Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-15 / 164. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Cseres Tibor: CSUDA DOLGOK T ehettem volna-e másképpen — kérdi tőlem egyik-másik fogadott fiam, amikor bevégzett cselekedete igazolását várja tőlem —, ugye, hogy nem tehettem volna másképpen? S az én felelősségem igen nagy. Minden meglesett sors, minden meghallgatott élet felelősséget támaszt bennem. Aki el- mondta életét s nehéz cselekedeteit, az egy kicsit rám is bízza magát mindig: egy kicsit apjává fogad, ha bátyám vagy apám is lehetne évei szerint talán. Akiknek apjává szegődöm, tudomásul kell vennem a múltját, ha a jelenét javítani igyekszem is, ha a jövendőjét felhőtlennek képzelem is. Aki panaszkodik, az mind remél! De most nem panaszról akarok szólni' inkább hencegésről. — Az a kérdés, jogom van-e így gondolkozni!? Amíg a termelőszövetkezet gazdálkodása oda nem jut, ahol én voltam a tizenöt holdamon, addig én segítek magamon. Mert én úgy határoztam, megvárom, amíg a szövetkezet felfejlődik, akkor lépek be. De nem győztem kivárni. Meg: azzal érveltek a cimborák: a magamfajták siettethetjük igazán a felfejlődést. Hátha így áll a dolog, mondtam, nem bánom. De ennek jó esztendeje már! Már most én azt érzem, nekem jogom van, hogy magamat addig is kárpótoljam. Télutó havában, a hófúvás sodort be Sipos István tanyájára, a Cifra-kertről elnevezett határrész mélyén. Hamarosan összebarátkoztunk s elfogadtam a takaros, tiszta kezű Siposné ebédjét. — Mert a második tehenet is beállítottam az istállóba, az is húszliteres! Gyengébbel nem is érdemes kezdeni! A két kocától harminc malacra számítok. Abból én tizet-tizenkettőt mázsás korában akarok eladni. A kiállításon ezemégyszázért vettem ezt a keltetőgépet, 200 tojás fér bele egyszerre. Ami ebből kikéi, az elejét pecsenyecsirkének szánjuk, az utoljából vagy ötszázat meghagyunk tojónak. Nem favorizáltuk még eddig a baromfit, de most, hogy beszorultunk a háztájiba, rákényszerültünk. Valamikor én lovakat neveltem. Még versenylovat is vettek éntőlem! Soha nem foglalkoztam méhekkel, úgy véltem, pepecsmunka! Most próbálkozók. Tavaly vettem négy családot s vagy tíz kaptárai üresen. A tavalyi- hordás rosszul ütött be, cukorral kell etetni a bogarakat, de nem adom fel a harcot velük. Mert hiszen jogom van a családom biztosítása érdekében, hogy a munkaegységen felül, amivel csak tudok, próbálkozzak! Én a szövetkezetben minden kötelességemet teljesítem! Megmondhatja akárki! Bólintottam. Joga van, de mennyire, hogy joga! Kötelessége, hogy biztosítsa minden lehetséges módon a családja jólétét. A takaros és tiszta kezű Siposné asztalra tette a második üveg bort. Kedélyünk egyre könnyedebbé vált. Odakint havat sodort a csípős télvégi szél. A zománcozott tűzhelyben tűz duruzsolt. Hallgattunk egy verset két pohár között. Talán egy rövidke dalt is dúdoltunk, olyan kedvünk volt már, ki-ki magában. Akkor Sipos közelebb húzta a székét, mintha a pusztaságban attól félne, valaki kihallgat. Arca ravaszra szűkült. — A méhekkel hogy jártam. Magunk közt szólva. Hát az egészen csuda eset. Alighogy megvettem a négy családot, még szinte féltem is közéjük nyúlni, nem ismertek eléggé — akácvirágra ideköltöztek a szomszéd kiserdőbe az