Tolna Megyei Népújság, 1962. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-26 / 199. szám
CSÁNYI LÁSZLÓ: irodalmi jegyzetek A folyóiratokról Egészen pontosan az irodalmi folyóiratokról van szó. Azokról a karton fedelű, füzet formátumú lapokról, amelyek hónapról hónapra, többnyire más-más színű fejléccel vagy burkoló val jelennek meg az újság-standokon, vagy amelyeket a postás dug be az előfizetők levélszekrényébe. Aki legföljebb képes családi hetilapot vagy Népsportot vásárol az újságárusnál, talán csodálkozik, hogy ezeknek a hűvösebb kiállítású, testesebb és drágább folyóiratoknak is akad vevője. Mert hát jó, jó — mondják —, ha gusztust kapunk az olvasásra, az igazi irodalomra, ott vannak a könyvek, a dús kölcsön könyv tárak és a könyvesboltok, minek kellenek még az irodalmi folyóiratok is? Amikor úgyis azt találjuk bennük jórészt, ami egy-két év múlva könyv alakban is megjelenik? Valóban, ezeknek a folyóiratoknak nem lenne más célja, minthogy ugyanaz az írás kétszer jelenjen meg, azaz kétszer kapjon érte honoráriumot a szerző? A jó irodalmi lap tulajdonképpen a kóstoló jó ízét kell, hogy az olvasóban felkeltse, a »mindenből egy keveset« örömét, a változatosság, a sokszínűség gyönyörűségét. Nálunk az irodalmi folyóirat mindig jelentős irodalomszervező, közönségnevelő, tudatformáló szerepet töltött be. Azok a haladó szellemi mozgalmak, amelyek nálunk a társadalmi átalakulást is szolgálták és szorgalmazták, mindig magukénak vallhatták egy- egy irodalmi folyóiratot is. A Martinovics-mozgalom írói a Magyar Múzeumot (Kazinczy, Ba- csányi) és az Urániát (Kármán József) szerkesztették, a reformkor haladó írói az Életképek köré tömörültek, a XX. század legjelentékenyebb irodalmi mozgalmát a Nyugat fogta össze. Egy-egy irodalmi lap nálunk mindig kicsit a progresszív szellemi mozgalom zászlója is volt. Legjelentősebb íróink vállalkoztak ezeknek a folyóiratoknak az irányítására: Petőfi neve legalább annyira nem elválasztható az Életképek-től, mint a János vitéztől, vagy Babits jelentőségét legalább annyira növeli a Nyugat szerkesztése, mint műfordításai. Az irodalmi lap erejét és jelentőségét érezte meg Móricz Zsigmond is, amikor megindította a Kelet Népét, vagy Németh László, amikor Tanú címmel egymaga szerkesztett és írt tele egy irodalmi folyóiratot. Egy irodalmi lap sohasem lehet puszta kéziratközlő fórum. Orgánumnak, szócsőnek, az irodalmi életet szervező, irányító erőnek kell lennie. Irodalmi műhelynek, amely írókat mozgat, irányít, szervez és nevel. A tehetségről Gyakran mutatnak nekem olyan leveleket, amelyeket irodalmi lapok szerkesztőségétől kapnak, becsületes magyar állampolgárok, akik életük egy meggondolatlan pillanatában azt a »bűnt« követték el, hogy verset, vagy novellát írtak. Ezek a levelek általában így kezdődnek; »Őszinte örömmel olvastuk kéziratát, s a tehetség jelét véljük benne felfedezni...« Aztán egy hirtelen fordulattal így végződnek a kurta sorok. »De kéziratának közléséről sajnos egyelőre le kell mondanunk, talán forduljon más lapok szerkesztőségéhez«. — Ezek a levelek őszintén szólva mindig feldühítettek. Mert elhitették valakivel, aki eddig becsületes esztergályos, tanító, vagy bérelszámoló volt, hogy az íráshoz is van tehetsége, ahogy mondják: lovat adnak alája — de verseit nem közük, mert ezek a szerkesztőségek nagyon is jól tudják, hogy ezek a versek rosszak. Mert hát mi is az a tehetség? — Isteni szikra, csodálatos adomány, vagy mágikus erőkkel megszerezhető varázslat? — Kétségkívül olyan feltétele az alkotásnak, ami nélkül nincs művészet. Az is igaz, hogy általában az emberrel születik, s nem pénzzel, mámorral, szeszekkel és izgató szerekkel megidézhető »csoda«. Mi a tehetség? — Az alkotás kényszere. Az az erő, ami asztalhoz és papírhoz kényszeríti az embert, bár ezer okot talál az írás elodázására. Rilkének Kappus úrhoz, egy fiatal költőhöz írt leveleiben szép sorokat lehet olvasni az igazi tehetségről. Ami. kor a fiatalember elküldte verseit Rilkéhez, válaszában azt írta neki a nagy német költő: »Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti; vizsgálja meg, vajon gyökerei szive legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. A műalkotás akkor jó, ha szükség- szerűségből támadt... Ha írás nélkül is tudna élni, akkor egyáltalán nem szabad írnia«. Természetesen nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy a tehetség minden körülmények között »eget ér magának«; hogy a tehetség a maga öntörvényei szerint mindig alkotást teremt, sőt, a visszaszorítottság még csak kedvez neki, mert — mint mondják — »súly alatt nő a pálma«. — A tehetség minősége és ereje igenis függ a körülményektől, a légkörtől, attól, amiben él, a környezet hatásától. A feudális nyomorúságban rekedt mesefák sorsa, mint például Fedics Mihályé, — akiben talán egy Jókai, egy Móricz elvesztét sajnálhatjuk — legalább is ezt példázza. S a perifériára szorult, megrekedt, elkallódott tehetségekről nem hallottunk? Persze, a tehetségnek van az alkotóra nézve is egy kötelező parancsa. A tehetséget nevelni és művelni kell. Az úgynevezett ős. tehetségekre, az ösztönös alkotókra mindig — s joggal — gyanakszik az ember. A tehetség tulajdonképpen potenciális energia. Alkalom, lehetőség a teremtésre, az alkotásra. Csak a türelmes tanulás, az elmélyedés, az önfegyelem, a befeléfordulás válthatja valóságos értékre. Erőgyűjtés, készülődés, az élmények belső kiérlelése nélkül a jelentős tehetség is csak torzóra képes. És még egy: csak a dilettánsok «alkotnak« könnyen, ök tudják minden írásukat bármikor fejből idézni. — Az alkotás nem tündén állapot, a tehetség kínoskeserves ajándék. Olyan valami, ami nélkül nincs írás, mégis sokszor a legnagyobb alkotók is úgy érzik, hogy talán könnyebb lenne nélküle élni. Tüskés Tibor fzééyent kozok a szakmára ? A z én kedves, jó szaktársaim azt állítják, nem vagyok betyár magyar gyerek, és szégyent hozok a szakmára. Mindezt a »Házmesterhez« Címzett vendéglőben hányták szememre, ahol' áldomást ittunk az aznap összeszegelt ládákra, én jó, finom édesmálnát, ők büdös pálinkát, félelmetes rumot, kábító borokat. Mikor aztán rám került a sor, egy rundó almuskát rendeltem, hogy jobb legyen a hangulat. Csima Pista brigádpajtásom haját tépve rikoltozta: — És te tartod magad tőről- metszett ládaszegezőnek? Hogy nem sül le képedről a bőr, szégyent hozol a szakmára! — Nem szeretem az alkoholt — vinnyogom, s közlöm velük, van egy 100 ezer forintos megtakarítást hozó újításom, tehát nem lehetek szégyene a szakmának. — Lári-fári! — int le erélyesen Tordai Viki, s elém tol egy fél- iccés ibriket, a többi meg ütemesen harsogja: — Idd ki, idd ki... idd ki! No jó, egy pohár nem a világ, ezen ne múljék a barátság. Brr, mi volt ez? A gégém egy pillanat alatt összesorvadt. A beleim kigyulladtak, a gyomrom is tiszta parázs. A fejemben gázzá vált az agyvelő, s fái, fáj, mintha fogóval csipkednék. — Mama — sóhajtok fel, — a mamához akarok menni... De szaktársaim apás nyugalommal tartanak vissza. — Ezt idd ki, majd ez helyrehoz — kapok egy újabb kupát. Rum van benne, s ellep a hideg veríték. Ugyan mit vétettem ellenük? És most már minden mindegy alapon közönyösen döntöm magamba a barna lét. Olvasztott fürészpor elkeverve egy kis lúgköves mosogatóvízzel. — Betyár magyar gyerek vagy — állítják többen is erre és óh. minő csoda, kielégülten hallgatom. Annyi persze biztos, hogy lábam nincs, vagy a kánikula ellenére elfagyott. A gyomrom sincs a helyén, s a szemem sem találom, bárhogy nézek, mindenütt homályos foltokat látok. De a szívem az nagy érzésekre képes. Az vadul dolgozik és érzem, hogy alakulok át betyár magyar gyerekké. Érzém, mint válók a szakmám büszkeségévé. Csúnyán elkáromkodom magam, mindannyian rámbámulnak Eddig a fenét sem mertem kimondani, mert, hogy az olyan illetlen. — Brávó — mondja Viki elismerően —, így is kell, nem vagy te kislány. — Coki — vágok fejéhez egy poharat — most én beszélek! Talán valami nem tetszik? — folytatom, s lerántom az asztalterítőt. Pompás látvány. A bor összefolyik a sörrel, feloldja a cigarettacsutakokat és az egész rá- dül Dini bácsira. Egy pohár bort elemelek még a szomszéd asztalról és azt is az öregre öntöm Utána lerángatom mind a két cipőmet és a közben előkerülő üzletvezetőhöz vágom. — Pardon — mondom, amikor látom, hogy csak az egyikkel találtam el a fejét —, majd legkö-' zelebb jobban sikerül. A barátaim csitítanak, én dühösen rugdalom őket. — Szégyent hoztok a szakmára Pincér, fél liter rumot mindenkinek! A pincér késlekedik. Talán nem akar kiszolgálni? Pincér! Az atyaúristenit, széttépem, ha nem hozza azt a rumot, bort, sört és pálinkát! Rettentő kedvem van, még ma embervért iszom. Hé, cigány, megnyúzlak, ha nem játszol rendesen. Durrü! Hogy mi történt? Semmi, csak a nagy tükröt összetörtem egy kicsit a sörösüveggel. — Csudapofa — vigyorog széles szájjal egyik kollégám. Tűz folyik az ereiben! — Nyugtázom az elismerést és fojtogatni kezdem. A többi betyár magyar gyerek nem hagyja. De én se. De én se ám! Nem hozok szégyent a szakmára. Elkjánok veletek, akárkik is vagytok! — rikoltozok és adok-kapok. A szemem már csaknem a tenyeremen heirdom. Az orrom kétrészben, a sípcsontom alighanem eltört. Áll a bál! Micsoda hangulat! Repül a záp- fogam... Most a Dini bácsi füle szakad a kezembe... Aztán, amint látom, karonfogva szolgálatkész rendőrök cipelnek kifelé. Megmaradt fülemmel hallom, amint valaki mondja: Betyár magyar gyerek! ízlik a dicséret. Mit meg nem értem! Betyár magyar gyerek lettem! A ládaszegezők büszkesége! Hátam mögött hozzák kollégáimat is. Illetve azt, ami belőlük megmaradt. Hátra is szólok nekik: — Na, fiúk, ez egyszer igazán nem mondhatjátok, hogy szégyent hoztam a szakmára. Nagy S. József VERSEK Feljegyzés 1962 nyarán Szekszárd alszik a nyári csendben, a hívó csillag ég felettem, a csillag, amelyért úgy érzem sóváran múlt el negyven évem, s amelynek fénye egyre szebben tündökölt fáradó szívemben, hogy útra kelve, majd ha szólít megtalálhassam a valódit, s az arany szavak szép varázsa élő anyaggá, tetté váltsa ami ígéret volt. Már itthagy emlék is, vágy is, csak a csillag, ahogy húsz éve, — fényesebben! ragyog a forró nyári estben, szobámig ér el hívó fénye. Szél se rebben. Nem szólok én se. Balatoni hajnal A levendulák lágy lilája, az ég kéksége és a víz a végtelenbe nyúlt és lassan bontani kezdte szárnyait, hogy azt vártuk, a másik percben röpít, visz ez az ősi szép, cggyévált agyunkkal s szívünkkel a színektől ittas vidék, a levendulák lágy lilája, a tónak tükre és a hegy csipkés orma a pirkadatban kék ég alatt, kék víz felett, és csak a nyurga, méla nyárfa árnyéka nőtt, nagyobbodott, ahogyan szinte babonázva leste a felkelő Napot. LUKACS MIKLÓS: Nagyapád Hasaalján, kis kostülökben kotyogott a piros kaszakő, ballagott kajlán, törődötten, vadkörte illatban — ünnyögő szellő ojtotla tüzes-rózsás váiját, pállott lábujja között búzaszem égett. Nem volt más kívánsága, gerincét ökrök faránál — szalmazizzenésbe ejtse, — cselédtanyára érve kenjék a mécses csöpp-kevéskc olaját szivárgó sebére. Fényes-nyakú pásztorbot, ez volt kísérője, egyetlen jussa, számadáskor keresztet karcolt neve helyett a gyűrt árkusra. Jó lenne, ha még emlékeznél, ölelték a tengeriszárak. Csontjai felett tépi a szél a porig dűlt vadrózsaágat. JAROSZLAV SZMELJAKOV: A Föld Éltem én a csendre-csillapulván, hogy vihar se, vész se kergetett, s nem röpültem óceáni hullám habjain, se fellegek felett. Mégis, újton-ifjuló szívemből megszerettem én a nagyra-tárt síkokat, s e drága, végtelen föld birtokát: az egy-szabad határt. Érte, mit se bánva, veszni hagytam nyugtom és seregnyi álmomat: két kezem sötétedett a napban s életem se lett világosabb. Felvidulni-gazdagítva földem, s hogy ne kösse-rontsa gaz tovább: megnyikorduló talicska-ölben hordtam (anyja hordta magzatát), s meglehet, ha vétek ez s nem érdem: könnyű volna megbocsátnia. hogy gyakorta, hajladozva, térden, — benne túrtam egy lapátnyira: s fegyverem szorítva zord korokban, küzdelemrc-gyúlt napok szelén rajta testmagasra tornycsodtam, s megsebezve rája-buktam én ... Nincs erő, mi tőlem elpörölné, mit belém a föld adott-szított: lettem én kökényfcokor-tömörré, s rozsdaízű, mint az oxidek. Homlokom meg arcomat befonják már a ráncok — ennyi vak redő, ennyi mély barázda lesz bizonyság: mindig így fogok maradni hű, s szégycnetlen és örömtclen lám, vallhatom ma végre emberül: megmaradt a föld a körmöm alján s megragadt a véremen — belül. Ó, te föld!, te sírhelyünk, te bölcsőnk! hadd kínálom életem neked: megfizetni végül im, a kölcsönt, mely teérted élnem-engedett. Hars György fordítása
