Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-22 / 170. szám
A TOLNA MEGYE! NÉPÚJSÁG . RODALMIMELLÉKLETE jF Sí eiment G zol gála ti úton voltam hat beosztottammal — kezdte a történetet Kovács Ferenc százados. — Már hazafelé készülődtünk, amikor a távolból hatalmas csattanást, majd több robbanásszerű dörejt hallottam. Mi lehet ez? A kőbányában dolgoznának ilyenkor?! Ez lehetetlen. Azonnal parancsot adtam a gépkocsivezetőnek, hogy hajtson a csattanás irányába. Elindultunk, de nem jutottunk messzire. Hamarosan kétségbeesett asszony állta utunkat, rémült tekintete minden szónál ékesebben bizonyította, hogy baj van, nagy baj. »A vasút... a vasút..." kiáltott és mi pillanatokon belül a helyszínre érkeztünk..; Megáll a beszédben, nyílt arca elkomorodik az emlékezés visszfényében. — Szörnyű kép tárult elénk. Egy kisiklott tehervonat egymásra torlódott vagonjainak és a töltés mellett hátára fordult, gőztől sistergő, égő mozdonyának a látványa. Utánam!- — adtam ki a parancsot és leugráltunk gépkocsinkról. Ekkor hallottam először a kétségbesett segélykiáltásokat valahonnét, a romhalmaz alól... Gyerünk, elvtársak! — mondtam, de nem is volt szükség bíztatásra. Fuszenecker István őrvezető. Lakatos Sándor, Bagi Miklós, Lipták Sándor, Kelemen Tibor és Sésztó László honvédek a nyomomban voltak. Elszánt arcukról, csákányt markoló kezükről leolvashattam, hogy mindenre készek ezekben a percekben...— Az összetört paklikocsiban először a vonatvezetőt találtuk meg. Miután nem tudtunk hozzáférni a bajbajutott emberhez, Bagi honvéd csákánnyal ütötte be az ablakot, s a többiek ott hatoltak be... Én tovább mentem, egy vasutas kezéből kiragadott kézilámpával, mert a gőzbe borult mozdony felől egyre gyengülő segélykiáltásokat hallottam. — Százados elvtárs! Ne menjenek közelebb! Minden pillanatban felrobbanhat!!! — kiáltották a szerencsétlenség színhelyére mindenfelől összeszaladt emberek, de mi nem törődtünk a figyelmeztetéssel. Bemásztam a felborult mozdony konyharészébe, s elsőnek a mozdonyvezetőt, majd később, kisebb nehézségek árán a fűtőt is sikerült kimenteni. Ezután elfojtottuk a tűzfészket és mire a tűzoltók megérkeztek. már nem volt mit tenniük. Hát így történt... »Még ma sem akarom elhinni, hogy a családdal vagyok..." Hát így történt! A tények valóban úgy követték egymást, ahogy Kovács százados elvtárs elmondotta. De mennyivel másképpen szólt a közvetlen életveszélybe került fűtő, a negyvenöt éves, kétgyermekes Koós Balázs. Szemét könny futotta el a takarosán berendezett kisterenyei ház lakószobájában, amikor a hároméves Marikát ölében tartva, visszapergette a szörnyű éjszaka eseményeit. — Nagy sebességgel haladt szerelvényünk. Vasúti szempontból minden a legnagyobb rendben volt. A jelzőberendezések szabadot mutattak, amikor szinte az utolsó pillanatban feltűnt közvetlen előttünk a sötétségbe olvadt pótkocsis tehergépkocsi..; Megállásról szó sem lehetett... Kétség- beesetten a gőzsíp fogantyújához nyúltam, ez volt az utolsó mozdulat, amit tettem. A következő pillanatban irtózatos erővel belerohantunk a pótkocsiba, magunk előtt görgettük, majd nagyot rán- dult gépünk, s forogtunk, zuhantunk, már nem is emlékszem, hányszor, s milyen irányba... A kislány egy süteményda- ^ rabkát dug édesapja szájába, mire