Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-09 / 211. szám
BÖGÖLYFALVA R endes András, a bögölyfalvi tsz elnöke, úgy határozott reggeli borotválkozás közben, hogy teljes napját az adminisztrációnak szenteli. Igaz, volna teendő bőven a határban is, dehát néha le is kell rögzíteni az elvégzett munkát, s ami lényegesebb: el kell tervezni az elkövetkező napok, hetek elvégzendő munkáit. Ebben a későn jött nyárban külör nősen fontos a helyes munka- szervezés. Az idén szívesebben és lelkesebben dolgoznak a tagok, mint tavaly, s ez még nagyobb felelősséget ró egy rendes elnökre. Elsőnek foglalt helyet a tsz-irodában, s gondosan előkészítette a munkájáhbz szükséges holmikat. Alig fogott azonban dologhoz, autó állt meg az utcán, s rövidesen megjelent az irodában a járási tanács mezőgazdasági osztályának vezetője. Pálinkás jóreg- gelt-tel köszöntött az elnökre nem minden célzatosság nélkül. Rendes András (nem hiába volt már harmadik éve elnök) meg is értette ezt a szép magyar köszöntést, s hamarosan összekoccantak a stampedlik. — Hogy megy a munka, elnök elvtárs? — hangzott el az első, tartalmában újnak egyáltalán nem mondható kérdés. HEGEDŰS LÁSZLÓ: A kovács halálára Levélben jött a hír falumból s szívem ütött, mint kalapács. Zömök alakja bennem él még — s egy hete halott a kovács. Gondolatom utcánkon ődöng, amely most csendes és kihalt, szellő motoz a vén akácon s nem hallani a régi zajt. All a pöröly, nem cseng az, üllő, vasat nem reszel harsogón s nem fulladoz a vén kovács már, tüzet szítva a fujtatón. Mintha látnám: a kopott műhely, lomos udvar előtt megáll, szúrós szeme az eget nézi, hogyha kél a Nap, vagy leszáll. Szidják az időt. Hallom újra: »Kevés a nap, mindig esik«. Eldiskurálnak. Ahogy régen együtt mulattak reggelig. Haragra lobban, vörös képpel sorra szedve a szenteket, míg hangja köhögésbe fullad. Legyint. Majd harsogva nevet. Emlékszem: egy-egy patkolásnál, ha a ló ugrált makacsul, dőlt belőle a cifra átok, mint az ár, hömpölygött vadul. Megenyhült lassan. Vén haragja s harsogó kedve is lohadt. S elölünk végül elmaradtak hetyke csikók, vérmes lovak. S napközben százszor is. Miként ha Már csak a műhelyben kopácsolt, tiszte volna: lesz-e eső. Az utat lesi. Amíg végül feltűnik egy járókelő. Ősz gazda, vállán tarisznyával, botozva pincéhöz megyen. Bevárja. S hosszan elidőznek permetezésen, szüreten. avitt szerszámai között. S mondják, egy hete virradóra csendes szóval elköltözött. Kis szőleje hiába várja, háza is. Ö már messze ment. Hallgat a műhely. Négy zugában pókhálókat sző majd a csend... Kisöreg kalandja Már nem mai legény, annyi- szent. Mégis — ha hátulról nézed — kamasz kölyöknek tűnik. Megvan a legényfeje...! De mit számít a kor a férfiaknál?! Elég az hozzá, hogy törölközővel szokott fésülködni. Aztán irány az önkiszolgáló tejcsárda. Az a kis incidens a minap, éppen ott történt. Alig, hogy te kihúztad a lábad. Kár volt sietned, kolosszális jelenet volt! Az a fennkölt méltóság, ahogy... De nézzük csak sorjában! Emlékszel, a múltkor kicserélték a kakaó-automata szerkezetét. A kisöreg nem vette észre, csak tegnap. Haladni kell a korral, hát tejzseton helyett ő is kakaóérmét vásárolt. Igen ám, de közben belibbent egy szőke szépség, nyomában tömény illatfelhő. Kisöreg köhint,'hunyorog, a gallérjához kapkod. Tudod, nyakkendőt hord kánikulában is. Mert elegáns, — olvasta valahol, úgy a századforduló táján... Kicsit várt, szerencséje volt: kakaót vett a hölgy is. Barátunk félreáll, előzékenyen bólint, maga elé bocsátja. A tündér tölt, és emelt fővel visszavonul. Kisöreg szeme — a kezelési utasítást tartalmazó tábla helyett — a dáma karcsú alakját mustrálja. Megvallom, én is mellényúltam a pohárnak. Megbocsátasz, te is voltál férfi... Gondolom, Kisöreg is - a múltba feledkezett, mert erősen rágni kezdte a száját. Még akkor se hagyta abba, amikor a poharat a tartóba kellett volna tennie. A hölgy bájosan csámcsogott, s egy kiflivéggel nyomkodta vörösre kanyarított száját. Kisöreg igencsak ráfeledkezett, gondolom, a szükséges művelet valahogy ezért maradhatott ki. Hősünk egyből a gombot nyomta meg, mint hajdan — a tejnél — a szivattyú karját. A kakaó — annak rendje szerint nyomban félszökött a tartályba. Uj gombnyomás — mert azt még ő is tud —, s máris ömlik a záldott ital, pohár híján a kövezetre! Pontosabban — mivel Kisöreg a korláttól nem tudott elugrani — egyik deci a cipőjébe, másik a nadrágjára. Na, de valami került a hevenyében odanyomott pohárba is. Lehetett — testvérek között — úgy másfél ujjnyi. A hideg kőre csupán a többi csurgóit. Ha jól emlékszem, az üvegtartály három decis. Azt mondanom se kellene talán, hogy köröskörül, a kerek kis asztaloknál könyöklők torkán a megérdemelt kortyok sorban futottak cigányútra... Most jön, aminek az elmulasztását legjobban sajnálhatod! Kisöregnek a szeme se rebben, csak az orrát tartja följebb. Nem nagyon, éppen hogy beleesett volna az eső. Aprókat köhint, a zsebkendőjéhez nyúl, beletrombitál. Nyomban ott terem a boltvezető. A „főszerep- lő”-re néz — kissé vibráló szemmel — de ő állja a tüzes sugarakat. Illetve — nekem legalábbis úgy tűnt — megrázkódott kissé, a nyaka is kivörösödött, mert a szőke szépség gúnyos arccal rábámészkodott. Egy pillanat az egész, kisöreg már visszatalált önmagához. Előhúzza a zsebórát, s tudatában rögzíti az időt. Ez fontos volt — már mint neki. Mert a következő másodpercben — jeges képpel — a panaszkönyvet kéri, és pulykapiro- san rója a sorbarázdákat. Érthető, hiszen mégiscsak sok, hogy ma, az űrhajós korszakban, egy hallatlan horderejű kakaóautomata kicserélésekor csupán hitvány használati utasítással dugják ki a dolgozók szemét, ahelyett, hogy begyűj- tenék őket kéthetes tanfolyamba ... ! Pesti János — Megy, ha visszük — volt az egykedvű válasz —, különösen, ha jól visszük! Ezután sorra elkérdezte a járás embere, hogy mi van a földben és mi hiányzik még, majd felhívta a figyelmet a helyes munkaszervezésre, végül közösen megállapodtak az eső mielőbbi szükségszerűségében. Amikor betette maga mögött az ajtót, az óra fél tizet mutatott, de csak azért ennyit, mert a járás küldötte sietett. Rendes András kissé bosz- szankodva nézett órájára, s nagy lendülettel fogott munkához, hogy a kétórás késést behozza. Alig percent meg azonban kezében a toll, amikor újabb autó jelent meg az iroda előtt és rövidesen egy újságíró szerencséltette jelenlétével az elnököt. Lelkes fiatalember volt, hatalmas kérdéskomplexumot zúdított az elnökre, melyből egyetlen lényegesebb kül- és belpolitikai probléma sem maradt ki. Bár annál a kérdésnél, — ami krónikusan hasonlított az előző látogató kérdéséhez. — annál a bizorfyos: hogy megy a mun- ká-nál, már ázt gondolta Rendes András: menne, ha hagynák dolgozni az embert! A szívélyes búcsú csak ebéd után következett be, s Rendes András már eleve letett arról, hogy elvégzi az egész, arra a napra tervezett munkáját. Rövid negyedóra múltán — amikor megjelent az Állami Biztosító ügynöke — már végképp letett mindenről. Az Állatforgalmi Vállalat délután bejött küldöttének jelenlétét már teljes nyugalommal fogadta, míg az estefelé beköszöntő dísz- tollkereskedelmi ügynökkel, határozottan kedves hangon beszélgetett. Ellenben még délben elhatározta, hogy estére rendkívüli közgyűlést hív össze. A tagok — akik fáradtan tértek haza a határból — kissé meglepődtek elnökük ötletén, de gondolván, hogy fontos dologról van szó, elmentek a közgyűlésre. Rendes András — miután elnézést kért a tagoktól a hirtelen ösz- szehívott közgyűlésért —felsorolta az aznapi látogatóinak névsorát és tartózkodási idejét, s határozottan kijelentette lemondási szándékát, ha azon- nyomban nem választanak mellé egy alelnököt, akinek kizárólag az lesz a dolga, hogy a látogatókkal és egyéb érdeklődőkkel foglalkozzon. A tagok megértették elnökük súlyos problémáját, s eleget tettek kérésének. Bögölyfalván így megoldódott ez a nehéz probléma, s ha akadna még tsz az országban, ahol hasonló nehézségekkel küzdenek, melegen ajánljuk a bögölyfalviak ötletének megvalósítását. Persze, van egy másik megoldás is, de ezen már ne a tsz-tagok gondolkodjanak, hanem a látogatók! Zeke Gyula Schubert, a költő A reneszánsz eszményképe volt rák költői szövegét is maga Wagaz univerzális ember, aki minden ben otthonos, s a reneszánsz termelte ki az Alberti, Leonardo, Michelangelo-típusokat. Tudjuk, hogy Michelangelo, mint költő is bejutott a halhatatlanságba, Leonardo da Vinci pedig egyaránt első volt mint festő, szobrász, haditechnikus, mérnök, sőt a korabeliek elragadó lantjátékáról is megemlékeznek. A példákat lehet sorolni. Az angol Blak-et a képzőművészet is számontartja, a svájci Gottfried Keller festőnek készült, s néhány pompás grafika is maradt utána, Victor Hugo egyik rajza, az Akasztott, a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható, s az is közismert, hogy a Wagner-opener írta. Franz Schubertét kizárólag muzsikusként tartjuk számon, noha néhány vers is maradt utána. Levelei, novellisztikus leírásai jó írót sejtetnek, az a néhány vers pedig, ha költői hírnevet nem is szerzett Schubertnek, arra feltétlenül alkalmas, hogy bebizonyítsa, mint költő is kiemelkedik a korabeli nagy átlagból. Az igazi halhatatlanság és maradandóság a dalok, kamaraművek, szimfóniák Schubertjáé, dé — mint feltehetően az alábbi verse is bizonyítja — a költészetet sem tekintette unaloműzőnek. Strófáiból az igazi művész felelősségtudata, becsületessége csendül ki. A n é p h e x Hová lett e korszak ifjúsága! Tétlen fecsérli e nagy nép erejét, ami jön és múlik, csupa semmiség, s nincs aki a tömegből kiválna. Egyre sorvaszt a fájdalom engem és végső,.erőm összeszedve élek. e tétlen idő visszariaszt végleg, mely az igazi nagyságtól megretten. E nép körül rút vénség őgyeleg, melynek álom tetterős ifjúsága, s az arany rímet gúnyolva nem látja, hogy mögötte mily erők rejlenek. Te mutasd az utat, szent művészet, mutass erőt, s buzdítsd korunkat tettre, hogy legyen ami e nagy kínt enyhítse, de sorsoddal soha ne békélj meg. Fordította' Csányi László KÖKÉNY LÁSZLÓ: Az üvegbe-dugotl nyár Ősz lesz megint. Az üvegbe-dugott nyár ezt hirdeti kedveském asztalán. — S az áldott összevisszaság is arra vall: a halom gyümölcs a hártyapapír a cukor a húsból-bújt magok a lábas a víz csöpögi-szájú fiaskóban a rum... mind-mind jelenti már: erre jár az úr, az álruhás, kinek rongyaiból menekülnek a cirmos-illatok. Ősz lesz megint. — Úgy gazdagodun k, hogy egy nyárral szegényebbek va gyünk. KRECSMÁRI LÁSZLÓ: ESTI VERS Még gyerekcipőben jár az este — félve, aprókat lépeget... Imént, egy tücsök párját kereste s hívta álmodni szépeket... Tátott szájjal bámul a csend s szemét tágra mereszti a sötét. Szimatol a szél s a tücsökzenét ölében viszi. Szép kötényt, csillagpettyest köt most maga elé s lehajtja fejét az égbolt. Feltá.pászkodik s a hajnal felé indul az éj csősze, a vén HoldBátrán, szaporán lép már az este, földet alig ér a Iába, s mint bús árnyék, elnyúlik a teste: belebotlik az éjszakába... Kövér nő a porondon (Folytatás az 5. oldalról) Kint csend volt, Herbert nyilván elsietett, hogy rendbehozza a bonyodalmat. — így döntöttél? — kérdezte Dodó és lehajtotta vörösparókás fejét. — Nincs senkim — mondta Lóri. — Délelőtt orvos, este fellépés. Az orvos ma nem veregette meg a hátamat. Dodó, azt mondd meg: tapsolnak még nekem? — Hülye vagy... — mondta Dodó és lesimította vörös parókáját, mert úgy érezte, megint belegabalyodott keze a madzagba, és nem akart a tükörbe nézni. — Hülyeségeket beszélsz — ismételte. — Mit akarsz csinálni? Nekem két gyerekem van ... — Manóinak meg Lilinek tapsolnak. Tényleg olyan szépek? — Hülye vagy — mondta Dodó halkan. Lili és Manci volt a két karcsú, pehelykönnyű lány, akiket Lóri mázsás karjain pörgetett a porondon. Dodó még mélyebbre “hajtotta vörös parókáját. Lilinek a csípője volt hengerala- kúbb, Mancinak a melle formá- sabb. Egvszer előtte vetélkedtek az öitözőjükben, melyikük kívánatosabb. Dodó nem számít, öreg bohóc, előtte lehet... — Lóri — mondta rekedten — dolgozni kell... Lóri megint ráfeküdt a karjára: — Engem fölakaszthat az a fegyelmi. Semmi értelme az egésznek. Dodó gyengéden, alig érintve megsimogatta Lóri haját: — Ma este kimész. Lóri. És ha tudsz, holnap is, jó? Ne törődj az orvossal, rosszkedvű volt. Lóri krémes vattával itatta arcát. — Jó, kimegyek. De Herbert dögöljön meg! Gyenes István
