Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-02 / 205. szám
6 ÜJ NADRÁG T ehát egy könnyű, nyári nadrágra volt szükségem. Vékony kelméből valóra, vagy egy másik vászonpantal- lóra. Ha nem tudnám: amikor az egyiket kimossák, ott a másik ... Az ügy elég egyszerűnek látszott: egyik oldalon a szocialista kereskedelmi bolthálózatunk egyik szaküzlete, a másik oldalon ott vagyok én... De már a gondolat megriasztott: mi vagyok én, a másik oldalon? Milyen hálózatnak egyik része? Mert ez a hálózatkifejezés kezd már kétségbe- ejteni. Van a vendéglátóiparnak vendéglátóiparegység-háló- zata, van a Vöröskeresztnek hálózata, van a lottónak ügynöki hálózata, jaj istenem! Én a hálót, amiből a hálózatot szülték, vékony valaminek hiszem és gondolom. A bolthálózatban azonban vaskos üzletek vannak, a vendéglátóipari hálózatban például nagy kerthelyiségek, ahol a szórakoztatóiparhálózat népi zenekarai játszanak és ahol — a hálózat egyikében — leöntöttem pörkölt- szafttal az új nadrágomat... De erről majd később. Most még ott tortok, hogy az emberiség két részre oszlik. Úgy mint kiskorúakra, akiket állandóan tanítani kell és felnőtt pedagógusokra, akik minket, kiskorúakat állandóan oktatnak. Vagyis nadrágvásárlás előtt mindennap közölte velem a feleségem: a nadrágok előbb men nek tönkre, mint a zakók, ezért vegyél magadnak egy nyári nadrágot. Kérdeztem: a téli zakókkal mi a helyzet? Azt mondta — mert türelmes pedagógus — majd télen veszel magadnak téli pótnadrágot, most azonban nyár van, ha nem tudnád. Tudtam, hogy most nyár van, de nem mondtam meg, az ember ne stréberked- jék. Tehát elindulok a hálózatba, kérek egy nyári nadrágot, mert mindenki tudja, hogy nyár van, csak a feleségem hitte rólam, hogy én nem tudom. — Jónapot kívánok. — Jónapot. Vagyis visszaköszöntek. Úgy látszik, a nadrágvásárlás kellemes kalandnak ígérkezik. (Ha tréfaíró lennék, most azt állítanám, hogy a mögöttem érkező boltellenőrnek szólt a „jónapot”. De ez csak félig igaz, mert lehet, hogy a jónapot nekem szólt, a vevőnek és nem az ellenőrnek. Lehet. Lehet? Ki tudja? A dolgok olyan kifür- készhetetlenek.) Ügyes, rendes fiatalember lép elém. Mi a kívánságom? Ó, milyen szépen hangzik. Mi az én személyes kívánságom? Erősen ver a szívem, a képzelet játszik velem (ezért rossz, ha valaki író) azt gondolom, a tündérek bolthálózatába tévedtem. Vagyis ez a fiatalember népmeséi tündér, éppen mesehangon arra szólított fel, mondjam el a kívánságomat. Ugye hármat szabad, s nyomban teljesíti, mert egy ízben jót tettem az öreganyjával, aki nem más, mint a tündérkirálynő. Az első kívánságom: általános békesség az egész világon, a második: egy társbérlet nélküli lakás, a harmadik: egy nyári nadrág, mert mondta a feleségem, hogy most nyár van és hogy a zakók tovább tartanak, mint a nadrágok. De a képzelet csak néhány pillanatig játszik velem, na: bolthálózatban vagyok, mégpe- dog szaküzletben, itt kizárólag csak nadrágokat árulnak, mert tudvalevő, a nadrágok előbb ,mennek tönkre és ezért... — Egy nadrágot kérek ... Hűségesen mesélem: a fiatal-BUDAPESTRE KÖLTÖZÖM /~l Ivánom a mi- ^ n a szenzációs Ka,, es Kurír nagy leleplező cikkét, miszerint Borz Edgár budapesti lakos a frissen megszerzett ■iiplomájával nem akar vidékre menni. A cikkből kiderül, hogy fent nevezett Borz Budapesten született. Cinkotán túl még sohasem járt életében, tehenet kétszer látott az állatkertben, a fejtrágyáról azt hiszi, hogy az egy új fajta sampon. Ennek ellenére görcsösen ragaszkodik egy pesti álláshoz. A Kurír végül leszögezi, hogy Borz Edgár nem szép fiú, nem jó fiú, tettével az imperialistákat segíti, és majd ki fog kapni. Továbbá olvasom az Esti Hírmondóban, hogy Bükkönyfőről újabb húsz fiatal jött Budapestre segédmunkásnak, akik marcangoló honvággyal hemperegnek a munkásszállás hófehér, ám lényüktől idegen ágyain. Mindezek után láttam egy magyar filmet, ahol egy vidékről jött fiú és lány olyannyira belesüly- lyedt a züllés mocsarába, hogy azt csak tizenhatéven felülieknek lehetett megnézni. Ezeken a szomorú jelenségeken töprengve