Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-02 / 205. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Drodal Ml wqMK MELLÉKLETE Tudósítás egy szegedi zarándokúiról L»oros úton, rekkenő hőség- ben, kis tömött bőröndöt cipelve furcsa képzettársítással eszembe jut egy régi, elmosódott gyermekkori kép. A cséphadarók porának elültével, amikor kis fa. lum barnára cserzett, aratásban soványra égett asszonyai, emberei egy-egy esős vasárnapon kis- #é kialudták fásult csontjaikból a fáradtságot, a plébános úr, vagy a tanító úr, no meg a rózsa- füzér-asszonyok előénekesének unszolására egyik hűvös hajnalon elindultak zarándokúira. Már napokkal előbb a készülődés ünnepélyessége, izgalma bujkált a foghíjas kerítések között, házról házra. A templomi zászlók rézkarikáit serény kezek fényesítet. ték, a kocsikra felrakták a vesz- szőből font hűvös üléskasokat, amibe sült hús, kenyér, kalács, fonottkorsó bor került, a saroglyába nagy köteg széna, a kocsi belsejébe molyette vén ködmönj amelyen az öreg, vagy a gyerekek szundikáltak a mogyoróhajtásból hajlított, lyukas ponyvával fedett, félköralakú sátor alatt. A fiatalok és az asszonyok a kocsik előtt bandukoltak, mezítláb a poros úton, a csapat előtt a Mária képet keretező zászlót libegtette a gyér nyári szellő, s a feszület ezüst gömbjén csillogott a napsugár. Az asszonyok kezében szárazán csörgött a rózsafüzér, s a tikkadt torkokból zümmögve feltörő fájdalmas zsoltár fáradtan vegyült el az út szürke porával. így mentek meg-megpihenve, napszámra, hosszú zarándokúira, valamelyik csodatévő szent, vagy éppen a gyűdi szűz Mária fényes templomához. Volt, akit itthon már csak a szentmihály-lova várt, vagy a gömbölyűn útrakelt fiatalasszony másodmagával tért haza a borítós kocsi ponyvája alatt. Vitte őket az élmény varázsa, a szokás és a hit. * I^z a másfajta zarándokút amelyre ugyanazon kis falu csinos vasútállomásáról elindulunk, ugyancsak a szépség, az élmény varázsából született, s közös vonósa a hit is. Hit, az igazság és az emberi alkotások költeményben, zenében — játékban — kifejezett igazmondásában, s válaszkeresés arra az állandóan nyugtalanító kérdésre: mit is akar az ember... A peronon 17 fiatal lány csivitel, valameny. nyien egy kis közösség dolgozói, s a vasúti kiadóőr fejét kapkodva csodálkozik, amikor egymás után hangzik a jegyetkérők vidám szava: — Szegedre kérek egy felet. A mély morgású, hosszú motorvonat lefüggönyözött, kényelmes szakaszaiban halk beszélgetés folyik. Az egyik csoport a szanatóriumból jön, a másik a cementipariból, a harmadik, a negyedik, az ötödik a gyárból, üzemből, hivatalból, s egy feketeruhás bácsi komoly csodálattal mondja a szomszédjának: — ügy hallotttam, hogy a János vitézben egy igazi nyáj vonult át a színpadon. Azt mondják, a mostani előadáson valódi lovak vágtatnak majd el előttünk. S, hogy a »zarándoklat« varázsa új legendák szülője, arra már ott a dóm előtt hallottam példát egy szikár, ősz mozdony- vezetőtől, aki Miskolcról hozta a Szabadtéri Játékokra különvo- natát. Indulás előtt a férj és feleség betörte próba közben első- emeleti lakásuk kulcsát a zárba. Negyedóráig izgatottan próbálták kinyitni az ajtót, sikertelenül. Az idő vészesen közeledett