Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-16 / 217. szám

1962. szeptember 16, TOLNA MEGYEI NfiPCJSAÖ *7 Csicsóban búcsú volt Túr a disznó... Semmi hőse hozzá.*. Szputnyikot kérek.*. Kiapadóban a forrás.. 1 Csicsóban búcsú volt, mégpedig szeptember 9-én, vasárnap, Csicsó Hőgyész községhez tar­tozik, és zarándokhely. Még gyermekkoromból is­merem. Én is elzarándokoltam ide Miszláról, a falu népével. Mindig olyan nagy »prosecció« indult a falunkból, hogy a be­tegeken és másvallásúakon kí­vül talán senki sem maradt otthon. Már reggel elindultunk, hogy estefelére odaérjünk, mi­re kezdődik a körmenet. Rót­tuk a kilométereket porban, esőben. Útközben szakadatlanul énekeltünk. Persze, nemcsak Miszláról, hanem vagy harminc faluból zarándokoltak ide az emberek. Az id ■ zarándoknap alkalmából ismét csicsóba vetődtem. Nem »proseccióval" mentem, hanem autóval és autóbusszal. Ez azért lényeges, mert Hőgyészen várni kellett az autóbuszra. Megje­lent egy alacsony nő, hatalmas bőröndöt cipelve. Nem hagy­hattam szó nélkül, megkérdez­tem, ki ő? — A sekrestyés; Őszintén szólva megsajnáltam a templomi szolgát: hagyják a hívek, hogy ez a törékeny nő talán nálánál is nehezebb bő­röndöt cipeljen. Ezt mégsem nézhetem el, felebaráti tiszte­let is van a világon, odalép­tem hozzá, s felsegítettem a buszra a bőröndjét. Ezután le­szálltunk a csicsói elágazónál; Itt a kalauz udvariaskodott. A sekrestyés láthatóan Csi- csóba igyekszik, és egyedül akarja becipelni ezt a bőrön­döt? Hát nem akad a hívek között, aki ilyenkor készenlét­ben állna? Hagyják, hogy ez a törékeny és kicsit sem fiatal nő cipekedjen? Bezzeg az én gyermekkoromban— Mit tehettem, ismét megra­gadtam a bőröndöt... Feleségem is segített, így hát elbírtuk; Fúrta az oldalunkat, hogy mit rejteget a bőrönd. Meg is kérdeztük. — A miseruhák vannak ben­ne — mondta a sekrestyés. — És ha most nem jönnek, ne­kem kellett volna cipelni— | 11 sekrestyés sok mindent me­sélt a templomról. Megtudtuk, hogy a templom tulajdonkép­pen még a Mercy grófi család nevéhez fűződik. Itt a domb­oldalban már akkor is legelő volt és túrt egy anyadisznó, s víz fakadt, ebből lett a szent­kút. Állítólag ez a disznó túrta elő az oltár fölött lévő szent­képet is, de ez nem biztos. Namármost a grófok nagy gon­dot fordítottak arra, hogy ez élénk búcsújáróhely legyen. Ké­sőbb, az igényeknek megfele­lően csárdát is létesítettek a templom mellé és ott nagy mulatozásokat tartottak. A csárda azonban már nincs meg, mert vendég hiányában minden csárda be szokott csukni. A kanonok úr pedig holnap, va­sárnap nem jön ki, mert nem bírja az olyan tömeget, mint amilyen itt szokott lenni. A mostani zarándoknapok már nem a régiek. Megérkeztünk. A fák alatt néhány öregember és asszony kuporgott. Akkor jában érkez­hettek, mert csaknem vala­mennyien ettek. Ételt csoma­goltak elő az újságpapírokból és szakajtó ruhákból, s fala­toztak. Néha körbejárt egy üveg bor, mindenki ivott be­lőle. Valaki már kiürítette az újságpapírt, s olvasgatta. A Népszava egyik száma volt. | Bekukkantottunk n templom­ba. Nem voltunk túl sokan. Ha éppen le akartunk volna ülni, még ülőhelyet is kaptunk vol­na. A falak viszont visszhang­zottak a Mária-énektől. Pár percig ücsörögtünk az ajtóban, s közben parázs jelenetnek voltunk tanúi. Egy asszony egész nyaláb virággal suhant el mellettünk. Egyenest az oltár­hoz lépkedett. Valaki rászólt az éneklők közül, de jó hangosan, hogy még mi is meghallottuk: — Ne tegye oda! Az asszony mégis az oltárra tette a virágot. — Nem érti, hogy ne tegye oda? — Oda teszem, ahova aka­rom; Kinek hívják magát itt? Semmi köze hozzá... — Nincs annyi esze, hogy ott útban lesz? Többen is ráförmednek, ab­bahagyják az éneket. Váloga­tott szitkokat vagdosnak az asszony fejéhez. Végre össze­szedi a virágot, s elviszi, a töb­biek pedig folytatják az éne­ket, ahol az előbb abbahagy­ták. Egész sereg cigányasszony és lány tódul a templomba, ott maradnak ők is az ajtó környé­kén. Teli torokból éneklik: — Mária segíts rajtunk..; Valamennyi kezében égő gyertya van, mert ilyen szent helyre azzal illik jönni. De aztán, mintha csak megúnták volna az éneket, élénk eszmecsere kezdődik köztük, már alig éne­kel közülük néhány. Az egyik fiatalnak látszó cigányasszonyt megszólítottam: — Hát a férje hol van, nem jött el? — Hogyan jött volna el? Dol­gozni van. Valamiből nekünk is meg kell élni... Még mást is akartam kér­dezni, de úgy látszik, nem volt hajlandó velem társalogni, mert rámszólt: — Inkább énekeljen maga is! Mária segíts rajtunk... Kiléptünk. Ekkor vettük ész­re, hogy ide zarándokolt a kör­nyék valamennyi cigánya, ki­véve a férfiakat, mert úgy lát­szik, azok valóban nem érnek rá, kenyeret keresnek, dolgoz­nak. I Fiatal emberi láttam könywei a kezében üldögélni. Biblia — gondoltam, s a kíváncsiság oda­vitt hozzá. KRESZ-könyv volt nála, azt lapozgatta. — Ne zavarjon — mondta. — Vizsgára készülök, csak a nagymamám azzal a feltétel­lel ajándékozta nekem a meg­takarított pénzét motorkerék­párra, hogy elhozom ide, Csi- csóba. Lesem az utat, mikor jönnek a »prosecciók«. Azok csak nem jönnek, úgy szálingóznak az emberek, innen is, onnan is. Pedig már itt lenne az esti körmenet ideje. Itt is van. Mo­torkerékpáros érkezik a sek­restye elé. Leállítja a motort, bemegy a sekrestyébe, ott le­veti a motorosruhát, majd pár perc múlva megjelenik egyházi öltözékben. Kezdődik a körmenet. Ho­gyan is szokott ez lenni az­előtt? Igen, emlékszem. A hegy­oldalban áll egy kálvária, jóval a templom fölött. Talán a domboldal legmeredekebb része terül el a templom és a kál­vária közt, s mindenütt hepe­hupás, tüskés legelő. Abban az időben a zarándokok nagy ré­sze térden csúszva szokott fel­menni ilyen időtájt a kálvá­riához, imákat mormolva, s mit sem törődve azzal, hogy a térde már vérzik. Bizonyára akadnak még ma­napság is ilyen zarándokok, est meg kell nézni! El is sé­táltunk arrafelé, de egy ilyen térden csúszó zarándokot sem láttunk. Persze, most is akad­tak még jócskán, akik ott vol­tak a körmeneten — körülbelül annyian, mint amennyien az­előtt Miszláról szoktak jönni, összesen. Ennyien jöttek össze a környék falvai bői. Miszláról' is jöttek. Azt hiszem kette: vagy hármam. Amint elnéztem a menetet, körülbelül a 80—90 százalék 50 éven felüli volt, a többi pedig 12 éven aluli. Mások nem igen akadtak. Úgy látszik, ez már csak a nagypapák és nagyma­mák zarándokhelye. | Szent énekektől visszhangzott a kornyék, mert akik ott voltak, nem sajnálták a torkukat. Nem messze egy legeltető fiú üldö­gélt, ő pedig azt énekelte: — Csao, csao, bambino... Ügyet sem vetett a körmenet­re. Zarándoknap alkalmából ba- zárosok is szoktak lenni. Most is voltak, csak jóval keveseb­ben, mint azelőtt, mert annyi nem élne meg. Akadt náluk a leveseskanáltól a kaucsukba- báig, rózsafüzérig és szentképig minden. Emlékszem, mindig nagyon örültem, ha Csicsóba