GYÖRGY ülönös dolog: a kutya meg- AV érzi, hogy az ember meg akarja ölni. — Mit bámulsz folyton rám! Nézz másfelé! — kiáltott rá a kutyára és a puska agyával az állat pofájába sújtott. A kutya felüvöltött, összecsavarodott, de sötétbarna, élénk szemével to­vábbra is őt nézte. — Feküdj! 3EYER: Kutyaész pal, minden órával gyengébbek lesznek. Lehet, hogy odáig fajul az egész dolog, hogy nem lesz ereje ahhoz az utolsó három mér­De ez sem segített. Tekintete földhöz, amely a legközelebbi te­állandóan követte s ez felbőszí­tette, kihozta a sodrából. Szidta magát, amiért nem képes szét­verni pajtásának koponyáját. Bosszantotta, hogy ilyen gyengé­nek bizonyult. Senkit sem vígasz­leptől elválasztotta. Amíg ez be nem következik, fel kell áldoznia az egyik kutyát. Q dakint nappal volt. Amikor kinyitotta a kunyhó ajta­D eesteledett. Aludt. A kutyák felkeltették. Egyikük talált a szán alatt egy régi csontot, a többiek pedig éhesen vonítottak. Felült, de nem bújt ki a háló­zsákból. A hirtelen mozdulattól szíve hevesen kalapálni kezdett. Rákiáltott a kutyákra s azok el­csendesedtek. „Nem, ez így nem mehet to­vább — gondolta. — Túlságosan tál az effajta beismerés, még ak- ját, hogy néhány lécet törjön ki sokáig vártam.'’ kor sem, ha az ember teljesen egyedül van. Még erősebben . rá­csapott a kutyára, az ismét fel­vonított, de szemét mégsem vet­te le az emberről. Semmi sem használt. Meggyújtotta a sztearingyertyát és a puskájáért nyúlt. Végezni minél hamarabb! A lö­véstől szinte megsiketült. Magához húzta a kutyát. Meg­a korlátból, két méternél mesz- szebb nem -látott a hóviharban. Visszatért a házba, apróra törte a léceket és begyújtott. A kuny­hóban egyre melegebb lett és Maggi is egyre közelebb kúszott remegett: Pol volt! Az egyik leg- Eltette a puskát. Várhat, persze, hozzá. Fülét lekonyította, farkát erősebb, legostobább kutyája! még néhány órát, akár holnapig csóválta. így szokott a kutya — Átkozott bestia! — suttogta, is. Már tegnap megpróbálta Mag- rendszerint ennivalóért, egy kis — Rájöttél a dologra? S hely­gyengédségért vagy az életéért cserét csináltál? Úgy látszik, hogy könyörögni. az intelligencia még itt a világ Megsimogatta a buksi fejét: végén, ebben a kalyibában is je­- Szegénykém! st^ny kis Pol, nagyszerű Nem szaladt oda hozzá, mint kutyu-s voltál!, Maggi meg becsa­azelőtt. Csupán a fejét a térdére pott minket! fektette s lentről nézett fel rá. Evés után elég erőt érzett ma- Ellökte magától a kutyát. gában és útnak indult. De hama­— Fuss, Maggi! Nincs más ki- rosan elfáradt. Besötétedett és út. Nincs szükségem olyan ku- már alig vonszolta magát. Meg- tyára, amely gondolkodik. Itt botlott valamiben és elesett. Nem csak a durva erőt becsülik. A akarózott felállnia. Felült és a hó hosszat. Nem volt mire gondol- gyengének meg kell halnia, hogy kezdte betemetni. Túlságosan fá- nia; tulajdonképpen egyetlen té- az erősebb élhessen. Ilyen már radt volt ahhoz, hogy félelmet ma foglalkoztatta: élelem nélkül itt a törvény, szegény kis Mag- érezzen. ő is meg kutyái is minden nap- gim!. A kutyák elmentek a szánnal. git lelőni. Ám a ravaszon nyug­vó ujja felmondta a szolgálatot. Tudta, hogy meg kell tennie. Ezzel biztosítja saját életét és a kutyafogatét is. Senki sem bírja ki élelem nél­kül hét napnál tovább. Hét nap és hét éjjel feküdt a hálózsákban. Olykor elszunyókált. Kellemes érzés volt álmában meg­feledkezni éhségéről, de annál szörnyűbb volt az ébredés, tudva azt, hogy megint fekhet órák Észrevette, mert Maggi makacsul ellenállt és nem akart a többiek­kel tartani. Vinnyogott, majd ugatott, de végül Is magukkal vonszolták. Késő este, s teljesen sötét van. Vajon ki bökdösi a hátát? Maggi? Karmaival marta a testét, tépte a ruháját. — Nyughass! — kiáltott rá. De a kutya ismét rárontott és a há­tára fordította. Kúszni kezdett utána, hogy elkapja. Álmossága elmúlt, de gyenge és sír kétségbe­esésében, a kimerültségtől. — No megállj csak! — suttog­ja. — Megállj... Vajon meddig tartott ez az út? Milyen messzire értek? Pár kilo­métert tettek meg, vagy csak né­hány száz métert? Ekkor érezte, hogy megbotlott valamiben. A szán volt. A többi kutya is itt leküdt. Négykézláb mászott be a kuny­hóba. |V emsokára már jóleső meleg ^ ’ volt odabenn és kávé illa­ta terjengett a levegőben. — Maggi! — mondta. — Úgy rémlik, hogy eszembejutott vala­mi. Tegnap volt csak, vagy egy másik életemben, vagy csak ál­modtam az egészet? Jól tetted, hogy cseréltél Pollal. Jó, hogy többet tudtál nálam. Gyere ide, Maggi! — De Maggi dühösen morgott a csont fölött s fogait vicsorította gazdájára. — Helyes, kicsikém! — jegyezte meg az em­ber. — Ismét megszokott napok köszöntenek ránk. Fordította: Sárközi Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents