Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-15 / 164. szám
H j-anyatt feküdtünk a fűben: ő meg én. Feküdtünk némán, félig lehunyt szempilláink mögé bekúsztak a megtépett testű bárányfelhők, nem az ég magasságában, hanem pupilláink mélyén hajtották egymást valahonnan, valahová. A föld meleg volt és fülünkbe belezsongott a fűdzsungel élete, azt hallgattuk és saját szívverésünket. A szerelem legszebb pillanatai ezek. Talán csak a vágyakozás szebb ennél. Nem szebb. Vadabb. Az harcra buzdít, ez ringató békét önt végig egész testünkön. Az ö testén és az én testemen. — Alszol? — kérdezte. — Nem. — Hallod’ — Igen . .. Madár kiáltott valahol, riadtan. És mégis szép volt. — Hová mennek a felhők? — kérdezte. — Nem kutatom a felhők titkait. Tiszteletben tartom. Talán éppen ők is nászra gyülekeznek. Tapintatlanság lenne. — Nagyon megértő vagy — kuncogta és megfogta a kezem. Kicsi volt a keze, izmos és forró. Megcirógattam ujjai hegyét, riieg- karcolgattam tenyerem a körmein. Elnevette magát. — Játszol? — Miért? — Mikor kicsi voltam, mindig anyám ujjaival játszottam. Ez elment vadászni ... ez lőtt egy nyu- lat.. .. ez hazavitte... Ismered? — ... ez megsütötte, ham ez mind bekapta és mégis erre szalad a nyulacska — csiklandoztam meg, hogy aprókat sikongatott. — Ha nekem lesz gyermekem, az is — biztos — játszani fog az ujjúimmal — szólalt meg egy pillanatnyi ernyedt csend után. — Megtanítom a nyulacskára is, meg a bölcsőre is... Tudod az milyen? Ó, a kézzel nagyon sokat lehet játszani... — Simogatni is — fűztem hozzá. — Ütni is — mondta most komolyan. — Most a kézről akarsz filozófiai előadást tartani? Adok egy címet is hozzá, jó? — Jó — nevette el magát megint. — És mi lenne a címe? — A kéz szerepe az ember állattá válásában ... Hirtelen felült, kicsit fölém hajolt, hogy eltakarta a felhőket és haja megcsiklandozta az arcom. — Cinikus vagy? — Csak tréfáltam ..: Visszadőlt mellém, éreztem karja hűvösét. — Mindig mondasz valamit, ami elszomorít. Nem tudom miért, de valahogy mindig elszomorít. Ez is. Hiszen a kéz olyan szép és olyan jó. Azzal simogatsz, azzal simogatlak, azzal vetik a magot... — ... géppel... — ... ne légy hangulatrontó! Igenis kézzel vetik a magot, kézzel gyógyít az orvos, kézzel formálják végeredeményben a szerszámokat is, és kézzel sütik a kenyeret. Nem igaz? Nem válaszoltam. Nem akartam megint mondani valamit. Hogy kézzel ölni is lehet. Nemcsak építeni, de pusztítani is. Vetést. Házat. Embert. — Miért hallgatsz? Vagy megint valami olyan jár az eszedben .. . — Olyan ..: — Ha a férfiaknak női lelkűk lenne, sohasem lenne háború — jegyezte meg váratlanul és kicsit élesen. — S a nőknek férfiielkük ... Szép kis felfordulás lenne a természet örökös rendjében — próbáltam tréfával elütni a választ, pedig nem is kérdés volt, amit mondott. És mégis az. Hozzámfészkelődött s kicsit remegő hangon megkérdezte: — Te tudnál ölni? Embert? — Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, s különben is ez a körülményektől függ ... Csattant a szó a száján: — Egyértelműen beszélj . .. Tudnál ölni, vagy nem? Felültem. Ott feküdt mellet„Megmutatom önöknek ezt a kedves, gyönyörű hörcsögöt... Már Arany panaszkodott, hogy nyelvünk eresztékei meglazulnak, s a magyar nyelv pantalon- ra vetkezik. Azóta csaknem száz év múlt el, s a helyzet annyiban javult, hogy pontosan ismerjük a nyelv lazulásának tényét, tudjuk a hibákat, harcolunk is ellenük, o legtöbb esetben azonban vajmi kevés eredménnyel. A gyakorlati példát elsősorban a rádiónak kellene adnia, hisz helyszíni tudósításaiban, közvetlen beszámolóiban az élő beszéd gyakorlati példát mutat, a baj legfeljebb ott van, hogy ez az élő bestéd rendszerint nem olyan, amilyennek lennie kellene, hanem tele van pongyolasággal, pontatlansággal, üres fecsegéssel. A rögtönző riporter helyzete nem könnyű, nincs ideje formálni mondatait, s amit lát, azonnal közölnie is kell. A rádióriporter munkájában így van egy természetes hevenyészettség, amit „a szó elröppen” ősi igazsága alapján tudomásul is veszünk. Van azonban egy határ, amelyen túl menni mégis csak illetlenség a rádióhallgatóval szemben. Csak egyetlen példát idézünk a televízió egyik közelmúlt adásából, amikor a manapság annyira divatos vetélkedők egyikét tartották meg. A riporter már az adás elején felszólította nézőit, hogy „legyenek akaratlan tanúi” a vetélkedőnek. Nos, valóban „akaratlan” tanúi voltunk ... Növényeket, állatokat kellett felismerhiök a vetélkedő résztvevőinek. Az egyik vetélkedő egy kitömöt madarat valóban felismert, ami végeredményben nem is olyan rendkívüli dolog. Riporterünk azonban másként vélekedett: „Nem hittem volna, hogy egy műszaki egyetemista tudja, mit jelent az uhu...” Teljes fogalomzavart bizonyított ez a kitétel: „A játékos, úgy látom, kollokviumait az erdőben szokta elvégezni ...” A verseny résztvevőinek az egyik próbatételen fát kellett fűrészelniük, amit ezek a szavak vezettek be: fűrészelésí tanszék következik. S hallottuk ezt az idegen nyelvre teljesen lefordíthatatlan mondatot is: „Egy tanszéken nemcsak melódiát hallgatni lehet, hanem válaszolni kérdésekre.” A riporter nyilván nem tartozik a kiváló stiliszták közé, de azért ilyen pongyolán mégsem lenne szabad beszélnie: „Látszik, hogy a játékos úgy látszik az irodalomhoz is ért.” S végül még egy idézet. Az egyik játékos nem ismert fel egy kitömött hörcsögöt, mire a riporter kezébe vette, ezekkel a szavakkal: „Megmutatom ezt a kedves, gyönyörű hörcsögöt...” Mindez körülbelül tíz perc alatt hangzott el, s ekkor méla bánattal kikapcsoltuk a televíziós készüléket. Csak azt nem érti az ember, hogy ugyanazzá Magyal- Rádió, amelyben ilyen fültépő mondatok hangzanak el, miért nem hallgattatja meg egyes riportereivel az Édes anyanyelvűnk című. nagyon népszerű műsort? Cs. L. tem, keze kicsit ökölbeszorítva szemöldökét összehúzta, hogy haragos lett az arca, mint mikor a nap elbújik egy bodor felhő mögé és egy pillanatra árnyék borul mindenre. — Most mit akarsz ezzel? Itt vagyok melletted, szeretlek, te is szeretsz, nincs titka testünknek egymás előtt, s ami szépet, jót adhat, azt mind megadja másikunknak. Hát most mit akarsz te a halállal? Rámnézett és egy pillanatra elfordította a fejét, úgy mondta: — Ne haragudj, nem akartalak megbántani... Csak . .. csak nő vagyok. S most az jutott az eszem be, hogy itt benn — mutatott szégyenlősen testére — talán élet sarjadzik. Tőled. Kicsit megcsú- nyulok. kicsit megszenvedek és egy emberkével több lesz a földön. S akkor megöli valaki. Egy másik ember, egy olyan ember, mint te. S te is megölsz valakit, annak a másik embernek a gyermekét, aki talán éppen így fogant az ég alatt, amikor bárányfelhők futottak és te nem tudtad, hogy hová. Érted már? Bólintottam. Értem. És most se válaszolsz? — Miért akarsz az én válaszomtól más, soha nem ismert embertől garanciát kapni egy születő élet védelmére? — Ez szofizma — legyintett dühösen és most már Ö is felült. Ült velem szemben és nézett. Idegenül. Ellenségesen. Láttam a tekintetében, hogy a gyilkost figyeli bennem, akitől most kellene megvédenie a holnap születő életet. — Te meg tudnál ölni egy embert, ha tudod, hogy az arra készül, hogy megölje a gyermekedet? Láttam, meghökkent egy pillanatra a kérdéstől, arcára most meghatóan mulatságos töprengés ült ki, aztán dacosan villant a szeme... — Azt meg... Az olyan embert, aki arra készül, hogy megölje a gyermekem, azt meg; tudnám ölni! — Ezzel a két kezeddel? — Ezzel a két kezemmel — folytatta most már következetesen. — De hát ezzel a két kezeddel simogattál engem, ezzel a két kezeddel játszottál anyád ujjaival, s ezzel a két kezeddel tanítod meg majd őt is, a holnap születőt, hogy játsszék a te ujjaiddal is... És mégis? Hallgatott egy pillanatig. Nem nézett rám. A fűszálakat nézte, amelyek a naptól megsárgulva, de konok elszántsággal kapaszkodtak láthatatlan gyökereikkel a földbe, hogy éljenek, hogy szaporodjanak, hogy mindig fűpázsitot tudjanak borítani Ö alá és én alám. Az arcán végigfutott egy könny csepp. A föld rögtön felit'ta. — Nem tudom ... nem tudom — rázta kétségbeesetten a fejét és hozzámsimult, hogy éreztem, oly riadtan ver a szíve, mint a kalitkába fogott madár szárnya. Átöleltem, megcsókoltam a száját, amelv most sós volt a köny- nyéktől és puha, mint a keze, amellyel az imént még ölni akart. — Ne beszéljünk erről. Most ne. És reméljük, hogy soha nem kell erről beszélni. Csak simogass, csókolj s játssz az ujjaiddal, meg süssél kenyeret. Hidd el, én is inkább simogatlak ujja- immal, én is inkább magot vetek ... ... Rám nézett, nem gúnyoló- dom-e most vele, aztáh elmosolyodott : — ... géppel, ugye? — ... nem, kézzel — mosolyogtam én is vissza. Aztán ledőltünk a fűre, nézni még egv kicsit a felhőket, érezni egymást, élvezni ezt a csendes, békés nyugalmat, amely duruzsolva fészke- lődik a kora nyár zöld palástja alatt. — Szeretsz? — kérdezte halkan és megfogta a kezem. — Nagyon — súgtam vissza és megcirógattam ujjai hegyét, meg- karcolgattam tenyerem a körmeElnevette magát. Gyurkó Géza ítotütés j A z asszony beáll az ajtó mellé a sarokba, remeg a teste, fél a villámlástól. — Tán jég is lesz — mondja és a száját tapogatja, az jár az eszében, hogy jó is, rossz is égnék az embernek az érkezése. A tekintetes úr. Azt sem tudta még megmondani, honnan hozta erre a szél. — Megismert Ágnes? — hallja, amint elhal egy dörgés. — Én bizony nehezen ismertem meg. — Én is! — felel és kinéz az udvarra: nicsak, mekkora cseppek huppannak bele a porba! Az ember hátul ül a falnál, térdei között fogja a meggyfabotját. baltérdén a zsíros, zöld kalapját. Lenéz a cipőjére, csupa por. Hat kilométert gyalogolt. Az isten tudja, mi hozta ide. Közel húsz esztendő után. — Előbb azt hittem. — mondja halkan —, hogy Bakosné, Szőke Rózái. — Nem a — felel hideg szájjal. — Mert hasonlítottak egymásra. — Az már ötvenegyben meghalt. Az ember cigarettát vesz elő, nem szól. Kívül sűrűsödik a zápor, jól hallani egy-egy súlyos, bevágó csepp toccsaná- sát a tornác tégláin. Aztán zuhog. És vagdal a villám. Az asszony beljebb lép ijedten és azt mondja: uramjézus. — Maga még jól tartja magát — szól az ember és rágyújt. Az úton traktor dohog, szétveri hangját a dörgés. Betódul az eső illata a zsírszagú konyhába. — Mennyi most? ötven? — kérdi kis szünet után. — Ötvenöt — felel és megáll az asztal mellett. Nézi a záporfüggönyt, amint egyre sűrűbben takarja el Bertáék falát, és a fiatal, hajladozó fákat. A remegés nem áll el a testében: uramjézus, de régen volt, hogy ez a tekintetes úr itt le- génykedett a faluban! Segédtiszt, a nagyságos úr mellett, szépbajszos, hetyke ember, szoknyák bolondja, béresek verdesője... — Én most már magam vagyok — mondja a férfi és szeretné jól előre fújni a füstöt, de visszanvomja a vihar szele, ami szeszélyesen be-becsap a konyhába. — özvegyen. A két gyérekém kiment. Elhagytam a hatvanak Láthatja, jól megrokkantam. Azt látom, gondolja az asz- szony, de nem szól, csak a sugaras záport nézi és nyomkodja az állát. Jaj nekem, de nagyon elment az idő azóta!... Jött akkoriban naponként a tekintetes úr a sonkanadrágjóban, pipaszár lábával, a kis bajszával: no, Ágnes, lebeg-é a sZokhyád, gyöngyöm? Pedig tudva tudta, hogy Árva Jóska asszonya lesz, hogy jegyben jártak. De nem! Ennek a Paradicsom valameny- nyi Évája kellett volna, a latornak! Aztán itt Van most összetörtén, rokkantán, semmitérő ember már, nicsak menynyire ugrál kezében az a cigaretta! — Ha még egyszer vissza lehetne menni... — mondja két szívás között. — Hová? — néz rá az asz- szony csodálkozva. — Hová. lehetne, mit gondol? — A fiatalságba, Ágnes, oda, oda. — Az elmúlt — felel hűvösen, s az ajtó felé ihdul, megnézni, kit ugat kívül, az eresz alatt a kutya. — Család? — kérdi az ember, mert nem bírja a hallgatást, s forgatja lábai között a botot. — Két fiam, egy lányom — szól vissza az ajtóból, és kihajol, fél még a villámlástól. — Kirepültek? — Ki. — Legalább jóba? — Azok jóba. Egyik gyerek tanár, a másik idehaza, a közösben. a leányom tanítónő, városon van férjnél. Az ember teleszívja a mellét, lepöccinti a hamut a cigarettájáról, s nézi az aszony erős derekát, amint betölti az ajtó világosságát. Hej, de nagyon jó falat lett volna ez valamikor, gondolja. Keményhúsú, szép fehérnép volt! Most itt van: elterebélyesedett, arcában még megmaradt valami a régi szépségből, de hol van már a régi tűz!? ■— De szép volt régen! — mondja, s akkor az asszony kapkodó értelmében új emlékcserepek csörrennek meg. Eszébe jut, hogy egyszer zápor verte be őket a felső magtárba, talán ennél is kegyetlenebb; vagdaló villámok szálkázták az eget, s akkor oda ment hozzá ez a tekintetes úr a sarokba. Rátapadt testére a ruha, s ez odaállt egészen eiéje, nyulkálni akart, sokkal megtette, s ő akkor mellbetaszította. — Csúnya is volt benne.. — mondja keményen. — Ha nem öregedett el egészen, emlékezhet rá. Az ember emeli magát egy kicsit a görnyedtségből. — Mi volt a csúnya, Ágnes? — Sok minden! — veti oda. — Nocsak, nocsak — tehetetlen kedik, s még sebesebben pörgeti maga előtt a botot. Kívül apróbb az eső, de na- gyoh sűrű, magasabb, éneklőbb a verése, s a villámlás távolodik. Tele már a honyha a’ frissen hullott víz, s az ázott föld, a megmosdatott fák illatával. — Emlékezzen csak — kezdi az asszony és szembe áll vele egyenesen. — Nagy úr, nagy legény volt maga akkoriban! Sohasem' felejtem, csak most nem jutott mindjárt az eszembe, hogy egyszer, ha jól tudom, harminchárom nyarán mit tett maga velem a felső magtárban. Az ember felkapja a fejét: a csodát emlékszem, gondolja. — Mit tettem? — kérdi csendesen. — Amikor én esküvő előtt állottam már azzal, akit szerettem, maga azt hitte nagy gőgjében, hogy az isten minden leánya, asszonya a magáé, mert kéziben volt a gyeplő!... — Nohát! — kezdi az ember, és eldobja a cigarettát. — Kell az ilyenre emlékezni! Csattan az asszony hangja: — Mikor aztán eltaszítottam, emlékezzen csak rá!... A botjával ütött rám akkor, hetekig hordtam a nyomát, még asz- szoftykoromban is meg volt a kékje! Maga meg még azt az időt kívánja vissza? Az ember keze meglazul a boton, aztán eldől a meggyfa a kövezetre kemény koppanás- sal. Aztán föláll az ember, nem hajol le a botért, lesZegi a fejét, indul az ajtó felé. Nem szól, nem köszön, rá se néz az asszonyra. Az pedig lehajol, fölveszi a botot, utána dobja a sáros földre, ahol a tócsákon nagy buborékok jelzik, hogy tartós eső lesz. Ormos Gerő
