Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-16 / 217. szám
Domenico Rea: cSfíeqén sjem berek kyfindketten öregek és szegé- ■ ■ nyék lévén: Amelia és Momertino elhatározták, hogy egybekelnek. Amelia hozománya egy kis kunyhó volt Mianoban, s Momertino a maga vidám öregségét, élénk szellemét vitte a házasságba. Vagyis hát házasságról nem igen lehetett szó, mivel mind a ketten frigyre léptek már külön-külön, sok évvel ezelőtt. Amelia nemrég látta volt férjét, öregen és megtörötten húzott egy zöldségestaligát — csacsi helyett. Momertinot pedig szó nélkül faképnél hagyta a felesége — meg sem ismerné már, ha találkozna, vagy akárha beszélne is vele. Amelia... ha öregedő képzeletének játéka olykor felidézte benne férje képét, nem bánt meg semmit. Bizony elhibázta a házasságát. Férje híjával volt minden hiúságnak és becsvágynak. Nápolyban született, huszonöt éven át járta a tengert személyszállító hajókon. Amelia meg nem arra termett, hogy a szűkös kunyhóban élje le életét. Valósággal fuldokolt odahaza: friss levegőre vágyott, ha jött az este. S mivel férje ilyenkor holtfáradtan zuhant az ágyba, Amelia kénytelen volt egyedül sétálgatni... Rótta esténként az utcákat, a férfiak megnézték őt. .. Aztán olykor megengedte, hogy csatlakozzék hozzá egy-egy keménygalléros, pálcás, szalmakalapos gavallér, mindmegannyi „jóravaló” ember, nem matróz és nem is rakodó- munkás ... Ha nem vágyott volna annyira a friss levegő után, sohasem ismerkedik meg elegáns és előkelő férfiakkal. Olyanokkal, akik egy csókért — micsoda idők! — egy lírát is adtak! S egy este kocsi állt meg Amelia mellett: finom úriember intett neki, virággal gomblyukában és dupla aranylánccal a mellényén. Nagy haj- longással invitálta Ameliát, a kocsiban a kezét csókolgatta, s kellemes vágtában, miközben szép szavakat suttogott a fülébe, Bel- lavistába értek. Négy napig maradtak ott. A kunyhóba visszatérve, Amelia úgy érezte, mintha álomszép nászúton járt volna. Ezután nem tűrhette tovább férje szidalmait és verését; egyébként is már régen úgy tekintette őt, mint fivérét, s úgy vélte, most is ővele együtt kellene, hogy örüljön e szép utazásnak ... Ám amikor férje megkérdezte: „Kitől kaptad ezt a pénzt?” — Amelia jobbnak látta, ha titkolózik. S ez a nap volt a kezdete sorsa rosszra fordulásának, ezen a napon kezdett a tolvajok útján járni. Folytatta sétáit: kedvtelésből, vagy kény- telenségből — nehéz lenne megmondani. Veszélytelen sem volt a mestersége: éjszaka kellett kisurrannia. mindig az utcák árnyékos oldalán járt. Aztán odajutott, hogy hajdani szénségének nyoma sem volt már. Cigarettára nem telett, sem arra, hogy csokoládészelettel megédesítse száját. Sétálgatásai közben sohasem jutott eszébe, hogy otthonra tegyen szert, s amikor visszavonhatatlanul megcsúnyult, ráadásul még mogorva is lett. Puha ágyakból egyre keményebb és piszkosabb fekhelyekre vetődött, míg végül elhatározta, hogy otthagyja a várost és a hegyoldalon egy nyomorúságos kunyhóban húzta meg magát. De itt legalább a kertek friss lehelete vette körül. Hamar elfelejtette sétáleatásait és megszabadult rossz szokásaitól. Hogyne, hiszen dolgozhatott. Hajnalban az első villamos csörömpölésére ébredt, és sietve rendbeszedte magát, hogy idejében ott legyen az előkelő úrnő házában, ahol öt személyre kellett reggelit készítenie: kávét, szalonnás rántottét marsalai borral, pirított kenyeret vajjal és gyümölcsízzel. Aztán ment bevásárolni, megfőzte az ebédet és tálalás közben tűrte az uraságok szeszélyeit, szidását. Utána leszedte az asztalt, s míg gazdái aludtak, ő mosogatott és tisztába tette a szennyesüket. Este még elkészítette a vacsorát, felszolgálta, aztán hazament és lefeküdt. Dolgozott és dolgozott, lélegzetvételnyi szünet nélkül, ez volt az élete. Százszor inkább élt volna kenyéren és vízen, fent Mianoban, a kertek üde leheletétől körülvéve! Egy szombati napon szörnyű oldalfájással ébredt. Percre se hagyott ki a fájás, azt hitte, vége van. Naphosszat sírdogált • magában, hiszen nem dolgozhat tovább. Az esti órákban némileg enyhültek fájdalmai. A szomszédból meglátogatta egy öregasszony: — Miért sírsz? — kérdezte. A melia elmondta egész élete M történetét. — No, nem köll mindjárt kétségbeesni. Megmaradsz, ne félj. Magam ellen teszek, de holnap korán reggel készülj föl, aztán elviszlek, beléphetsz a láncomba... Másnap reggel hét óra felé érte ■ jött az öregasszony. Alig lehetett ráismerni, annyira nem hasonlított a tegnapi formájához. Ősz haját szétzilálta, láthatóan nem mosakodott, szeme duzzadt-vö- rös volt, és rongyos, öv nélküli ruhát viselt. Nem úgy Amelia: legszebb ruháját vette fel, hosz- szú, tiszta főkötőt, mivel azt hitte, hogv valami előkelő és kegyes emberhez mennek. Az öregasz- szony rászólt: — így nem jöhetsz, de nem ám! Egészen másképp kell öltöznöd. Szedd csak elő a legócskább ruhádat ... ez jó lesz... csak még itt is szakítsd el egy kicsit. — De akkor kilátszik a meztelen lábam, — mondta Amelia. — Annál jobb. Minél szánalmasabban: az a fontos... így ni... Most még kócold össze a hajad kend be a képedet... Ez igen, jól van ... Aztán gyalog lementek Nápolyba. A városszélen már mintegy tíz főnvi kolduscsapat várta őket. férfiak és asszonyok. Ameliáról tudomást se vettek. A „lánc” főnöke munkára sorakoztatta fel őket, majd elhangzott a jeladó kiáltás: — Adakozzatok a tisztítótűzben szenvedő lelkekért! Erre az öregemberek és asszonyok lánca elindult, egyikük meg rázendített: — Őmmária. istenannya!... A lánc elindult, hosszú és kanyargós libasorban, mint valami óriás százlábú ... Az öregasszonyok, viharvert ráncos arcukkal, két-három sáraa, lötvögős fogukat mutogatva, förtelmes rongyaikban, mint a siratóasszonyok egv falusi temetésen, a férfiak vizenyőskék, gyulladt szemmel, mellükön keresztbevetett tarisznyával — és mindig veszekedésre készen az asszonyokkal az elsőbbségért, a jobb helyért... A lánc megállt, ha kereskedő tűnt fel az utcán, s a kereskedő is megállt és adott egy lírát a kolduscsaoatnak, mert így kívánta a szokás és hagyomány Madonna szombatján. Olyan is akadt, aki öt lírát adott. Az alamizsna nagyságához mérten vált élénkebbé és meeindultehbá a koldusok éneke, öt líránál például abbamaradt az „Őmmária .. ” és kórusban gajdolták fakó hangjukon: „Üdvöztiljenek a te halot- taid!” Arillo pedig, az egyik vénember időnkint közbekiáltott recsegő hangján: „Madonna szombatja van, könyörüljetek rajtunk!” Ezen az első szombaton több mint háromszáz kereskedőt énekeltek körül. Amelia annyit kapott részesedésül, hogv a következő szombatig élhetett belőle. Ekkor újra jött a szomszéd öregasszony és Ameliát már rongyaiba beöltözve találta, de oly kegyetlenül szánalmas volt. hogv a másiknak leesett az álla. Látta, hogy nem hiába fáradozott Ame- liával, ezért tovább oktatta: — Amikor a láncban vagy és észreveszed. ho^v gvászotó e^>- ber megy az utcán, szakadj el tőlünk és külön énekelj, könyörögj az illetőnek. Ez mindig több pénzt jelent. Nem kellene ilyesmire tanítanom téged, magam ellen teszem, de valakire rá akarom hagyni a tapasztalataimat. Amelia megfogadta a jótanácsot és még több pénzt szedett össze. A harmadik szombaton százával gyülekeztek a koldusok a püspöki palota oszlopos bejárata előtt, arra várva, hogy szétosztják köztük a bíbornoki lakoma maradékait. Amelia már gyakorlott koldus volt, bár távolról sem sajátította még el a mozdulatoknak és a rimánkodásnak, azt a gyorsaságát, amely a vezetésre alkalmassá tette volna. Sok fiatal koldusasszony is volt a csoportban; karjukon tartották gyermeküket és anyai mohóságuktól űzve, nem engedték előre az öregebbeket. Ameliát már az a veszély fe- ' nyegette, hogy alamizsna