állami méhek. Elébb még bosszankodtam is: el eszik az én bogaraim elől az akácmézet. Még nem is nyílt az akác, amikor már ott voltak. Egy vasárnap átal mentem a főméhészhez (volt egy segédje, azért címeztette így magát), átal mentem egy kis tapasztalatcserére. Mit is mondok! Tanulni mentem én át, hogy ellessek valamit a tudományból. Egy pár fogást legalább. Hiszen mondom, nem volt nékem azelőtt egy szem méhem sem, lótenyésztő vagyok én eredetileg. Néhány nappal ezután a vasárnapi látogatás után, éppen ebédnél ültünk, mint most, csak hát tavasz volt, szalad be az ötéves kisfiam: Nagy baj van, a cseresznyefának megdagadt az egyik ága! Kilépek, hát látom, méhraj szállta meg a virágos cseresznyefát. Persze, nem az én méheim eresztettek, hanem... no, mit csináljak? Soha életemben nem fogtam még én be méheket, s nem is láttam soha, hogyan kell. Gyorsan elővettem a könyvemet, a Méhek között címűt, s elolvastam kapkodva a befogást, a módját. Hogy mit kell cselekedni ilyenkor? Kaptam a feleségem szakajtóját és sikeresen befogtam a rajt. Még a kaptárba is sikeresen betelepítettem őket abban a félórában. Alig múlik el ezt követőleg három nap, ugyancsak kora délután az egyik almafán keletkezett daganat, hogy a kisfiam szája szerint mondjam. Még a következő héten egy harmadik rajt is fogtam, éppen a háztájim mezsgyéjén. De ez még nem volt elég! Már javában fehérlett az akácról lefelé a sok agacsi, egyik délben tartok hazafelé kocsin (azért vagyok én a szekerész brigádban, hogy a lovaim mellett megmaradhassak!). Porosz- kálva hajtok, egyszer csak az egyik ló felüti a fejét, s horkanva fáról. Mindjárt a másik is. Zsongást hallok. Felnézek az útszéli akácra s mindjárt ott fölöttünk, az akác derekán, egy karnyi ágon zubog a méhraj, mint gombóc a forró vízben. Még kabát se volt rajtam, csak úgy ingben hajtottunk már akkoriban, jó meleg idő volt. Semmi egyéb nálam, csak bicska a nadrágzsebben. A lovakat egy kicsit odább megcsendesítettem. Felmásztam a fára. Fél kézzel tőből lenyestem a gallyat, a másikkal megfogtam, s kúsztam lefelé. Óvatosan fel a kocsira. Egyik kezemben a gyeplő, másikban a gally. A lovak riadoz- tak, de nagyobb baj nem lett. A raj, a zsizsegő gombóc egyre lejjebb húzódott az ágon, a kezem fejére, a kezem szárára. Mire az udvarra beálltunk, fele méhecske - már az ingem alatt nyüzsgött. Egy szúrást se kaptam! Elvtárs, ha hiszi, ha nem, az a legerősebb családom máig is! Tetszett a virtus, illően és őszintén ámultam. Csak jóval odább, búcsúzáskor ötlött eszembe: hiszen ez lopás! Ha egyszer nyilvánvaló, hogy honnan szálltak a méhrajok cseresznyére, almára, akácra. Sipos jót nevetett rajtam: azé a nyúl, aki megfogja! Meg a méhecske is! ősi törvény ez. Valahányszor szóba kerül azóta Sipos neve, én illendően elhallgatok. Akárhogyan is dicsérik (mert dicsérik egyré inkább), én hallgatok, mintha orgazda volnék. Hiszen olyant dicsérnek előttem, akiről nem mondhatok rosszat: meghallgattam őszinte gondolatait. Legutóbb azt kérdezték tőlem, mit szólok hozzá, alkalmas lesz-e az augusztusi lovascsapat vezetőjének. Elég jó kiállása lesz-e neki. Meg aztán szónokolnia is keli majd! Hallgattam. A találkozást is kerülöm vele. Észrevette-e, hogy kerülöm, vagy sem, fülébe jutott-e hallgatásom? Nem tudom. Minap elvetődtem az egyik állami gazdaságba. Megnéztem a méhest is. A méhész, amint megszólítottam, kiigazított: főméhész vagyok! Bocsánatot kértem, s csak illendőségből kérdeztem egyről és másról, nagyon unalmas, száraz embernek látszott, a szakmáján kívül egyébről nem tudott beszélni. Egy pillanatra mégis felvidult az arca. — Hát kérem, csuda időket élünk — azt mondja. — Csuda időket! Mióta méhészkedők, még nem értem ilyet! Mert hogy minden esztendőben nem tudtam elkerülni, "hogy nyolctíz raj méhem el ne szökött volna. A rajzással soha nem voltam szerencsés. valahogy nem volt érzékem hozzá. Ha elkezd bogárzani, tetszik tudni, hirtelen kell cselekedni, vagy futni utánuk. Ha észreveszi az ember. Mióta eszemet tudom, még egy öklömnyi rajom sem került meg! Bele szoktam kalkulálni a költségvetésbe! S a napokban mi történt? Kocsi áll meg a méhes előtt. Gumikerekű. Rajta négy kaptár. Egy paraszt visszahozta négy rajomat. Azt állította, hogy tavaly fogta be őket. Csak a kaptárai kérte vissza. A négy kaptárát! S a nevét se tudom, úgy elszelelt. Csuda dolog ez, kérem. Ezt én is csuda dolognak tartom! S gondolatban hozzájárulok, hogy Sipos Pista legyen az ünnepi lovasünnepély éllovasa és alkalmi szónoka. JEGYZET í? is község, kis lehetősé- gekkel, s mégis szépek az eredmények. Panaszt — ha csak az időjárásra nem —• kihúzni sem lehet az emberekből. Elégedettek. Nemcsak nagyvonalakban, hanem a részletekben is. S amikor árra terelődik a beszéd, hogyan létesült ez, vagy amaz, mindig négy nevet emlegetnek. Az iskola- igazgatóét, a párttitkárét, a tanácselnökét és az állatorvosét. Ok a vezetők, de nemcsak rangbélileg, sőt elsősorban nem úgy, hanem valóságosan, nem a hatalom, hanem a népszerűség birtokában. S a népszerűség, a lakosságtól kapott megbecsülés többet ér akármilyen hatalomnál. Négy ember. Mostanáig ahány, annyiféle. Most már egyforma. Nézzünk végig élet- útjukon. Kezdem tálán az igazgatóval, mert az ő útja volt a leggöröngyösebb. Kuláklistára került az apja, amikor volt ilyen lista. Aztán viselte annak minden következményét, ö szerencsésebb volt, mert olyan megyében lakott, ahol emberségesen bántak vele, elvégezhette a tanítóképzőt, öccse, egy másik megye lakója, nem juthatott diplomához. Disszidált. Svédországban van és készül haza. Ö pár éve igazgató. Senki nem emlegeti a múltat, ő legkevésbé. Azt mondják, olyan szenvedélyévé lett az iskola, a gyerekek gondjának vállalása, hogy már szinte túlzás. Kérdezem tőle, kik a barátai? Kapásból felsorol vagy harminc nevet. Parasztok, iparosok, vezetők és vezetettek vegyest. A grárproletár volt a ta- nácselnök. 1950 óta tölti be tisztét. Voltak nehéz idők is az elmúlt tizenkét évben. ötvenhatban akadtak haragosai, cl akarták üldözni. Né- hányan úgy akartak „mellé- állni”, hogy bíztatták, vállaljon tisztséget az ellenforradalmi vezetésben. Szó nélkül hátat fordított nekik. A falu lakóinak többsége igazából állt mellé, amikor újra elnökévé tette. A párttitkár földet osztott annak idején. Kisparaszttá lett maga is, s alapító taggá, amikor alakult a szövetkezet. „Kemény ember” — mondják rá. Néha talán nyakas is, de senki se vonja kétségbe, hogy igazságos. Volt idő, amikor egyes esetekben elhamarkodottan foglalt állást, s rosszul csinált valamit. Most már az a szokása, hogy egyedül nem határoz, mindig megkérdezi mások véleményét is. Ha teheti, majd az egész faluét, kicsi a falu, meg lehet tenni. Lánya férj- hezment a városba, fia gimnazista, 6 most végzi a hetediket az általánosban. Az állatorvosnak már az apja is állatorvos volt. Mehetett volna már nagyobb községbe, városba is — maradt. Tavaly érte el a nyugdíj-korhatárt. Maradt. Nem szereti, ha doktor úrnak szólítják, így hát Feri bácsi mindenkinek. De ő, ha a tanácselnökkel beszél, így kezdi: „Elnök úr”. Csak ezt a négy embert ragadtam ki a sok közül, mert hisz ami itt történik nemcsak, és nemcsupán az ő érdemük. Hogy elsősorban igen, az kétségtelen, legalább is ezt bizonygatják a falu lakói. A kíváncsiság elvezetett hozzájuk. Ki-ki beszélte a maga dolgát és azon túl is még sokat. A művelődési otthont nemrégiben tatarozták, társadalmi munkában, meg a községfejlesztésből. Az állatorvos vezeti a színjátszó csoportot, a párttitkár tagja a dalárdának. Az iskolaigazgatóról mondanom se kell, hogy a lelke a kulturális életnek. A tanácselnök a sport kedvelője. Meg is látszik a sportpályán. A járási bajnokságban ugyan nem valami előkelő helyen végzett a labdarúgó-csapat, de vadonatúj felszerelésük van. A Tiszta udvar, rendes ház mozgalomban itt már nem az a feltűnő, ha valamelyik házra kikerül a tábla, inkább ha még tábla nélkül van. Bölcsődét építettek. A gyerekeket üdülni viszik két hétre a Balatonra. A szövetkezet tagjai már kétszer voltak országjáró kiránduláson. A szövetkezet jó. És lehetne még sorolni hosz- szan. Eszményi falu? Korántsem. Hibátlan emberek? Aligha. Rigolyái egyiknek is vannak, a másiknak is. De elsőrendű és alapvető szenvedélyükké már az lett, hogy a falu javát szolgálják, hogy ahol tudnak, segítsenek. Nekik is kényelmesebb lenne, ha a napi munka után hazamennének pihenni, mi viszi hát őket a község érdekében munkálkodni a hivatalos időn, a kötelező feladaton túl? Egyéni érdek? Az is, hiszen a falu érdeke az ő érdekük is, de ha a kényelmet nézzük, inkább az lenne érdekük, hogy csak azzal törődjenek, amivel feltétlenül kötelező. Különböző az életútjuk, különböző környezetből jöttek, de itt találkoztak. Ebben találkoztak. TJányszor elmondjuk, hogy az új környezet formálja az embereket, kezd kialakulni az új embertípus. Hát ime, nem ezt bizonyítja-e ennek a négy embernek a példája? Megindultak a közösségi em- berréválás útján. És a legnagyobb jutalom amit kapnak érte, hogy bárkit kérdezzünk a faluban, kik azok, akik a legnagyobb megbecsülést érdemlik, elsőnek e négy ember nevét sorolják fel. LETENYE1 GYÖRGY V. KOVÁCS JÁNOS: Új szekszárdi fények Néha a hegyekről haragosan, — szinte hangosan — zúdul le, üvölt az öreg Séd! Most csendesen csordogál, meséi; eleven, igaz. csillogó mesét. S testét, a véznára apadt erecskét, új fényekben fürdeti a fasori hídnál: — hol az ember gyönyörűt alkotott — s ha szája volna: szájtátva bámulna Babits kedvenc, szelíd patakja, mikor a híd alól kibújva, az új színeket meglátja. Árja; — most ha volna — haragja rögtön elillanna, a sok színnel ha rávllianna a hatalmas fénytenger, amit az ember, a kor óriása formált, alkotott, hogy színeivel s a fénnyel bámulatba ejtse a napot s a Patakot.
