Tolna Megyei Népújság, 1962. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-29 / 201. szám

1962. augusztus 29. TOLVA MEGYEI VfiPŰJSAG 3 Bennünk él minden sora így kezdődik »A Magyar Szocialista Munkás­párt VIII. kongresszusára készü­lünk-“. Ez a kongresszus irány­elveinek kezdő mondata, s utá­na oldalakon át érzi az ember, hogy bennünk él minden sora. Olvashatjuk, hogy parasztságunk túlnyomó része, több mint 1,1 millió család termelőszövetkezet­ben dolgozik, hogy 1959—1961- ben az eredetileg előirányzottnál lényegesen többet, összesen csak­nem 19 milliárd forintot ruház­tunk be a mezőgazdaságba. Ta­nulmányozhatjuk a gazdasági építőmunkánk feladatait, a kul­turális fejlődésünkről szóló részt, a párt fejlődésének megragadó bizonyságait és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy millió tár­sunkkal együtt ezt a szép ügyet szolgálhatjuk. Arra gondolok, hogy darabos szavaim most ez egyszer ne si­lányuljanak dadogássá, csak azért, mert oly sürgetően tódul a sok mondanivaló. Ez egyszer ne számítódjék kérkedésnek, hogy a sorok írója saját be­nyomásait, érzéseit mondja el, nem is azért, hogy bizonyítson, inkább azért, hogy gondolatokat ébresszen. 3ó utat tettünk meg Hívők, akik egyetlen percre sem rendültek, kiábrándult szim­patizánsok, akik becsapva érez­ték magukat, megfogadták, csak még egyszer megússzák, utána soha többé nem politizálnak — de ma már ismét politizálnak —, közömbösek, akiknek mindegy, hogy milyen urat szolgálnak, egy a fontos, hogy békén hagyják őket. így indultunk, és, hogy meddig jutottunk, azt mindany- nyian lemérhetjük, csak kissé jobban bele kell látni az embe­rek szívébe, bátrabban észre kell venni az értelemben végbemenő változásokat is. Időm nagy részét különféle foglalkozású és beosztású embe­rek, főleg szövetkezeti gazdák között töltöm. Töltöttem az öt­venes évek első felében is, abban az időben szinte félt az ember vonatra szállni. Sok volt a sírás, a panaszkodás, a kis falusi vas­útállomások fel-, vagy leszálló utasai jóformán másról sem be­széltek, mint a bajokról, a sérel­mekről, a hibákról, vagy pedig sokatmondó némasággal hallgat­tak. Pedig akkor is jót akartunk, de a jót sokszor rosszul csináltuk. S a múló évek során meg le­hetett figyelni, éppen utazgatás közben is le lehetett mérni, hogy a közvélemény megváltozott. Pe­dig csoda sem történt, a száját sem fogják be senkinek, dehát pontosan itt kezdődik valami. Ott, hogy akinek baja van, azt meghallgatják, segítenek is. A múlt években megtanultuk a párt vezetőitől a nyíltságot, az őszinteséget, amely oly drága kincs, hogyha birtokolhatja az ember, még a nehézségeket is könnyebben vi­seli. Gyakran elgondolkoztam azon, hogy a termelőszövetkezeti mozgalomban, ott, ahol rosszul mentek a dolgok, mi ad új erőt a tagoknak? Mözsön, Bogyiszlón, vagy más tsz-ben beszélgettem a gazdákkal és elmondták; az őszinteség. Ez pedig egyet jelent a pártos vezetéssel. Éppen a fel­sorolt tsz-ek példája bizonyítja, hogy hamarosan megfordul a helyzet és jó értelemben vett fej­lődésnek indul az a tsz, amely­ben a vezetők a szocializmus fel­építését nem parancsszóra csi­nálják, hanem szívből, meggyő­ződésből, az emberekkel együtt, úgy, ahogyan azt az irányelvek megfogalmazzák. -A dolgozó em­berek tapasztalják hogy a párt­tal, a kommunistákkal megoszt­hatják mindennapi örömeiket és gondjaikat, tudják, hogy a párt egész tevékenységét a szocialista Állták a szavukat — öt napot nyertek az időtől — Fordítsa indítóra! — hang­zik a főgépész hangja. Reccsen a kettős emelő, meg­libben a hatalmas lendkeréken a kenderkötél, simán fordul a vezérlőmű is. Egyet szusszant a dugattyú, s megáll. Bejelölik a holtpontot. Azután ismét egy for­dítás, és megint jelölik a holtpon­tot: pontos a