nélkül marad. Ekkor erős kéz ragadta meg és egy sötét folyosón át a palota oldalkapujához vezette Momertino volt az. Csakhamar két apáca szobájában voltak, akik láthatóan jószívvel voltak Mo- mertinohoz. — Ez itt az unakahúgom — mondta Momertino az apácáknak. pompásan megebédeltek, ■ gyümölcsöt is ettek és sok finom édességet. Aztán Momertino elvitte Ameliát és így szólt hozzá: — Fiatal koromban csónakos voltam ... téged is sokat, vittelek a bárkámon, emlékszel rá? — Nem emlékszem, — mondta Amelia. — Egyszer a bárkámban kerestél menedéket, Mergellinánál, amikor a rendőr kergetett. Momertinora nem emlékezett Amelia, de homályosan rémlett valami, arról az estéről amikor kénytelenségből szinte mesfür- dött a félig vízzel telt bárkában ... Momertino folytatta: — Hát hogyne emlékeznél... Sírtál és mindent ígértél nekem, a világon mindent, ha átviszlek a túlsó nartra, minél messzebb a rendőrtől... — Ó, szűzanyám! — kiáltott az öregasszony — hát így megvénültél azóta?! — És te? — mondta csendesen Momertino. Beszélgetni kezdtek és emlékezni, felidézték szép ifjúságuk letűnt idejét. Azóta sem találkoztak. csúnya szegénv öregemberek lettek, csak az ég volt fölöttük mindig ugyanaz ... Ezen az estén Amelia házában tért nyugovóra Momertino. S mivel férfi volt a házban, még hozzá vidám. Amelia egycsaoás- ra más színben látta a világot, és a férfinek adta a keresetét is. Momertino pedig hajnaltól napestig talpon volt. A kikötőben dolgozott, egyszer hordár volt, másszor árut őrzött, s otthon mindig került varrni az asztalra. Olykor még darált hús és makaróni is. Vasárnanonkint este kiültek a kis kunyhó elé és örültek a kertek illatos leheletének, derűsen s egyben szomorúan is mint a szegénvek. akik ma ettek és reménvkednek. hogy holnap is lesz mit enniök . .. Fordított-» • Gyenes István JÓBA TIBOR: É 1 F É L i gazda eladja a téliénél A gazda előretessékel: a félhomályos istállóban ott áll Fá- ni, a tehén. Jöttünkre megfordul, bölcs közönnyel végignéz rajtunk, aztán unottan tovább rágcsál. > — No, ez az — mondja a gazda, s bizonytalanul az állatra mutat. Félrebillent fejjel nézi a tehenet és ezt mondja: — Senki egy rossz szót nem mondhat rá. Fáni ugyanis eladó. Szép tehén, jó tejelő, s nincs szükség arra, hogy dicsérjék, mert vásárra se kell vinni: a gazda már megegyezett a szövetkezettel, s holnaptól kezdve Fáni a közös istállóban ropogtatja a szénát. Két évvel ezelőtt, amikor annyi álmatlan éjszaka után beléptek a szövetkezetbe, Fáni volt a hit és a remény, a saját gazdaság, az örökölt és összegürcölt nyolc hold emléke és jelképe, s ahányszor ránéztek, ezt gondolták: „Ennyi maradt”. Sokáig, talán egy évig, ez vigasztalta őket. A gyerek, aki azon az őszön rukkolt be, minden levelében tudakozódott Fániról is. A gazda ilyenkor elérzékenyült, mert a Ferkó gyereknek végtére már alig volt köze a nyolc holdhoz. Amíg iskolás volt, ott szorgoskodott a krumpliszedésnél, kukoricatörésnél, aztán ez is elmaradt, a szomszéd városban ipari tanuló lett, majd szakmunkás. „Egészen mégsem szakadt el tőlünk” — gondolta a gazda, amikor katonafia levelét olvasta, s ez öröm is volt, vigasztalás is. A Fáni tehenet holnap mégis kivezetik az istállóból, a gazda pedig átveszi az árát, amiben már előre megállapodtak. Még áldomást is isznak rá az elnökkel. — Az a jó, hogy nem kerül bitangba, — mondja az asszony, aki utánunk jött, s mögöttünk ágaskodik az istállóajtóban. — Meg egy kicsit a mienk is marad, — mondja a gazda megnyugodva. Cigarettát keres elő, rágyújtunk. Csak nagysokára szólal meg: — Nehezen szántam rá magam a tagságra, — mereng magában. — A nyolc hold, hiába, elvtárs, . sajnáltam. , .Hisz minden barázdáért megdolgoztunk. Közömbösen mondja, mint akitől már nagyon messze van a múlt. Persze a Fáni mégis más, a szívükhöz nőtt, ha ugyan szabad ezt a kifejezést használni. — Mégiscsak eladjuk, — mondja a gazda és széttárja a kezét. — öregszünk is, meg úgy látszik, változik is az ember. — Beleszoktál a könnyebbe, — nevet az asszony — nem vagy te még annyira öreg! Ä gazda is mosolyog, persze* hogy nem annyira öreg. — Úgy van az elvtárs, hogy amiként változik a világ, mi is akként változunk. Én se vagyok az, aki még két éve is voltam. Más kell nekünk is, mint akkor. Hát így határoztuk el* hogy megválunk a Fánitól. Mert kell a pénz, hiába, mindenre nem futja másként. A Fáni árának is megvan már a helye. Hisz ezért is adjuk el. Mert televíziót veszünk belőle... CSÁNYI LÁSZLÓ WW»A^W^A/WVVNA<VWWVVV/WVWWVWVWV SIKER Traktor dohog az éjszakában. A kislány másik oldalára fordul, fülel a távoli zenére, s mint ha kábulna mézes ízű bortul, úgy zsong benne a gyönyörű tavasz.. Szemébe issza a himes mennyboltot, két hó-karját magasba nyújtja: tegnap este először csókolózottl Siker Jenő kefekötő ugyanúgy ivott, mint a többi kefekötő a Kefekötő és Kiszerelő Vállalatnál. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy fenti vállalatnál nemcsak a kefekötők ittak, hanem a kefekönyvelők, a kefeelőkészítők és a kefeki- szerelők is, úgy, hogy Siker Jenő nem lógott ki a kollektívából. Ugyanannyi volt a normája, mint a többi kefeszakembernek, pontosan annyit ivott, amennyi belefért. Tekintettel arra, hogy kefekötőknél ez haladó hagyománynak számít, senkinek nem tűnt fel Siker részegeskedése, legkevésbé Tájt Alajos igazgatónak, aki valamikor szintén kefekötő volt, és még ma is úgy ivott, mintha annak idején ki se emelték volna. Történt egyszer, hogy műszak végeztével együtt ivott az egész ke f egy ári nagy- aktíva, mikor Tömény Szilárd, a személyzeti vezető a nyolcadik rundó után megkérdezte: — Gyerekek, hol van ma Siker Jenci? Valamennyien megdöbbenve néztek körül. Valóban, hol van ma Siker Jenci? — Már tegnap se piált velünk — állapította meg Spiccer Kázmér, a normás. — Csak nincs valami baja? — De igen — szólalt meg most halkan Sörös Vendel, Siker testi-lelki jóbarátja. — Nagyon nagy baja van, ugyanis a felesége kijelentette, hogy ha nem hagy fel az ivással, ő visszaköltözik a mamájához. — No és? — kérdezte Spiccer Kázmér üveges szemekkel. — Szegény Jenő végzetes lépésre határozta el magát — folytatta Sörös. — Tegnap befeküdt a kórházba, elvonókúrára. — Elvonókúrára? — döbbent meg Tájt Alajos, az igazgató, és ijedtében kiitta Tömény Szilárd féldecijét. — Akkor Siker Jenő egy közönséges alkoholista... — Stimmel — mondta Tömény, a személyzetis és egy újabb féldecit kért. — Aki elvonókúrára jelentkezik, az alkoholista. Az alkoholistákkal pedig vigyázni kell. A tizedik rundó után a nagyaktíva határozatot fogadott el: mivel Siker Jenő elvonókúrára ment — tehát alkoholista — alacsonyabb munkakörbe helyezik át. Ellenvélemény nem volt, erre újra ittak, majd éjfél után felhőléptekkel szétszóródtak az éjszakába. Mikor Siker Jenő kijött a kórházból, a kefekötőktől áthelyezték a kefeelőkészítőbe előkészítőnek, majd egy hét múlva a keferaktárba anyag- mozgatónak. És amikor az áthelyezés miatt bement az igazgatóhoz, Tájt Alajos kijelentette: — Mindennek maga az oka, Siker szaki. Tudomásunkra jutott, hogy elvonókúrán volt, és ez any- nyira megdöbbentett minket, hogy ki kellett zárnunk a kollektívából. Hiszen maga egy közönséges alkoholista! — Csak voltam — mondta Siker és könnyes szemekkel hagyta el az igazgatói irodát. Hetekig el volt keseredve, nem találta a helyét. Egy hónap múlva, amikor már a köszönését sem fogadták, bánatában úgy berúgott, mint egy disznó. Másnap szintén, és harmadnap szintén. Mikor ez a kefekötő vezetőség tudomására jutott, látván, hogy Siker a javulás útjára lépett, visszahelyezték őt kefekötőnek, Siker azóta újra boldog és iszik,iszik a nagvaktíváral. egészen a delirium íremen sin. Miklósi Ottó