az indulási terminushoz. A fiatal- asszony az erkélyre rohant, s a rácsba kapaszkodva leugrott. Az útipoggyászt a férje dobálta utána, de előtte telefonált a vasútra: várjanak, s ő is kiugrott. Több száz kilométerekről, szállásért, jegyért folytatott viaskodás után indulnak az emberek százai, ezrei — ezek a modem zarándokok — a szőke Tisza napsugaras városa: Szeged felé. Mi ez a titokzatos vonzás, amely ebből a csendes tiszaparti városból még az országhatárokon túlra is szétárad, mint a modern kép és szó rezgései az éterben? Azon a napon, amikor a zarándokvonat hosszú kürtszóval bebocsátást kért a szegedi pályaudvarra, a »sztregovai remete« korokat túlélő művét »Az ember tragédiáját« mutatták be az égbenyúló tornyok alatt, a Dómtéren. Aki nem hisz a technika művészetet melengető, az érzelmet, színt, fényt továbbító szerepében, az bár üljön hallgatagon az emeletnyi magas nézőtér legtávolabbi pontján, az első percekben hívővé válik. Mert ennek a színpadnak — még e drámai költemény esetében is — egyik legnagyobb erőssége az érző művészek játékát továbbító hang és fény... S a hatalmas történelmi kaleidoszkóp prizmáin át gyermekes izgalommal újra feléled az élmény azok előtt, akik csak felfrissítik azt, s csodálkozással vegyes döbbenettel tárul fel azok előtt, akik félénk sóhajjal nyugtázzák a színpadról patakzó költemény ódon veretű szavait: A milliók egyért, egy a milliókért, hálátlanság és csalódás, kiábrándultság és csömör, nagy eszmék porbahulló keserűsége, a középkor sötét árnyai, a citoyenek forradalmának egymást kergető hős, de a hiúsággal és hatalomvágy- gyal megvert félistenei, a Tower színes polgári forgatagának fejet- hajtó, csöndes önvallomása, a falanszter rideg világa, s a sápadt- fényü, kihűlő föld félig ember, félig állat lakójának siránkozó gügyögése előtt megtorpanva, tétovázva, meggörnyedve áll: az ember. IZáskunfélegyházától Szegedig pirosló almaligetek, friss kék, zöld színben pompázó szilvaerdők, szőlők, végtelen sorokban kígyózó kepesorok, kis árnyas tanyák szegélyezik a vasutat. A városban új, friss-színű, sokemeletes házak, a világ fővárosairól elnevezett, párizsi, moszkvai, londoni, stb. körutak színes virágokkal koszorúzott derűs szegélyei. A híres korzón — minden szegedi büszke rá — méltóságos csend és halkszavú ünnepélyesség. A »szőke« Tiszán sétahajók mögött szelíden hullámzik a víz. A tiszta utakon sietve cikáznak a taxik az éjszakában. Ezekben a napokban minden idegen — vendég. A nagy színpad reflektorai sötétek. A két torony sejtelmesen nyúlik az égre. A biifféket bezárják, lassan kihűlnek a presz- szógépek, a megmaradt tüzes borokat újra palackokba töltik a csillogó kancsókból. Lassan teljesen elcsendesedik a város. KISS DENES: SZOBORMINTA All és kaszát fen, inge verdes a szélben, ' H olykor felröppen egy-egy fogolycsapat — ^ Teste dombormű az égen. s amint a madarak \ cserregése megzavarta, odanéz és megmered néhány pillanatra, kék-eres kezét kaszája nyelén megnyugtatja — Áll, mint egy szobor, amely most készül: még nedves rajta a sár, simulatlan ráncok borítják testét, föld-színű arcán halvány glória; gyöngy-fénnyel tiszteli a verejték — Mögötte ledőlt rendek mérik a perceket, előtte zsíros sarjú vár — Az