beállítás. Ezzel a részmunkával is végeztek. Molnár Lajos — fiatal főgépész — ezután újabb utasítást ad. — Most szereljék le a henger védőburkát, hogy a kőműves bur­kolni tudja majd. Sebestyén Sándor gőzgépkezelő végzi el a munkát. A kazánnál hárman is dolgoz­nak: készítik elő a kazánt tisztí­tásra, generálra. Mert megérett a gép a javításra. Egy évig szinte szünet nélkül üzemelt, mintegy ezer vagon pozdorját tüzeltek el benne, s egy éven át a gép által termelt energiával működött a gyár összes villanymotorja. Ács János, mint mindig, most is egy új alkalmatosságot, a drót­keféből összeeszkábált csőkihúzót próbálja, jó lesz-e? Négy kefét szögeitek egy lécre, ez pótolja a szabványos csőkihúzót. Takács Ferenc, meg Izsák István a ka­zánból bújik ki, mintha vízzel ön­tötték volna le őket. Meleg van még a kazánban. Hatvan fok. De igyekezni kell a munkával, mert vállalták, hogy lerövidítik a ha­táridőt egy héttel. De keressük, s nézzük meg a többi javítókat is. A kéményseprők korom-felhő­ben kiabálnak. Hiába, ök meg­szokták a hangos szót. Velem is úgy beszélnek, mintha ők a pad­lástetőn, én pedig a pincében lennék. — Kutya nehéz munka volt ez — kiáltja felém, alig két méterről Békási László simontornyai ké­ményseprő. — Még tüzes volt a hamu a kazán alatt, amikor az aknán keresztül elkezdtük kihor­dani. — Csaknem leégett rólam a ru­ha — mutatja a perzselődött egyenruhát Szirom Kálmán, pin­cehelyi kéményseprő. — Az ember sarkát égeti a ko­rom — toldja meg Bóka József ozorai kéményseprő, s mutatja is, hogy a nagy melegségtől hogyan repedezik fel a sarka. ök bérmunkát végeznek. A munkadíj tizenöt százalékát kap­ják. Nagy munka a kémény tisz­títása, különösen ezé az öreg né- medié, hisz félő rá belülről fel­menni, inog csaknem minden lépcső. A tanuló gyereket is — egy simontornyai fiú — csak ezért nem vitték fel a magasba. A fiú egyébként még csendes, hisz most tanulja a szakmát, most tanulja azt is, hogyan kell elmondani a kéményseprő szak­ma nehézségeit. Mikor e sorokat Írom, már üze­mel a gőzgép. Kaizer József ka­zánfalazó is elvégezte a dolgát, pihent a falazás egy napot, tüzet lehetett a kazán alá gyújtani. S már csattog a kenderkötél a lendkeréken, surrog a dinamó, termeli az áramot, öt napot elvet­tek az időtől, öt nappal a terve­zettnél gyorsabban javították ki a kazánt Tólnanémedin. S erre még nem volt példa. A kongresszusi versenyben vég­hezvitt hőstett ez? Azt is mond­hatjuk, mert erre is ígéretet tet­tek: gyorsabban, s jobban végzik el a gép generáljavítását. Állták szavukat! (Pálkovács) humanizmus hatja át, amely az elvhűség, a forradalmi követke­zetesség és erély mellett, a szo­cializmus építésén munkálkodó emberek iránti megbecsülést és figyelmességet, türelmet és gon­doskodást is jelent«. Sokfajta külső és bennünk meg­lévő ellenkezést segít legyűrni, megszüntetni, hogy a párt nem­csak elítéli, meg is szünteti a régebbi rossz vezetési módszert és gyakorlatot. A hatalmaskodás, a korrupció évek óta nagyon rossz üzlet, bárki is képviselje azt, viseljen bármilyen méltó­ságot, legyen akárhány érdeme, a felelősségre vonástól nem sza­badulhat. A Népszabadság a kö­zelmúltban az Állami Pénzverde vezetőjének tűrhetetlen maga­tartását tárta a közvélemény elé. Máskor annak a Pest megyei ál­lami gazdaság igazgatójának fe­lelősségre vonását követelte, aki megbízatásával visszaélt. Ezek a példák is bizonyítják, hogy erő­sek vagyunk, minden becsülést a tisztességes embernek, de nincs menlevél semilyen címen a gaz­embernek. Az országépítő munka csodálattal tölti el az emberek millióit, de az ilyen tények lát­tán a csodálat tisztelettel páro­sul, s még a közömbösök is azt mondják: legjobb ebben a rend­szerben élni. Ismerek embereket, akik majd 6 évvel ezelőtt sok­fajta fenntartással fogadták a ki­bontakozást. Azt mondja a mi­nap az egyik: »Valamikor ren­geteget tapsoltam, kár, hogy mos­tanság már nem divat, mert most tudnék nagyon sokszor igazán, tiszta szívből tapsolni«. A taps valóban megszűnt, mert nem ezen mérődik, hogy ki milyen híve szocializmust építő hazánk­nak. Azon mérődik, hogy ki mit tud felmutatni és ez a nagyszerű és ez az igazi. A hétköznapok ezer valóságát így olvashatjuk ki a kongresszusi irányelvek minden sorából. Nem a szavak csillognak benne, a min­dennél többet érő és többet jelentő valóság, olyan egység, amilyen még soíia nem volt ebben az or­szágban. Gazdagabbak lettünk, mióta a kongresszus irányelveit ismerjük. Szekulity Péter Kelemen Sándor, a megyei tanács ipari-müsaaki osxtályvexetöje : Sok a tennivaló a helyi iparban is A Központi Bizottság kongresz- szusi irányelvei részletesen szól­nak gazdasági építőmunkánk fel­adatairól. Ezek megvalósítása el­sősorban az állami nagyiparra há rul, de sok a tennivaló a helyi iparban is. A helyi iparnak a jövőben is be kell töltenie kisegítő árutermelő szerepét, állandóan kutatnunk, keresnünk kell a piacokat, meg­szervezni azon cikkek gyártását, amelyek termelésére a nagyipar bármilyen okból nem tud vállal­kozni. Gyártmányfejlesztési teen­dőinket ez a körülmény szabja meg. Fokozni akarjuk a lakosság jobb ellátásának érdekében a mű­szaki szerviz-tevékenységet. Itt azonban igen lényeges dolog, hogy e munkák termelékenységét is növelni kell, aminek fő útja a műszaki fejlesztés, a dolgozók szakképzettségének növelése. Mű­szaki fejlesztési problémákkal a korábbi években nem nagyon fog­lalkoztunk, ez újszerű feladat. Az irányelvek erre is felhívják fi­gyelmünket. Az irányelvek útmutatása alap­ján meg kell vizsgálnunk a helyi iparban a termelés koncentráció­jának és szakosításának lehetősé­geit. Igen nagy mértékben nö­velné a termelékenységet, gazda­ságosságot, ha sikerülne összevon­ni a ma még nyolc-tíz szétszórt telepen, üzemrészben működő vállalatainkat. Az idén már sikerült felszá­molni azt a helytelen gyakorla­tot, hogy egyik-másik vállalatunk indokolatlanul takarít meg bér­alapot, nem teljesíti az átlagbér­re vonatkozó tervet. Erre a to­vábbiakban is ügyelni kell, az irányelvekben előirányzott élet­színvonal-emelés döntő mérték­ben függ attól, hogy a vállalatok kifizetik-e a tervezett béreket. A következő években jelentős lé­pést teszünk előre a helyi ipari üzemek dolgozóinak szociális el­látása terén. Több szociális léte­sítmény tervezése már meg is kéz dődött. Az irányelvekből következő tennivalókról órákig lehetne be­szélni, oldalakon keresztül írni, az eddig elmondottak nem is tar­talmazhatnak mindent. De azt hi­szem, egy dologban még feltét­lenül előbbre kell jutnunk: Nö­velni a vezetés hatékonyságát az üzemi demokrácia erősítésével is. Gondolok itt mindenekelőtt a ter­melési tanácskozások rendszeres megtartására, a dolgozók javasla­tainak, észrevételeinek figyelem­be vételére, a dolgozók anyagi és erkölcsi megbecsülésére. Meddig lesz kérdés a kérdés? A kérdés az, hogy a paksi ifjúsági ház mikor tölti be fel­adatát? A kérdést azért kell feltenni, mert Pak­son közel félmillió forintos költséggel lé­tesült az ifjúsági ház. Ezzel az volt a cél, hogy otthont bizto­sítsanak a falu nagy­számú fiatalságának. Eddig azonban az el­gondolás csak elgon­dolás maradt. Az if­júsági otthont bizo­nyos tiszteletdíjért pedagógusra bízták. Ez a módszer azon­ban nem vált be, mert a pedagógusnak sok elfoglaltságot je­lent az iskola. Az egyezségnél is ebből indultak ki. így az­tán nem is tudta megfelelően segíteni oz otthon életét. Az ifjúsági otthon élete nem volt megfelelő: a diákok még csak eljártak ide, de má­sok, a paraszt- és munkásfiatalok már kevésbé, pedig éppen ezeknek a foglalkoz­tatása lett volna a fő cél. A járási KISZ-bi- zottság most egy stá­tusz megszerzésének ügyével foglalkozik. Ez mutatkozik a leg­célravezetőbb kiindu­lásnak. Ha egy, erre a célra alkalmas, em­ber minden erejét az ifjúsági otthon életé­re fordíthatná, min­den bizonnyal sike­rülne azt valóban az ifjúság otthonává tenni. Jelenleg még kérdés, sikerül-e az elgondolás. Minden esetre tenni kell va­lamit, méghozzá nem is valami tessék-lás- sék szerűt, mert ha már ilyen sok pénzt fordítottak egy ott­hon céljaira, akkor elvárható, hogy az betöltse hivatását. B. Ah Ba a gyár IRTA: TÚRI ANDRÁS XXII. A kölyök nem felel. — Mit mondott Keresztesi, mi­ért akarja elintéztetni a fiút? — Régi haragosa, a nő meg a barátja felesége. Nem árt, ha egy kicsit megfenyítjük. Azt mondta, nem kell agyonverni, csak any- nyira simogassuk meg, hogy egy ideig el ne felejtse. A főhadnagy bólint. — Ez igen. Gyönyörű megbíza­tás. Csakhogy rájöttél, hogy sem­mi értelme az ostoba tagadásnak. Krámer elvtárs, vegyétek föl a jegyzőkönyvet! — S amint be­csukódik mögöttük az ajtó, a nő­höz fordul. — Mi pedig asszo­nyom, menjünk el a Napsugárba. • A mulatóban csak a takarító- személyzet lézeng a kora délelőtti időben. — Az irodán van valaki? — Kertész elvtárs. — Ki az a Kertész elvtárs? Az asszony adja meg a választ. — Az üzletvezető. — Éppen őrá van szükségünk. Merre van az iroda? Szűk és sötét helyiségben egy férfi ül ingujjban, számlákat so- rozgat. A sarokban ventillátor fo­rog halk búgással, egy poros szek­rényke polcán dossziék sora. — Kertész elvtárs? — Én vagyok. — Sárosi nyomozófőhadnagy. Egy pincére után érdeklődöm, jobban mondva a lakáscíme után. Keresztesi Jánosról van szó. Az üzletvezető sóhajt. Benyúl az íróasztalfiókba, borítékot vesz elő. — Tessék elolvasni! Ma reggel adták ide, Keresztesi írta. Fel­mondta az állását, este már be sem jön. A főhadnagy széthajtja a leve­let. Négy sor mindössze. „Álláso­mat felmondom, ma este már ne számítsanak rám. Mindenért, ami történt, a bátyám felelős. Én csak figura voltam. Keresztesi.” — Értik ezt? Az üzletvezető érdeklődéssel mered a főhadnagyra. Hogy egy ilyen rendes ember ... Igazán jó pincér volt, a legjobbak egyike. Gyors, szemfüles, megbízható. — Tőle nem ment el egvetlen vendég sem fizetés nélkül. És ép­pen most hagy itt, a legnagyobb forgalom idején. X. A LÁTOGATÁS — Koltói kórház? Szíveskedjék megmondani, ott fekszik még Csiszár Lajos? Várok. Halló! Igen, értem. Szóval kiment. Ma dél­előtt Köszönöm. Újabb tárcsázás, újabb központ. — Csiszár- elvtársat kérem a tervosztályról. Halló, tervosztály? Csiszár elvtárssal szeretnék be­szélni. Beteg? Megtudhatnám a lakáscímét? Jegyzem. Nagyszom­bat utca 18/b. Köszönöm. Hogy ki kereste? Egy régi ismerőse, magánügyben. Jónapot. Szalad a kocsi a júliusi hőség­ben, a puhára főtt aszfalton a forróságot árasztó villamosok, autóbuszok között. Buda. A fo­lyóparti platánok kókadtan hajt­ják le szomjúságtól tikkadt lomb­fejüket, a rakpart kövei szinte meggyulladnak a pokoli hőség­től. Nagyszombat utca 18/b. Az el­ső emeleti lakás ajtaján piros csengőgomb, a kisablakon hófe­hér függöny. Bent szól a rádió. S az előszobán át belátni a nyi­tott ajtajú konyhába, ahol fiatal lány alakja tűnik föl egy-egy vil­lanásra. A csengő élesen vágja el az idillikus hangulatot. A lány jön ajtót nyitni. Kedves arcú, barna lány, haja egy kissé ren­detlen, de így is kedvesen kere­tezi a csinos arcocskát. — Csiszár Lajost keresem. Itt­hon van? — Igen. Bent fekszik. — Kérem, közölje vele, hogy a rendőrségtől keresem. A lány szeme kerekre nyílik. — A verekedés ügyében? — S hogy a főhadnagy kérdően néz rá, sietve hozzáteszi: — Én a húga vagyok. (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents