Tolna Megyei Népújság, 1962. október (12. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-21 / 247. szám
K A BUKSZA icsi kis öregasszony, na- mek, csak a hús ült meg maga- péssel ott van a járda szélén, ö gyón nagy szatyorral biztos komolysággal, pontosan a csoszog az utcán. Csak járda mellett, az utcán csoszog, otthon Hárman—négyen feltámogatmég nagyon is peckesen ták, kicsit inkább szeretetből, lenn, az öregasszony fent, még így is le kell néznie, derékban hajolva... — Mi baj, nénikém... maga jár-kel, sürög-forog, de tudja, mi meg is szidták, miért nem néz szólt? az illem: az ilyesfajta öregasszo- az orra elé, meg miért nem vi- — Jaj, én... de nagyon is meg- nyok viselkedjenek korukhoz va- gyáz, ilyen korban nagyobb baj vert engem az Isten... Ellopták a lóan, úgy, ahogy elvárják és el- lehet egy botlásból is... A szaty- bukszámat, benne a kis pénzem- képzelik ezt a fiatalok. A kicsi rát a karjára akasztották, bele- mel, az átkozottak... Mert látja, kis 1 öregasszonyon hatalmas ken- rakták a krumplit — még az út- ilyen ez a világ, amikor csakúgy dó, csak vékony orra kandikál ki test másik oldaláról is vissza- meg lehet lopni a magamfajta belőle, meg a szeme, amelyért hozták a legrakoncátlanabbat, az- szegény öregasszonyt — s ömlik tán félévszázada is megvan, hogy tán egy bajuszos, már emberféle a szó, mesélve hosszasan, még a ember, megtapogatta a hátát; pörköltről is szót ejtve, hogyan is No, mehet mamuska, de tart- lopták el az ő drága bukszáját, sa a szemét az orra előtt, mert — Hát az bizony nagy baj — bicskára mentek a legények. Hideg van. Lehet, hogy annyira nem mar az idő foga, ameny- nyire érzi, de két kendő sem pó- ki eszi meg a jó husikát?... tolja ma már a vért, amely egyre sápadtabban, fáradtabban csofelhőzteti a homlokát a rendőr, — Nem vagyok én gyerek — közben szégyenkezik is egy kidohogott magában a kis öreg- csit, mert ahelyett, hogy együttbog végig a testben, nem éppen asszony, különösen az a ..husika” érezne ezzel a kicsi öregasszonybecsületesen teljesítve feladatát, fájt neki, ő szokta volt ezt mon- nyal, mindenképpen nevetni ké- Dehát sok mindent megszokik az dogatni unokájának, s most neki ne. — Hát aztán nénikém, a sza- ember, megszokja az öregséget mondják. tyorban nézte már? is, annak is megvan a maga jó- — Jaj, istenem, jaj én édes jó — Hogyne néztem volna, ked- sága, szépsége azért, még ha las- istenem! — sikoltott fel benne az veském, néztem bizony — ingat- san is mássza meg a lépcsőket — ijedtség. A buksza... A buksza se- ja a fejét a kis öregasszony és még szerencse, hogy ritkán van hol. Nincs a szatyorban. Beletúrt bizonyságképpen, ott, a rendőr erre szükség. a krumpli közé, ott se találta. El- előtt is beletúr a krumpli közé. A kis öregasszony különben a lopták, egész biztos ellopták azok Meg is hőköl rögtön, mert az a piacon volt. Vett két kiló krump- az átkozottak, lehet, hogy éppen hamis buksza, lám, ott lapul a lit, nem mintha otthon nem vol- az a bajuszos, egészen biztos, legsarokban, mintha még kunná, de legyen is, az ember sohase hogy az vitte el. Ó, a szégyen- cogna is. tudhatja mi jön, mi lesz, s akkor télén, hogy nem sül ki a szeme, — Ez az előbb nem volt itt! — legyen a kamrában mihez nyúl- meglopni a szegény öregasszonyt, bizonygatja, most már szégyen- ni. így tanulta még a nagyany- Micsoda világ ez, milyen cafkák kezve. az emberek... Oda a buksza, most A rendőrből kitör az eddig el- már oda... fojtott nevetés és úgy harsogja, Jól megtermett rendőr sétálgat telehahogva &z utcát, mintha egy hatalmas buksza, azazhogy nem az úttest közepén. Mintha semmi jó viccet hallott