Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-09 / 211. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG . JRODALMI MELLÉKLETE Kövér nő a porondon L órinak csak negyedóra múlva kellett fellépnie, de Herbert, az ügyelő — csupa idegességből — be­nyitott az öltözőjébe. Herbert mindig ideges volt elő­adás közben. A húszéves gyakor­lat sem csökkentette izgalmát, amely a szakember és a család­apa felelősségéből fakadt: a cir­kuszból élt, hát kötelességének érezte, hogy minden ember, állat és kellék a helyén legyen, simán peregjen az előadás. Csak az egésznek a szagát bírta mind ke­vésbé; a por és a nyers húsok, az állatürülék és az emberi izzad­ság szag-orgiáját. Mindig kis üveg levendula-kölnit tartott a zsebé­ben, egy előadás alatt a felét is zsebkendőjére permetezte, ezzel törölgette kövér, kopaszodó fejék Amikor Lórihoz benyitott, ak­kor is éppen végigsimított hom­lokán az illatos zsebkendővel. Lóri, a százötvenkét kilós erő­művész, a nagyvárosi cirkusz egyik legszegényesebb attrakció­ja, mázsás karjára borulva aludt az öltöző tükrös asztala előtt. Legalább is Herbert azt hitte, hogy alszik, és vissza akart lép­ni. Lóri azonban az ajtónyílásra megmozdult és olyan különös hangot hallatott, hogy Herbert odasietett hozzá. Lóri sírt. semmi kétség. Csen­desen sírt, ráborulva mázsás kar­jaira, melyeken egy-egy karcsú nőt szokott egyensúlyozni — eb­ben állt gyér, szánakozó tapssal honorált mutatványa — olyan lá­gyan, tésztásan sírt. mintha tes­te olvadt volna át könnyeibe. Herbert egyenként érezte, amint az izzadságcsöppek kibuggyannak kopasz homlokán. Villámgyorsan lemérte magában a lehetőségeket, ha Lóri ma nem hajlandó fellép­ni: korrekten bejelenti, hogy a művésznő betegsége miatt elma­rad a szám. Nem szól semmit („a műsorváltozás jogát fenntartja magának az igazgatóság’’), vagy pedig néhány perccel tövább ját­szatja a kutyás zsonglőröket, hogy a közönség legalább a műsor tar­tamában ne rövidüljön. Legjobb lenne persze, ha Lóri fellépne. Minden más megoldás bonyodalmakkal jár, s ezt Her­bert nem szerette. Éppen ezért nem a, sírás pka, hanem mértéke érdekelte elsősorban. Durvaság nélkül, de nagyon határozottan megfogta Lóri madárfején a sző­kébe festett kamaszfürtöket, hogy az arcába nézhessen. Rögtön el is engedte, mert mind a két ke­zére szüksége volt ahhoz, hogy levendulát hintsen a zsebkendő­jére és szemöldökétől a tarkójáig végigsimítsa vele a fejét. Lóri arca vörösből lilába ját­szott, alacsony homlokára oda­tapadt egy csomó a rövidre nyírt, hiperoxidált bozótból, és mintha sűrű, bőséges eső áztatta volna szét az arca helyén feltüremlett hústömeget. Mások könnyezésé- ben megható, ha látni a bánat hétforrását, a szemet. Lóri sze­me eltűnt a nedves húspárnák között, és Herbert különben sem volt meghatódó természetű. — Bajod van? — kérdezte rö­viden, hivatalosan. Lóri megvető vállrándítással jelezte, mennyire ostoba ez a fel- tételezés. Mármintr hogy „amiatt” sír. vagy netán nem akar fellép­ni, harmincnégy éves korában és százötvenkét kilóval. Herbert a drága, izgalmas cir­kusz-idő pazarlásának tartotta volna, ha tovább érdeklődik a mértéktelen sírás oka után. A lé­nyegre tért: — Szedd össze magnd. Tíz perc múlva te következel. Semmi kérés nem volt e sza­vakban, sem a hangban. Egysze­rűen tényt közölt, ami Herbert világismerete szerint ilyen hely­zetekben leginkább hat a nőkre. A helyzet azonban kivételes volt, és Herbert világismerete hiá­nyos. Szavaira még hevesebben patakzottak a könnyek a látha­tatlan, bedagadt, a test rej tekébe visszaszorított szem-forrásokból. Herbert, világismeretében és határozott fellépésében csalódva, zavarában variálta előbbi, nagyon egyértelmű kérdését: — Mi bajod? Hangjában ezúttal részvét csen­dült — részvét önmaga iránt, hogy jönnek a bonyodalmak: de a nők hajlamosak arra, hogy ja­vukra értsék félre az ilyesmit. Lóri is elérzékenyült. Az ügyelő felé fordította vak-arcát, melyen szünet nélkül szétáradtak a lát­hatatlan eredetű könnyek. — Herbert — fuldokolta — semmi értelme az egésznek ... Az ügyelő kiegyenesedett. Pon­tosan tudta e szavak értelmét. Húsz év alatt körülbelül tízszer hallotta. OroszJánszelidítőktől, bo­hócoktól, salto-mortalés artisták­tól. Amikor idegeik felmondták a szolgálatot, és tíz perccel a szá­muk előtt kijelentették: soha töb­bet! A férfiak gyilkos komorság­gal, a nők hisztériás könnyek kö­zött. Csak kétszer kellett a szá­mot kihagyni, a többieknél hasz­nált gyengeségük határozott, eré­lyes lekicsinylése. — Megmarhultál — mondta Herbert —, majd elmúlik. — Az­tán folytatta, magyarázatképpen: — Tudod, mit jelent ez: fegyel­mit, vizsgálatot, gázsimegvonást, ha ok nélkül marháskodsz. Herbert világismerete nagyjá­ból a következő hatást várta e kemény szavaktól: Lóri felemel­kedik, letörli könnyeit, kezet szo­rít vele és hálás lesz, amiért meg­mentette őt az erkölcsi meghur- colástól és az anyagi veszteség­től. Lóri azonban újra mázsás kar­jára borult, és Herbert számára teljesen érthetetlenül ezt mond­ta: — Sajnálj... sajnálj egy ki­csit. Semmi értelme az egésznek... tl'erbert azonban önmagát saj­nálta, és akaratán kívül álló erők ösztökélésére ezúttal minden gyön gédséget nélkülöző mozdulattal markolt Lóri kamaszfürtjeibe. Nem azért, hogy lássa rémületei vak-arcát, hanem hogy a lelkére beszéljen: — Hat perced van! Hat perc múlva kimész a porondra! Azt se tudom, mi van kint! Temiat- tad! Állat vagy? Mit gondolsz, mi vagyok én? Van munkaer­kölcs, vagy talán a munkafegye­lem neked semmi? Fegyelmit kapsz! Ha az orvos nem mond­ja, hogy olyan bajod van! Ész­nél legyünk! Kirohant. Nem is annyira ha­ragból, vagy megvetésből Lóri iránt, hanem a félelemtől, hogy távollétében nem ment minden simán a porondon, fennakadás le­het az istállók, ketrecek és öltö­zők körül. Lóri madárfeje visszaesett má­zsás karjára. Sírt tovább, olyan természetesen, mint ahogy a lé­legzetét sem tudja megállítani az ember. Az ajtó újra nyílt. Biztosan Herbert — gondolta — visszajött, mert elfelejtett vala­mit megmondani. Talán azt, hogy börtönök is vannak a világon. A csendre nézett fel. Nem Her­bert állt az asztala mellett, ha­nem Dodó, a bohóc. Még nem festette ki ráncos és szomorú arcát, csak a vörös pa­rókáját tette fel. Meg a bő-bugy- gyos lebernyeg tekeredett vézna teste köré, s ahogy az előbb Ló­rihoz sietett és ijedten hajolt fö­lé, keze belegabalyodott a ruhájá­ban elrejtett madzagba; ettől ég­nek állt vörös haja. — Mi az, Lóri? — kérdezte mó­kásan tragikus arcával. — Her­bert az oroszlánok elé akar dob­ni: fegyelmiről ordítozik. Mit mondtál neki? — Semmit — zokogott a „vi­lágattrakció”. — Azt mondtam, hogy az egésznek semmi értelme. Mi az a fegyelmi? Dodó észrevette a tükörben, hogy vörös haja égnek áll. Nad­rágzsebébe nyúlt és egy mozdu­lattal helyrehozta. — Az egy bizottság. Kitolhat­nak veled. Nem akarsz fellépni? — Nem! Minek? — mondta Ló­ri, de most nem feküdt a karjá­ra. Dodót szerette, szembenézett vele rémületes arcával. — Hát persze ... Dodó bugyogója zsebébe dugta a kezét és hozzátette: — Akkor is fel kell lépni. — De minek? Úgyis megdög- lök' Akkor minek?! A bohóc lehorgasztotta a fejét. Tudta, hogy Lórit délelőtt a cir­kusz kocsija a szívkórházba vi­szi. ott injekciót kap. estig fek­szik otthon, egyedül, hétkor me­gint érte megy a kocsi, és nyolc- tízkor fellép. Két karcsú, fiatal nőt tart mázsás karjain, letérdel velük, megforgatja, fölemeli őket, a zenekar tusst húz, a közönség pedig gyéren és hátborzongva tapsol... Lórit akkor szerződtet­ték, amikor majdnem mindenki jó volt, aki csak jelentkezett, mert váratlanul elmaradt egy külföldi társulat vendégszereplése. — Mondott valamit az orvos? — kérdezte Dodó, gondterhelten és tárgyilagosan, ' mert neki is szívtágulása volt. Lóri az ajtóhoz ment, ráfordí­totta a kulcsot. Testének ijesztő súlyához képest parányinak tűnt a lába és most is könnyedén lép­kedett. A bohóc ijedt mozdulatot tett, mint aki elől elvágták a menekü­lés útját, Félórája volt még a je­lenéséig, mégis félt. hogy elkésik és kellemetlenségei támadnak. Lóri visszament az öltözőasztai- hoz, leült és szárítani kezdte köny nyeit. Dodó a tükörben nézte őt, de aztán elfordult. Zavarta a vö­rös paróka a fején. — Az orvos ma nem szólt sem­mit. Nem is nevetett — mondta Lóri. — Az orvosoknak sokszor van rossz kedvük — legyintett Dodó, meggyőződés nélkül, mert egy­szerre mindent megértett, ö is gyakran járt orvoshoz, és arra gondolt, nagy baj lesz, ha egy­szer nem tréfál vele ... — Mindig mosolygott, ha meg­látott — folytatta Lóri könyörte­lenül. — De ma mérges volt. Megmérte a vérnyomásomat, hall­gatta a szívemet és mérges volt, amikor injekciót adott. Dodó. mi értelme van az egésznek? — Ne sírj. Ha nem lépsz fel, fegyelmit kapsz. Az se jó. Nem mondott semmit? — Nem. Dörömböltek az ajtón. Herbert hangja fenyegető volt: — Lóri, te következel! Azon­nal ... Lóri felemelkedett, mint egy-■ 'l’-nö. — Kuss' — mondta. — Utolsó- előtti számnak betehetsz. ^Folytatás a 6. oldalon.) ■ JEGYZET 7V em kongatok vészharan- ^ ” got. Erre semmi okom nincs, mert az eredmények ön­magukért beszélnek és még ak- koi is reménykeltőek a jövőre nézve is, ha néhány szépséghi­ba máris előtűnik. Hangsúlyo­zom, szépséghiba és nem struk­turális baj. Hanyagság, nemtö­rődömség, a nehézségektől való visszariadás, a könnyebb út vá­lasztása, kényelmesség. Ezek szülik a kudarcokat, termelik a szépséghibákat, amelyekre ha nem figyelünk fel, súlyosabb következményekkel járhatnak majd idővel. A felnőttoktatásról van szó, a dolgozók esti iskoláiról és a levelező oktatásról. Amint mondtam, az eredmények na­gyok. Azokkal végeredményben elégedettek is lehetnénk, de a megelégedettség veszedelmes dolog, mert elkényelmesedést szülhet. így hát elégedjünk meg azzal, hogy büszkén könyveljük el az eredményeket, azt, hogy ezrével ülnek az iskolapadba esténként felnőtt, meglett em­berek, és pótolják az egykor önhibájukon kívül, vagy önhi­bájukból mulasztottakat. Erre lehetőség van, élnek a lehető­séggel. A mi megyénkben is évente több tucat olyan felnőt­tet bocsátanak útjukra az isko­lák, kik most, esetleg már de­resedé fejjel végezték el a nyolcadik osztályt. Együtt ha­joltak a tankönyv és az irka fölé fiukkal, lányukkal, estén­ként. amikorra már elfogyott a napi munka. Mások nem álltak meg az általános iskolai bizo­nyítvány megszerzése után, ha­nem középiskolában folytatták, mert az igények nőnek. EJ ol van hát a baj, az a bi- zonyos szépséghiba, ami miatt, ha vészharangot nem is kongatok, de mondom, mondom mert vegyük elejét a hibák nö­vekedésének. Túlságosan, a kí­vántnál sokkal nagyobb a le­morzsolódás. A beiratkozások még rendjén mennek, aztán jörjnek az első nehézségek, s a beiratkozott otthagy csapot, pa­pot, abbahagyja a tanulást. Mi az oka ennek? Bizonyosan több okát is lehet találni. A tanme­net és a tananyag összeállítása sem egészen jó, bizonyos az is, hogy a rendes tagozatos tanu­lók számára készült tanköny­vek nem egészen felelnek meg a dolgozók esti iskolája hallga­tói számára. Ez az egyik oldala a dolognak, nem a súlyosab­bik, bizonyítják azok, akik már befejezték tanulmányaikat ilyen adottságok mellett. A veszélye­sebb a másik oldal, nevezetesen az, hogy a tanuló beiratkozik, aztán az első nehézségtől visz- szariad, legyint egyet, s ott­hagyja az iskolát. De, ha válla­latánál, hivatalában, az üzem­ben, ahol dolgozik nem nyu­godnának bele ebbe a vállrán­dításba, hanem biztatnák a ta­nulás folytatására, véleményem szerint, kevesebb lenne a le­morzsolódó. Most hadd mondjak el vala­mit, amit akár javaslatnak is lehet venni. (Zárójelben: Nem akarom a vállalatvezetőket, igazgatókat még egy újabb kö­telezettséggel molesztálni, van nekik gondjuk, bajuk éppen elég, sokszor túlontúl is sok, de talán néhány kevésbé fontosat el lehetne hagyni annak érde­kében, hogy a fontos megfelelő helyet kapjon a tennivalók kö­zött.) A prémium, köztudottan, nem rossz dolog. Min­den vezető — már aki olyan helyen dolgozik, ahol prémium­mal is jutalmazzák az átlagos­nál jobb munkát — arra törek­szik, hogy rászolgáljon a pré­miumra. De a prémiumot fél­ti khez kötik. Sokfajta felté- tc :: Elhiszem, valamennyi feltétel nagyon fontos, mert a vállalat munkája a feltételek teljesítése nélkül nem lenne teljes értékű. Tehát jó, szab­junk feltételeket. Aztán vannak a prémiumból kizáró okok. Ezekre is szükség van. Viszont egyet nem tartok helyesnek. Mégpedig azt, hogy a vállalat­vezető hetvenhétféle dologban anyagilag is érdekelt, de abban nem, hogy beosztottjai tanul­nak-e, járnak-e iskolába? (Most nem beszélek azokról a beosz­tásokról. amelyek iskolai vég­zettséghez kötöttek.) Talán nem lenne érdektelen azon gondol­kodni, ne tegyék-e érdekeltté a vezetőt abban is. hogy beosz­tottjai hogyan tanulnak, meg- szerzik-e az általános műveltség alapját jelentő iskolai végzett­séget. TX/Tindehhez persze arra is szükség van, hogy ma­guk a vezetők járjanak elöl jó példával. Mert erkölcsi alapja csak annak van tanulásra ser­kenteni másokat, aki maga sem ül habárain, hanem képezi ma­gát, mind nagyobb ismeretanya­got igyekszik elsajátítani. LETENYEl GYÖRGY < PÄKOLITZ ISTVÁN: E ml éh Az augusztus tűzesője úgy zúdul a háztetőre, mint azon a délelöttön. melynek rettenetét őrzöm — az eltikkadt hangulatban most is üres-mozdulatlan az utcaszög, falomb, árok — én meg szinte arra várok. ami akkor váratlanul itt, a Resch-boltnál rám borult: várom, hogy a Bolond Pali tüzet fog majd kiáltani. Ha egy ember, ha egy madár — de itt, de most még az se jár; várok az emlékbe hullva — dél lesz negyedóra múlva —, feszültség szorongat, amely többet aligha bírhat el: a fölparázsló csönd alatt már-már lobban a pillanat. az a mindig-jövő, ami nem bírja terhét tartani s nyugtató föloldásra vár, akár élet, akár halál: na most! — s már szinte hallani — de nem kiált Bolond Pali; a megbillenő lomb alatt sóhajjá lesz a pillanat s kék burát borít rá az ég — a boltból Resch bácsi kilép, toronyórán a dél időt lesi, mint harminc év előtt.

Next

/
Thumbnails
Contents