hallgattam meg a rádió „Előszóval — muzsikával” című műsorát, és ennek köszönhetem, hogy kezdek tisztán látni. Tudniillik. Végigélveztem egy énekszámot, amelyben Vámosi János ellentmondást nem tűrő hangon leszögezi, hogy „élni csak itt, Pesten lehet”. Na kérem: Borz Edgár talán nem akar élni? Dehogynem, többször is, ha lehet. Ezért akar Pesten maradni. A következő énekszám megállapítja: „Budapest, Budapest, te csodás, Te vagy nékünk a szívdobogás.” Világos: a Bükkönyfőről jött 20 fiatal is szeretne minél tovább szívdobogni. Persze, hogy feljöttek Pestre. Ezután már feszülten figyeltem, de ennek ellenére, egyáltalán nem hallottam, hogy például „Be- senyszög, Besenyszög, te csodás.” Pedig ott is elférne húsz fiatal a tsz-ben — gondolom. Ellenben tudomásomra jutott, hogy a Csini-baba, akit oly gusztusosán írnak le, pesti lány, és kész. Ezután az egyik népszerű előadóművésznőnk bizalmasan bevallotta, hogy ő mindig Pestről álmodik, és fütyül ő Párizsra és a Crandbulvárra, ha a Dob utcában sétálhat. Megtudtam, hogy Budapest egy csodás tünemény, aki tehát — teszem azt — Hajdúböszörményben született és csodás tünemény igényét eddig csak a délibábbal elégíthette ki, láthat egy másikat is, ha felmegy Pestre, segédmunkásnak. A műsor fénypontja ilyen szempontból egy üde gyermekkórus volt, amely egy „Pesten élni jaj, de jó” című dalocskát adott elő nagy sikerrel. Az az érzésem, hogy most már számíthatunk a négytől tízéves korosztályok Budapestre való erőteljes feláramlására. Az est tanulságait összefoglalva, be kellett látnom, hogy az ember vidéken legfeljebb az ázalék állatkák színvonalán élhet, szürkén, szomorúan — az élet örömeitől végérvényesen megfosztva. Éppen azért teljesen igazat adtam Borz Edgárnak. Miért menjen pont ő vidékre? Menjen más. Holnap megpályázok egy budapesti állást és nyolctagú családommal felköltözöm Budapestre. Utóvégre nekem is jogom van élni! — kefe — ember rám nézett, nekem lesz-e a nadrág? Ha türelmetlen lennék, azt felelném, nekem, a vevőhálózat itt jelenlevő tagjának, mert sem Adenauernek, sőt a szomszédomban lakó főkönyvelőnek sem én szoktam nadrágot venni. Ezt valahogy tisztáztuk. A következő 'kérdés az volt, milyen színű nadrágot akarok? Ez jó kérdés, mert nem szeretem a csiricsárét, nincs is olyan ingem, mint a mostani fiataluraknak, lila kengurukkal, tu- lipiros ábrákkal. Mondtam tehát, hogy nem absztrakt pantallót szeretnék, hanem olyant, amelyben nem nézik a cirkuszhálózat bohócának az embert, tehát szürkét kérek, galambszínt, de olyant, amikor a galamb szürkésfekete. Olyan színűt kérek, amely illik koromhoz, nem-hangos viselkedésemhez, egyszerűt tehát, mert ezt szeretem, sőt ezt tartom elegánsnak is. A fiatalember végighallgatott, aztán matatni kezdett ezer és ezer nadrág között. Mennyi pantalló van egy ilyen kitűnő kereskedésben! Bezzeg itt tudják, hogy a nadrágok előbb mennek tönkre, mint a zakók, ezért rendezkedtek be erre a töméntelen nadrágra. — Nagyszerű, ez igazán önnek való — mondta nemsokára a fiatalember és betuszkolt egy nadrággal a próbafülkébe, rám csukta az ajtót. Egy tükör van a próbafülkében, egy fogas. Egyedül maradtam a nadrággal, nézem: zöld. Nem úgy zöld, ahogy a természet elrendelte a zöldet, nem levélzöld, nem folyóvízzöld, nem messzi erdők zöldje, hanem ordítva, magából kikelve zöld, asztalt verve zöld, istenharagjában zöld, pukkádásig, görcsösen zöld. eszétvesztve zöld. Mit csináljak? Már levetkőztem, így menjek ki: — Inkább egy szürkét kérek? Felpróbáltam. Milyen lehet lábszáraimon egy ilyen istenverte zöld nadrág. Külön kell írnom egyszer, mit érez az ember, amikor a hasán nem megy össze az új holmi. Azért élünk jólétben, hogy pocakom legyen? Na, te. demokrácia... Felöltözöm. A nadrág kicsi, illetve szűk, izé, itt derékban mintha szorítana. Azonkívül nem kérek ilyen bömbölő zöldet, valami csendesebbet... __ Ez egy számmal nagyobb — mondta erre a fiatalember. Kezembe nvomott egy még zöldebbet. Ezt már nem is kell felpróbálnom, ott a kassza, fi- zessek és kész. Csak annyit még: Láttam, amikor a pörkölt-cseppek elindultak az új nadrágom felé... A piros pörkölt-cseppek ... Láttam. Meg is akadályozhattam volna... Bodó Béla. MISZLAI GYÖRGY: Füred felé Tüzel még fönn az ős mezőn a Nap, alatta kék felhők aranylanak. S mikor nyugat felé álomra tér: szívéből cseppig elcsurrant a vér. Mint puha fátyol,-hull az alkonyat. Alvó fák közt fut velem a vonat. S míg átdübörög a nagy kanyaron: üdvözletét küldi a Balaton. Mögöttem Veszprém, előttem Füred... Elönt a szédült, részeg révület. Oly boldog vagyok, már semmim se fór- meggyógyított e tündérkerti táj... 'TÉNAGY SÁNDOR: SZÉLVIHAR Mi történhetett, miféle hatalom gyakorolja a kíméletlenséget? Az élők tetőt keresnek, tehetetlenül esedeznek a növények, goromba tenyérrel tépi a gyenge sarjadást a szél, nyargal le-föl a légi cirkuláció, irgalom nélküli szeszély, s mint súlyos Krisztus-fej, lelóg a napraforgó, kiszenvedett, a kukorica szárán sziszegnek szalagok, rojtos, megkínzott levelek, éretlen gyümölcsök, zöld gumók, — dió, alma-göröngy, csecsemő-körte — sokasodnak a fák alatt, hogy a sajnálat sóhajtva összesöpörje, nincs, nincs kegyelem, letapos mindent a szél, rohanó ezüstkerék, egyre nehezebb, sötétebb az égen a kék, jaj, csak jég ne legyen! elég,elég e csárdás kínjaiból, a tetőről toccsan a cserép, fájdalmasan kifordul akácunk törzse, szép húsa lóg szálkákban, cafatokban, de kár, nagyapám nézi, nézi, megállj, haramia-idő, megállj, s csak bondul a köcsögfán a cserépharangok ijedelme, a galambdúc megpördül, mintha szárnyra kelne, piszeg az antennazsinór, muzsikahúrként elszakad, ablak csapódik valahol, ezernyi rezgő szikra minden üvegdarab, sír az ember lelke, mint a kotlóstól elmaradt kiscsibe, letörik munkánk növekvő szára, elszáll a semmibe, s tétlen-tehetetlen lázad a szilaj szorgalom, félérett reményeink egy része máris haldokló halom, elég, elég e csárdás kínjaiból, elfáradtak idegek, rostok, tudom, ti minden élők, szabályosságra szomjúhoztok, vigaszként mondom, ti minden élők: nagy dúlások után józanabb a béke! rugózik már a rózsavessző s talpra áll, az ember mozdul, köp, mert mérgező a nyál, új karót keres a régi-dőlt helyére; gereblye-újjak nyúlnak szénaszálakért, minden, mi ép s még menthető, éhség-verés ellen orvosság, parancs, riadt tüntetés: falak s tetők kiáltanak állványzatért: vihar, vihar, te törvényen kívüli, te életet-zabáló, pusztulásból-élő: alulmaradsz, az ember fölnyíló hite sosem alázatos, mindig égre-lépő! tenyerek kérgén újra vajúdik a szép, s röppen fészket-foltozó madár-példakép! J Mal aparte i KAPUTT A fasizmusról, a második világháború okairól, történetéről, rémségeiről egész könyvtárnyi irodalom jelent már meg. Malaparte könyve mégis valami egészen sajátosan újat jelent ebben a könyv tömegben. Jellemző sajátosságai ennek az írásnak a szubjektív kerettörténetekben megjelenő, szinte hideg objektivitással bemutatott történetek. emberi portrék. Európa akkori „nagyságai” — Ciano gróf, Otto Franck, Himmler, Pavelic, Antonescu és mások — emberi valóságukban elevenednek meg, beszélgetés vagy ebédelés közben, jó és rossz tulajdonságaikkal, gondolataikkal, terveikkel, maguk igazolásával. Franck, Lengyel ország főkormányzója meg van arról győződve, hogy a lengyel nép és a zsidóság legnagyobb jótevője, Ciano magát az egyetlen népszerű fasiszta vezérnek, Mussolini kérlelhetetlen ellenfelének hiszi. A többiek is hasonlóan mutatkoznak be, önmagukat leleplezve ebben a közvetlen, nem a „történelemnek” szánt beszélgetésekben. Az olasz irodalom „fenegyereke” volt az író. Katonaként kezdte, később diplomata lett, tagja volt a fasiszta pártnak, majd műveiben szembeszállt a diktatúrával, éveket töltött a fasizmus börtöneiben, hogy aztán mint haditudósító járja a frontokat, írói hírneve lehetővé tette, hogy oda is bejusson, ahová újságíró be sem tehette a lábát. Ennek a mozgalmas életnek gazdag tapasztalatai vetődnek vissza könyvében, leleplezve azt a világot, azt a társadalmat, amelyben élt, amelynek egy időben vezetőréte- géhez tartozott. Kegyetlenül igaz és' hallatlanul érdekes írás ez. H. K. I