volna: is mellette, hanem pontosan dolga nem volna az égvilágon, — Látja-e, rosszul nézte meg, mindennek a tetején, bele is pis- csakhogy így sétálgasson, hintáz- édesanyám... — aztán egy kicsit log időnként a szatyorba, ott tassa kezében azt a gumibotot, hivatalosra vált a hangja, csak a van-e még? — sok a rossz ember, Csizmája sarka egyenletesen ko- szemében bújkál tovább a kunvigyázni kell rá. Tehette volna a pog a kockaköveken, az egész cogás. — Nem kell mindjárt az szatyor aljára is, de akkor meg ember maga a biztonság, a nyu- nem látja a kopott hasú bukszát; galorn és a védelem... — Rendőr elvtárs... jaj, kedves jától, így tanította a lányát is, fiát is... Viszi hát a két kiló krumplit, meg egy kicsi húst, mellette a embereket szidni, rendes népek élnek ma már errefelé is... Tudja-e? Az öregasszony, mint valami és azt látni kell mindig. Pörköltet csinál... Vereslő szaf- rendőr úr, — sipitozik oda a ki- ton, mint apró hóbuckák, meg esi öregasszony a járda széléről, ijedt madárka, felpislog a hatal- hótól kapott rögök, úgy váltogat- mert dehogy is lépne le oda, ahol más rendőrre, hogy hát mit is ják majd egymást a krumpli és úgy száguldoznak azok a megve- mondjon erre az emberfia, aztán húsdarabkák. Aprókat cuppogott, szett autósok, motorosok, mint a csak ennyit motyog: és a nagy tervezésben szépen be- megvadult ördögök. A rendőr, — Jól van no, de nagyra van... le is botlott a járda szélébe. Nem úgy látszik, töpreng valamin, A jó pap is holtig tanul — s már esett el, csak négykézlábra for- mert nem figyel fel a halk sirán- szedi is lábát, az otthoni fürge- dítot.ta a suta lendület, a sza- kozásra. séggel, siet haza, kicsit boldogan,' — Rendőr úr... kedves, rendőr kicsit szégyenkezve, mert megts- bácsi — mondja most már hango- lálta a bukszát, meg az emberek kék, lánykák, futottak szanaszét sabban és most a rendőr meg is se olyan rosszak... rettenetes serényen a krumplisze- fordul, oda is lépeget, három lé- GYURKÖ GÉZA tyor el a kezéből, a szatyorból mint iskolából szabadult legény— Azt mondjátok, barátaim, hogy a szerelem múlandó. Igen, csak körül kell nézni, vagy emlékezni, igazatok van. Ez a szabály, a kivételek szóra sem érdemesek. De minden szerelem másképp múlik el, s némelyiknek egészen különös a halála. Egyébként alighanem minden halál és elmúlás egyformán különös, ré- mületes, mégis a magunkénak tulajdonítjuk a legnagyobb jelentőséget — így vagyunk a szerelemmel is. «-Az enyém volt a legszebb, a legfurcsább, a legfájóbb« — mondjuk mindannyian, ártatlan csalók, hazug igazmondók. Most pedig hallgassatok meg. — Vibrálással kezdődött a vég. disszonáns félhangokkal, mint amikor a kezdő hegedűs egy pillanatra belehúzza a szomszédos húrt is. Ha egyezik a hangnem, még félrevezető is lehet a melléfogás, mintha odatartozna. De cisz mellett bántó például a tiszta d mellékzöngéje. Nem folytatom a hasonlatot, azokról a kis női álságokról van szó, amiket mindnyájan ismertek. Én vettem észre először a finom hangzavart, ő hagyta, hogy »kifussa magát« az ügy. De hagyjuk őt. magamról akarok szólni. Észrevettem, de — nehéz az ilyesmiben megnyugodni. Nem kedvelem »szív« és »ész« olcsó egymásnak ugratását, hiszen egy az ember. De tanúja, mondhatnám megfigyelője -voltam annak, hogy értelmem már felfogta az elkerülhetetlent s a szívem még mindig remélt. Majd belefárad, gondoltam, de másként történt. Nehezen alszik el a tűz, ha időnként, dobnak rá valamit. Szívem — maradjunk ennél a sokat koptatott szónál, talán nem véletlenül vált az érzések jelképévé — szívem nem nyugodott meg. Kalapált, kihagyott, ugrált, biztosan tudom, hogy éi - Wrokardiográfiai értelemben is. Ugyanakkor tudtam: mindennek vége. Sorsszerűén, vagy félreértésből? Mindegy. — Eddig meglehetősen kaptafahistória, még akkor is, ha hozzáteszem, hogy így nem lehet élni. Valóban nem lehet. Természetesen puszta előítélet, hogy »élni kell« — erre is gondoltam azokban a nehéz napokban, amikor életem zűrzavarában ő nem volt hajlandó mellém állni. Hogy mi tartott vissza? A szégyenkezés. És az arányérzék. Van halhatatlanság. mondtam magamnak, és vannak repedezett, festett körmök. Vannak varázsfényű csillagok, és vannak ártó, torz lelkek. Megtaláltam magamban a szégyenkezést és az arányérzéket, de ez nem segített rajtam, csak visz- szatartott az úgynevezett jóvátehetetlentől. Nekem segítség kellett, orvosság, gyógyulás. Amikor legjobban akarja az ember, nem jön. Lehet, hogy semmit sem szabad nagyon akarni, mert eláruljuk gyengeségünket a született rosszaknak? — Nem tudom. De ez történt: annyira foglalkoztatott, éjjel és nappal, akkor is, ha marhapörköltet ettem, vagy viccet meséltem, hogy telítve voltam boldogtalansággal és megvetettem magam érte. Egy szeptemberi délelőtt míg az üresség önkívületében'sétáltam, a híg napfénybe bámultam és kavicsokat rugdostam a park útjain — egyszerre, mint ama híres villámcsapás, belémvágott, hogy én vagyok ő. Igyekszem pontosabban megközelíteni az élményt, bár egy másodpercig tartott az egész és a szarfWf? ¥ ¥* vak szegényesek. A testében, a bőrében éreztem magam, értsétek meg. Homlokom és tarkóm körül éreztem hajának könnyed, esik- landó tömöttségét, tagjaimat az ő ruganyos mozdulatai feszítették, az ő szemével láttam. Ez a legfontosabb. Semmit sem láttam a világból, sem a park fáit, sem az őszi napfényben szomorúan baktató embereket. De magam láttam, az ő testéből kifelé, az ő szemével, az ő okos, barnahideg- fényes, sohasem egészen őszinte tekintetével. — Egy másodpercig tartott az egész, higgyétek el, mégis lepergett előttem minden, mint a haláig előtt szokott, ahogy mondják. Nem részletezem a felelőtlenségnek azt az érzését, ami akkor átsuhant rajtam, némely nő játékos örömét, amikor kedvét leli egy erős férfi szenvedésében, s aminek borzongató, majdnem kellemes aljasságát akkor, az ő bőrében, csontom velejéig éreztem. Ez a különös pillanat ajándékul nyújtotta felém, amire hosszú hónapok gyötrelmes energiájával hiába törekedtem: megértettem őt. Természete törvényét követte, amikor úgy gondolta, minek menjen el kedden a megbeszélt találkozóra, hiszen szerdán is várni fogják. Megértettem, de nem bo- csájtottam meg. mert rólam volt szó és ilyenkor minden férfi nagybetűvel és meghatóban gondolja magáról: ÉNRÓLAM... — De nem a megértés annak a nagy pillanatnak a tanulsága. Hanem ez: minden szerelmi gyötrelem végső oka, hogy soha, egy pillanatra sem látjuk magunkat a másik szemével... Nekem megadatott. — Miért hallgattok, barátaim? Többet is mondjak? Hát ió. Kiábrándultam magamból. És meghalt a szerelem. Illyés Gyula: A kocsissorról A kocsissorról a süket Gyalog nem is sejti, hogy érte harcolok; hogy könyvbe írtam ... s már ha lelkemen szárad, hogy a népet képviselem: öt képviselem ... Meg-megáll. ha lát, nem engem köszönt, az apám fiát; köszönt rajtam egy ismerős nevet s mögüle hunyorgó emlékeket. Azokat nézi... Néz, néz — várja, hogy valakivé csak visszaváltozok? így állunk, állunk, — lép végül tova, várja a kút, a vályú, a lova. A pusztán mindig sürget a dolog. Senki sem tudja, hogy költő vagyok. (A Rend a romokban c. kötetből, 1937.) A pálfai toronyból Kint a határban, hol mint a homok szállt a napszámos nép, a folyékony ország: új házak szerte. A még puszta föld porában a zömök tetők: megannyi szög, jól bevert szögfejek! — A volt cselédek leltek ott helyet — Nemzet ver ott honába gyökeret! Bonyhádi ég Szállt épp felém a labda. Elészaladva úgy rúgtam vissza: magam is vele szálltam egy darabig. Hogy vitte, vitte szívemet szinte beléd, bonyhádi gimnazista ég! Szállt szemmel láthatón a vágy. Hová hullt? Nem emlékezem. Mintha valami odafenn maradt volna belőled, ifjúság! Vidám reggel Nagymosást, müven gyönyörű teregeíést csinált a zápor, tündököl tető, ég, fa, fű, meg a szívem a tisztaságtól. Megyek, még nem tudom hova megyek, hang nélkül énekelve, ntaim korlátlan ura, hű tagjaim friss fejedelme. Megyek a munkámmal, ahogy az a kapás paraszt a dombra. Munkám: lássam szavakba fogva, hogy milyen elhagyatott vagyok! Megyek szöllők kis útjain: ne találkozzam senkivel; soha nem voltunk ily közel egymáshoz, embertársaim! Illyés Gyula köszöntése Gyenes István Az irodalmi korszakokat legtöbbször egy olyan író neve jelöli, akinek életműve összefoglalás és kiindulópont egyszerre, magába tudja sűríteni ■ mindazt, amit az elődök jelentenek, s útnak indítójává tud válni egy elkövetkező korszaknak, Vörösmarty az egész reformkort idézi, Arany a Világostól Adyig terjedő félszázadot. Az Ady utáni nemzedékek legjobb törekvéseinek szálai Illyéshez vezetnek, az utána következők pedig tőle indulnak ki. Neve sokkal többet jelent, mint amennyit művei takarnak, nemcsak azzal, hogy a Nyugattól a Válaszig szervezője és irányítója volt irodalmunknak, hanem azzal, hogy életműve — miként valóban csak az igazán nagyoké — egyszerre jelenti egy korszak lezárását, és egy új kezdetét. Korszakos jelentőségét nem egyetlen könyv adja, talán el sem lehetne dönteni, hogy melyik a legjobb alkotása. A pályakezdő Nehéz föld, vagy a legnagyobb sikert jelentő Puszták népe épp úgy részei az életműnek, mint az Ebéd a kastélyban utolsó remeklése, vagy a kevesebbet emlegetett Lélek és kenyér. Az Illyés-i életmű már most is zárt egészként hat, nem legjobb alkotásaival, hanem összességével, mint egy roppant építmény. Nincs írói fogása, nem hökkent meg témái újszerűségével. Tulajdonképpen egyetlen témát variál, a gyerekkor nagy élményét, de az egyéni élményben a közösségi sors szólal meg. Hangja tiszta és hibátlan, soraiban a tisztesség és az igazság felel. Ez a titka, s ez magyarázza, hogy az is magáénak vallja, aki nem a pusztákról indult el. Magyar író, de e jelzőnek nála külön jelentősége van; kevesen érezték jobban magyarságuk mélységes felelősségét, mint ő. A közismert epigramma, melyben önmagát figyelmeztette, mindenkihez szól: nem az jelenti az igazolást, hogy honnan jössz, hanem, hogy hová mész. A rácegresi pusztától hosszú út vezetett a Kossuth-díjig, de minden sor, amit leírt, vallomás és felelősség- vállalás. Hatvan éves. Persze minden viszonylagos. Akik könyvei sorát nézik, amelyek egy gazdag, hosz- szú élet termésének is beillené- nek, csodálkozva mondhatják; még csak ennyi? De akik ismerik, akik csak egyszer is átadhatták magukat tiszta derűjének, még inkább csodálkozhatnak: már ennyi idős? S a születésnap ünnepe idézzen egy régi estét, amikor jófajta szekszárdi bor mellett Féja Géza, mint alkalmi tény ér jós, tré- fásan-komolyan életvonalunkból próbálta kiolvasni a jövendőt. Illyésnek nagyon, vidáman mondta: — Hej, te Gyulám, nagyon hosszú életű leszel! Legalább száz évig élsz! Illyés elnevette magát, két kezét gyerekes örömmel emelte fel: — Mint Harpagon a Fösvényben, mondhatnék-e mást: az isten szóljon belőled! Hatvanadik születésnapján kívánhatnánk-e egyebet? Legyen igaza Féja Gézának. CSÁNYI LÁSZLÓ