olcsó cejg-nadrág ráncain a kutyatej igazgyöngy-fűzért imitál — És sújt újra a lendület... S most is szobor, most is glóriás, míg kaszál, ez a földből kinőtt óriás. Az IBUSZ-nál alszik a sokezer zarándok. Csend van. Éjszaka. S talán fáradtan ül párolgó feketéje mellett Major Tamás, Básti Lajos, Lukács Margit, Bessenyei Ferenc és a többiek, akik a sztregovai remete költeményét csodás varázzsal, a hang, a fény, s a csillagos ég csendjével a zarándokok szívébe lopták. EPILÓGUS A TRAGÉDIÁHOZ: C a tragikus buktatók, a ke- serű csalódások, a történelem bevégzett és jósolt, látnoki erővel a jelenbe varázsolt emberi meghasonlásaitól kétségbesett Ádám bíztatására a végtelen térben elhangzó égi szót mi annál is jobban értjük és az életbe vetett hit azért is erősödik a háromezer hangszóróból továbbított hang nyomán, mert az ember által azon a délelőttön felröppentett két kis csillagból megahertzekkel és frekvenciákkal két ember üzenete száll a csillagokig — és vissza, a Földre... JEGYZET A panasz első pillanatban jogosnak hatott. Ha aztán a panasz tevője nem folytatta volna, talán felháborodok az őt ért sérelem miatt, s akkor most ebben az írásban minden bizonnyal mellé állnék, hiszen mindenkinek kötelessége az igazságtalanság, a jogtalanság ellen felemelni szavát, s megvédeni azt, akit igaztalanul bántanak. De folytatta, s e folytatás egyszeriben megváltoztatta a dolog lényegét, úgy, hogy most már a panaszost vagyok kénytelen elmarasztalni, s annak igazat adni, aki őt állítólag megsértette. Tekintettel arra, hogy a dolog általánosításra is érdemes, sőt talán kell is általánosítani, ezért megírom. íme a panaszos: Tizennyolc éve dolgozik ugyanabban az üzemben. A munkájával sem előbb, sem az utóbbi időben sokáig nem volt különösebb baj. No, nem hibátlan ember, nem is szent, de szorgalmas, lelkiismeretes, alapos. Az utóbbi években, mióta jelentős technikai fejlesztést hajtottak végre az üzemben, többször bizonytalankodott, s ezzel hozzájárult a termelés ütemének csökkenéséhez. Figyelmeztették, azóta fokozott szorgalommal igyekezett ellátni a munkáját. A bizonytalankodást azzal magyarázta, hogy nem fiatal már, felette is eljárnak lassan az évek (harminchét éves), nem fog az esze már olyan gyorsan, mint annakidején. íme a panasz: — Alacsonyabb beosztásba helyeztek. Eddig jó voltam művezetőnek, úgy látszik. most már valaki ráéhezett a beosztásomra, meg a fizetésemre. Pedig majdnem két évtizede dolgozom már itt. Mindig megálltam a helyemet. Hány fiatal generációt neveltem én fel? És most ez a jutalom. Meguntak, kifúrtak. Ez a jutalom tizennyolc év titán. Ne higyje, nem félek én megint odaállni a munkapad mellé. Persze, először nem lesz könnyű, nem is fogok annyit keresni, mint a többiek, de teljen csak el néhány hónap, majd megmutatom nekik, hogy kinek hívnak. Nem félek, van két kezem, addig mitől féljek? Csak az fáj nagyon, hogy most olyan ember utasít majd, akinek eddig én adtam utasításokat, s aztán majd mit szólnak a szakik, hogy a „fö- nölz”-ből megint egyszerű me- lós lett? Nem követtem el semmit, ehhez nem volt joguk. Ekkor közbeszóltam: — És mivel okolják az alacsonyabb beosztást? — Azzal, hogy nem tanulok. Minek tanuljak? Ismerem én ezt az üzemet úgy, mint akárki. Én nem az iskolában tanultam, hanem az életben. Most üljek be az iskolapadba? Üljenek a fiatalok. Én már nem kezdem elölről. Ha eddig jó volt a tudásom, legyen jó ezután is. Az igazgatótól, a főmérnöktől megtudtam, arra töreked• nek, hogy minden fontos posztra olyan embert állítsanak, aki rendelkezik a munkához szükséges műszaki képzettséggel, iskolai végzettséggel. Sőt, azt szeretnék elérni, hogy előbb, mint a kongresszusi irányelvekben szó esik róla, üzemük, valamennyi munkása — kivéve a legöregebbeket — érettségi bizonyítvánnyal rendelkezzék. Olyan munkásuk, aki a nyolc általánost el ne végezte volna, már csak néhány akad, s a munkáslétszám több mint húsz százaléká\be- iratkozott, vagy beiratkozni szándékozik valamelyik középiskolába. Ez a művezető, okiról fentebb szóltam, viszont nem hajlandó tovább tanulni, megmakacsolta magát, ragaszkodik ahhoz, hogy eleget tud, ő már nem ül be az iskolapadba. Most nehogy azt gondolja, valamiféle megtorlás ez az áthelyezés, azért, mert nem akar tanulni. Szó sincs megtorlásról, arról viszont igen, hogy az utóbbi időben, különösen mióta korszerűbb technológia szerint dolgozunk, sokszor bizonytalankodott, nem tudott megbirkózni a feladatokkal, akadályozta az egész üzem munkáját. Szélesebb látókörű, elméletileg is képzettebb vezetőkre van szükségünk. Akárhogy nézzük, az igazgatónak és a főmérnöknek, és mindazoknak, akik ugyanezt vallják, igazuk van. Az élet fejlődik, nem áll meg a tegnapban. Ma már ugyancsak kevés a tegnapi, holnap kevés lesz, ami ma még elegendő, és lehetne folytatni a sort. A technika mai fejlettségi fokán már nagyobb szakmai és általános műveltségre van szükség, mint annakidején. S aki ezt a műveltséget nem tudja, vagy pláne, nem akarja megszerezni, annak át kell adnia a helyét másoknak, a képzettebbeknek, a vezetésre alkalmasabbaknakA műveltség megszerzésére minden mód megvan, csak akarat kell hozzá. Tehát senki sem panaszkodhat amiatt, hogy eddig megbecsülték, most egyszerre félreállítják. Szó sincs erről. Ma már elértünk odáig, hogy lehetőség van a tanulásra, sőt az üzemek, a vállalatok, a hivatalok szívügyüknek is tekintik, hogy minden vezető, vagy nem vezető beosztásban dolgozó ember megszerezze a ■beosztásával járó munka jó elvégzéséhez szükséges képzettséget. Ma már meddő dolog arra hivatkozni — ami egyébként tíz évvel ezelőtt valóban igaz és jogos volt —, hogy valamikor nem állt módomban tanulni. A népi demokrácia éveiben erre mindenkinek módja van, s aki szorgalmat érez magában, az a legalacsonyabb műveltség színvonaláról felemelkedhet a legmagasabb csúcsáig is. LETENYEI GYÖRGY PÄKOLITZ ISTVÁN: A domboldali kis présházak fehérmellény es füstifecskék, ráköszöntik az érkezőre a szeptemberi koraestét. Felhő-bokorban égi horgász, birskörte-hold a buktatója: az est kadarka-tengeréből csillag-pikkely hull a Sióba. Buzogva telnek, sustorognak a vérivó, pólthasú kádak; a lombok alatt csiklandozó, nótát ringató mustszag árad. Röpke harangszó pontot kondit a dologtevő, elnyűtt napra; prüsszent a deák. Háry csuklik, szemére billen a kalapja. A lipilámpa is kialszik, nyikkan a pinceajtó szárnya; Babits Mihály ballag a dombról szüreti verseket citálva. KISPATAKl JÓZSEF