mentünk, mert tudtam, hogy kapok valami búcsúfiát. A környékbeli gyermekek persze most is örülnek, ha Csicsóban búcsú van... Nem is hagyták nyugton addig a nagymamát, amíg meg nem vásárolta a ré­gen megígért ajándékot. — Fiacskám gyere, megvesz- szük a rózsafüzért, hiszen jó fiú voltál — így az egyik nagy­mama. A kisfiú addigra már terep­szemlét tartott, s látta, hogy mást is lehet kapni. Ezért az­tán nem tágított: — Nagymama, nekem egy szputnyikot vegyél! | II nagymama azonban nagy bajba került, mert mire beleegyezett volna, elkapkodták a játék-szputnyikokat, és a kis­fiú kénytelen volt megelégedni egy helikopterrel. — Szomszédasszony, idenéz­zen, milyen szép szűzanyát vet­tem — hallottam a tömegben. — Az semmi. Az enyém szebb. A mézeskalácsosnál nagy do­boz viaszból készült kéz, láb. fej-alak, pólyásbaba és hasonló »műalkotás« látható. Ezt bizony kapkodták. Mert akinek fáj a lába, az vesz egy láb alakot, beviszi a templomba, az égő gyertya mellé teszi, átszellemül, imádkozik, és meggyógyul a lába. Csak Mari néni nem vett, mondván, hogy ő az ura után tagja az SZTK-nak. 1 fl szent kiílnál egy öreg néni mosta a lábát, lehetett vagy hetven éves. Később vet­tem észre, hogy egyik lábára sánta, alig biceg. Valaki meg­kérdezte: — Hogyan jut haza Juli néni, hiszen alig áll a lábán? — A jóisten majdcsak haza­segít. — Tudja mit, errejár a mi vontatónk, dinnyét hozott áru­sítani, kéredzkedjen fel rá. Mé­gis könnyebben hazakerül... Idős bácsi azon kesergett a szentkútnál, hogy már alig fo­lyik a víz a csövön, úgy látszik, kiapadóban a forrás. Pedig mi- , lyen jó érzés ide elzarándo­kolni. Aztán megkérdezte: — Ugye az a falu ott Duzs? Bólintottam. — Mert Csicsón túl még nem jártam életemben. Igen, látszik is a bácsin, hogy útja ennél tovább még nem vezetett, Csicsón kívül mást még nemigen látott a világból. Hazsándulunk. Alkonyodik. A Kapos völgyében szürkülni kezd. Elérkezett a zarándok- hely alkonya is, mert az agyak­ban éppen most pirkad. v V Buda Ferenc A kocsolai Vörös Csillag Termelőszövetkezetben már a jövő évi termésre gondolnak. A vetőmagnak szánt búzát és árpát — össze­sen mintegy 600 mázsát — csávázzák. A KÖMLŐDI KÖTEKEDŐK — Egy év alatt három munkahely — Válás a vasúttól — A becsapott agronómus — luban, s joggal kérdezik a köm- lődiek: neki és társainak mindent szabad? Csibéstől a kotlát Ha túloznék — mondja duna- kömlődi ismerősöm — azt mon­danám: huligánok. Sőt Néha még annál is rosszabbak, olyan dolgo­kat művelnek, amin egy falubot- ránkozik meg. Egy azonban bizo­nyos: ritka kivételekről van szó az ő esetükben, s tetteiket a ve­lük egykorúak is elítélik, az idő­sebbekről nem is beszélve. S ezek után állítsuk össze a névsort. Kovács Endre, Székely György, Sándor Ferenc, Székely József, Kurilla Zoltán az, akik­ről a fentiekben szó volt, s e cikkben még szó fog esni. Egyet mindjárt az elején: szinte rette­gésben tartják a falut, félnek tő­lük, féltik az emberek azt, ami a ház körül található. Leginkább azonban a nyugalmukat, mert azt állandóan háborgatják ezek a semmirekellő fiatalok. Cselekede­teiknek csak egy részét sikerül közreadni, de azt hisszük: elég ennyi, hogy az olvasó is véle­ményt alkothasson róluk. Gyanús balesetek Kezdjük a sort Kovács Endré­vel. Rá — helytelenül — azt mondják Kömlődön: olyan alma, amelyik nem esett messze a fá­jától, mert a családból mór ültek a börtönben mások is. Ö még megúszta enélkül, de a jövője eb­ben az