az erősen felindult ember össze-vissza csókolja a gyereket. — Még ma sem akarom elhinni, elvtársak, hogy élek, hogy a családom körében vagyok... És mindezt annak a nagyszerű embernek köszönhetem, aki... De folytatom talán... ■ Amikor magamhoz tértem, szólongatni kezdtem a mozdonyvezetőt... Elhaló hangon válaszolt, segítségül hívott. Mozdulni akartam, de nem tudtam. Két lábamat irtózatos erő préselte a földhöz, később is úgy kellett kiásni a földből... Balkezem egy vasgerenda alá szorult, szerencsére úgy, hogy csak leszorította, de nem zúzta szét. Úgy feküdtem a mozdony alatt, mintha keresztre feszítettek volna, csak a jobb kezem volt szabadon... Nem tudok segíteni, kiáltottam a társamnak és arra kértem, hogy üsse ki valahogy az ablakot, mert a sűrűsödő gőzben már-már nem kaptam levegőt... Sikerült-e. nem-e, ma sem tudom. Figyelmem az égő olaj vonta magára, amely a mozdonyról csepegni, majd folyni kezdett rám... Először a hajam kapott lángra, majd a fűtőruhám kezdett tüzesedni. Később az arcomba is csepegett az égő olaj, hiába próbáltam elfordítani a fejem, hiába igyekeztem szabad kezemmel valamelyest elnyomni a tüzet magamon... Ez a vég, gondoltam, s búcsúztam az élettől, a családtól, az asszonytól, a fiamtól, meg a legkisebbtől, tőle. Az irtózatos tűzhaláltól menekült ember szava elfúl, hosszú másodpercekig tart, amíg folytatni tudja a történetet: — És ekkor... ekkor hallottam ott a roncsok alatt a hangokat, valahol magam fölött: „Ne menjen közel a mozdonyhoz, százados elvtárs... Minden percben robbanhat... Vissza, amíg nem késő...« És ekkor hallottam meg azt a másik hangot is, amelyet sohasem felejtek el... »Innen jöttek a segélykiáltások... Ember van a roncsok alatt... Nem hagyhatom magára... Ha robban, robban. Akkor nem egy halott lesz, hanem kettő«. Igen, ezt mondta s a következő percben már mellettem volt, miután kiemelte a mozdonyvezetőt... Mellettem volt, lámpája és a tűz fényénél meglátta, milyen borzasztó helyzetben vagyok, s megszólított: »nyugalom, nem lesz semmi baj, papa, itt vagyunk...« És fölém borult... Értik ezt?! Rám borult, a saját testével folytotta el az olajos fűtőruha tüzet, kezével eloltotta égő hajamat, tisztította meg az arcom... És közben őrá hullt a tűzeső, hátával, a sapkájával fogta fel azt, nem törődve a minden percben bekövetkezhető robbanásveszéllyel, semmivel... Ttt elcsuklik a hang, de sza- vak nélkül is tudjuk a folytatást. »Önöket fogom példaképnek tekinteni...« Már hazafelé tartunk, de még mindig a fülünkbe cseng a harmadikos gimnazista nagyfiú, Koós Feri levelének néhány sora. Édesapja megmenekülése alkalmából ragadott tollat, s addig is, amíg személyesen nem tehetik, az egész család nevében levélben mondott forró, hálateli köszönetét Kovács százados élvtársnak és beosztottjainak. »...Én már megértem, hogy mit jelentett az ön életmentése — írja —, hiszen talán búcsúzhattam volna az iskolapadtól is, ha nincs ön, a bátor, hős százados... Igen, a hős... Mert itt, Kistere- nyén hős életmentőként emlegetik... És én hálámat és köszönete- met úgy fejezem ki, hogy megfogadom: ha katona leszek, önt és azokat az ismeretlen katonákat fogom példaképemnek tekinteni, akik drága édesapánkat megmentették...« Másik levél is útnak indult Kisterenyéről. A fűtőház vezetője, párttitkára, üb-titkára & a megmentett Koós Balázs írta alá. A honvédelmi miniszter elvtársnak írták ezt a levet, amelyben köszönetét mondanak a bátor életmentésért, s ezzel zárják soraikat: »..; Mi, kisterenyei vasutasok, és mindenki, aki a hőstettről tud, büszkék vagyunk arra, hogy néphadseregünknek ilyen tisztjei és honvédéi vannak...« Barkóvits István PABLO NERUDA: A TENGER MUNKÁSAI Valpareisoban történt, hogy meghívtak a tenger munkásai: aiacsonytermetűek voltak és keménykötésűek. Napbarnított arcukon a Csendes-óceán térképe, hatalmas árami ásaival, cáparajokkal és viharainak huliámszárnyaival. Félmeztelen és rosszul táplált, szegény kisistenek, szerettem elnézni, ahogy küzdöttek és összemérték erejüket messzi tájakról jött férfiakkal, nyomorúságos idegen kikö tökből való legényekkel és hallgattam őket: spanyolok, kínaiak, balti morebeliek és kronstadtiak mind egyazon nyelven beszéltek. Könny szökött szemembe, amikor az Internacionálét énekelték. »Testvérek«, szerettem volna szólani, de csak a megindultság sóhaja szakadt fel keblemből, mely énekké válva, ajkamról a habok felé szállt. Maguk közül valónak tartottak. » Férfitekintetük átölelt s néma pillantásukban elismerés volt. Boidog Balázs fordítása /• múlt héten hírül adtuk, hogy egy gépkocsivezető árokba vezette a vállalat gépkocsiját, amelyben hozzávetőlegesen negyvenezer forint kár keletkezett. A gépkocsivezető ittas volt, s ittas volt az a három személy is, akit a kocsiban szállított. Egy hír. Egy másik hír, erről a hétről. Az egyik termelőszövetkezet elnöke, könyvelője, és pénztárosa törvénytelen módon nagyobb pénzösszeggel „zsebből” gazdálkodott, onnan fizettek, anélkül, hogy az a pénztárkönyvben szerepelt volna, s végül a pénz egy része szőrén-szálán eltűnt. A példákból kettő is elég, sajnos, akadna több is. Ez persze korántsem jelenti, hogy valamiféle bűnözési hullámmal állnánk szemben, hiszen a statisztilca szerint a bűnözés csökkent és csökkenő tendenciát mutat ma is. Viszont, hogy tovább csökkenjen, s végül majd meg is szűnjék, ahhoz nagyon sokat kell tennie a társadalomnak. A két említett példa nagyon jó arra, hogy megvizsgáljuk, hol, hogyan mulasztottak a bűnt elkövetők embertársai — a társadalom —, mit kellett volna tenniök, hogy a bűn elkövetését megakadályozzák. A géplcocsivezetö nyilván nem egyedül rúgott be, hanem olyanokkal együtt, akik tudták, hogy nemsokára vólán mellé kell ülnie. összesen két soförtársa figyelmeztette, de már jóval később. ök nem ittak együtt vele, csak látták, hogy nem józan. De miért ült bele előbb egy, majd később három ember a kocsijába. Olyanok, akik nemhogy lebeszélték volna az útról, inkább biztatták rá. Hová tették ezek az emberek ítélőképességüket? S vajon most éreznek-e valamelyes felelősséget a szerencsétlenség miatt? Egy pillanatig sem akarom az ittasan kárt okozó gépkocsivezetőt védeni, nyilván rászolgált a kimért büntetésre, de igenis, hiányolom, hogy nem ültették mellé a vádlottak padjára azokat is, akiknek kötelességük lett volna megakadályozni a szerencsétlenséget, Nevezetesen azt a három személyt, akiket szállított, miközben a baleset megtörtént. S vajon a kár megtérítésénél mellé állnalc-e majd? A másik példa. Minden termelőszövetkezetben működik az ellenőrző bizottság. Nagyon sok helyen jól látja el feladatát, valóban szemmel kíséri és ellenőrzi a vezetőség gazdálkodását, az irányító munkát és a tagság tevékenységét. Több helyen azonban valamiféle olyan szemlélet uralkodott el, hogy az ellenőrző bizottság azért van, mert megválasztását az alapszabály előírja. Valamiféle kötelező dísz, semmi egyéb. S ha valóban nem több, mint dísz, ha nem több, mint egy rubrika a vezetöségválaszt&s- röl szóló jegyzőkönyvben, akkor megtörténhetnek a példakénthez hasonló esetek. JJjabban, nagyon helyesen — különösen a gazdasági jellegű bűncselekményeknél — a bűnös felelősségre vonásán túlmenően azt is kutatják, mi tette lehetővé a bűn elkövetését, kik mulasztották el az ellenőrzést, kik segítették elő nemtörődömségükkel, felelőtlenségükkel a bűncselekményt. Ez így helyes, így jó. De ezt tovább lehet, és tovább kell szélesíteni. Szeretjük csak kimondottan a hivatalos szervek, testületek, vagy személyek kötelességévé tenni az ellenőrzést. Pedig az egész társadalomnak, valamennyiünknek van tennivalónk ezen a téren. Tudunk tenni, tudunk segíteni. Aztán van egy olyan szemlélet is, hogy „mi közöm hozzá? Nem az én dolgom!” Ha fel tudunk háborodni azon, hogy a pincér foghegyről odaveti: „nem az én asztalom”, akkor nem felháborító, ha elmegyünk tudott, és látott felelőtlenségek mellett, mert „nem az én asztalom”? Pedig az én asztalom is, valamennyiünké. Milyen öntudatosan tudjuk kiejteni azt az igazságot, hogy az állam mi vagyunk. Valamennyien, egyetemlegesen. Ami van, az értünk van, a jót mi élvezzük, a hiba számláját mi fizetjük ki. Ez így van, tehát_ látnunk kell, hogy — egy csúnya, de nagyon találó kifejezéssel élve — a mi zsebünkre megy a játék. Az a negyvenezer forint, ami az ittas gépkocsivezető karambolja következtében tönkrement, valamennyiünk kára. az, amit az említett szövetkezet vezetői elherdáltak, mindannyiunkat károsít. Most persze vállalni kell__ a kárt, de mennyivel jobb megelőzni. Megakadályozni, elejét venni. Mindünknek jobb, és azoknak az embereknek is, akik segítő kéz, ellenőrzés hiányában esetleg megtévednének. Ez az asztal valamennyiünk asztala. LE TENYE1 GYÖRGY TÉNAGY SÁNDOR: A tisztaság óráiban Milyen tisztán is éltem, istenem! A fényhez mérhetném magam, a tévedhetetlen csillagokhoz, vagy anyám hajdani könnyeihez. Fájnak nekem a tisztaság-mérte sebek. nincs kegyetlenebb halál, mint a harmatcseppeké, ha a Napba vágynak s porba rúgja őket a szél, vagy egy bogár. Nincs kegyetlenebb halál, mint ha homályba vész a tükröződés, ha elejti az ablak a külvilágot, mint a szerelmet a fakó megszokás. Lezárt határ a tisztaság, ha célja nincs. átléphctctlcn, jéglap-hideg halánték. havon ülő ózondús leánytest. szépség és szenvedés, metsző és sérthetetlen. Mit csináljak, hogy a tisztaság ne termeljen óvatoslcodást? mit csináljak a tisztasággal, ha az csak színtelenség, meztelenség? Fehéren élek, milyen fehéren! Néha már fáj a fény, ami bennem lakik, szerelmet, hitet nevel, izmot és véreret, mégis félek, hogy tisztaságomat eltakarja az aggodalmas őrzés. Jöjj végre, csontot és szívet próbára tevő, megváltó megbízatás, hogy láthatóbb legyek a tisztaságban, hogy használhatóbb legyek a mocsok ellen, még akkor is, ha néhány szeplő életem felgyulladt arcára esik!