értelemben teljesen bi­zonytalan. Szívesen elmenne a munka temetésére. Erről mi sem ad bizonyítékot jobban, mint az: budapesti munkahelyéről ujjtörés miatt eljött. A paksi téglagyár­ból elbocsátották, a konzervgyár­ból egy másik baleset után került ki Nos, ezek a balesetek kissé gyanúsak, s nem ártana mögéjük nézni. Most sem dolgozik. Hogy mi­ből él, azt csak gondolják a hely­beliek. De kötekedni, verekedni — erre bőven telik az idejéből. Tettei közül az egyik Molnár Já- nosné bántalmazása. Az asszony a szőlőben érte tetten egyik cim­borájával, cseresznyelopás közben. Mire ő nekiesett. Bíróságra ke­rült az ügy, de pénzbüntetéssel megúszta a dolgot. S most, hogy a büntetést nehogy behajtsák, nem vállal rendszeres munkát Pedig még protezsálták is. Mun­kásokat toboroztak a vasúthoz. Öt is felvették, de amint a mun­karuha birtokába jutott, azon menten otthagyta a munkát. A ruhát persze úgy kellett rajta és társain behajtani. A Térképészeti Hivatal kihelyezett munkatársai mellé is beajánlották. Naponta 45 forintot kereshetett volna, de csak egy hetet bírt ki. Most me­gint munka nélkül lődörög a fa­Hogy mire vetemednek, arra néhány példát az alábbiakban. Odáig hagyján, hogy a legutóbbi bal alkalmával végigzörgették az összes ablakot a faluban, hogy mindennek elmondták ittasan öz­vegy Juhász Józsefnét, betörték a kapuját. Az azonban kétségbe­ejtő, hogy lopnak is. A szőlőt, gyümölcsöt nem lehet tőlük meg­őrizni. Legutóbb például a ter­melőszövetkezet agronómusát érte kellemetlen meglepetés. Látta őket egy terepszemle után a hegy­oldalban, mondta is: ezek készül­nek valamire. S másnap, vagy még akkor este meg is lopták a termelőszövetkezet feles művelés­re kiadott szőlőjét. Nem nagyon válogatnak az esz­közökben. Székely József a házak­hoz is eljárt; tyúkot, galambot lopott, egy helyről pedig kotló- alja csibét kotlóstul. Négy hóna­pot kapott érte, s ígérte: meg­javul. Nem javult meg, ma is olyan, mint régen, ő is a hőbör- gők között található. Azok között, akikre ezt mondják: nem lehet tőlük egy televízió-adást békében végignézni, mert zavarja őket a nyugalom, ők pedig a nyugalmat. Falra hányt borsó ? Jellegzetes figura, s még az if­jú hőzöngők között is megkülön­böztető figyelmet érdemel Prá- vics József. Ö nem annyira köte­kedő, de dologkerülő — s ez ta­lán még az előbbieknél is rosz- szabb. Sehol sem tud megragad­ni. Felvették a halászcsárdához, ám ott dolgozni kellett volna, s gyorsan le is köszönt. A termelő- szövetkezetből pedig szintén ki­tiltották, mert ott sem . becsülte meg magát. Pedig — s ez sú­lyosbítja a helyzetét — kétfeíé kellene tartásdíjat fizetnie.. A tar- tásdíj-fizetés elmulasztásáért már megjárta kétszer is a börtönt, de úgy látszik, neki még ez sem szá­mít. Falra hányt borsó a figyel­meztetés. Jó egy éve nem fizetett már semmit, behajtani nem lehet rajta, nincs rendes kereső foglal­kozása. Elgondolkoztatják az embert ezek a fiatalok. Már csak azért is, mert sokan az ő tetteikből íté­lik meg ifjúságunkat. Persze, az ítélők tévednek, mert ezek a ki­vételek, rossz, elfajzott kivételek. Nem mentegetjük a lelkűket, de annyit szeretnénk elmondani: va­lamit tenni kell Dunakömlődön azért, hogy megfékezzék a reni- tenskedőket. Ha másként nem megy, a törvény szigorát kell szembeállítani velük. Mert végeredményben egy falu nyugalmáról van szó, s ez nem lehet közömbös senki előtt.. Sz. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents