Tolna Megyei Népújság, 1962. június (12. évfolyam, 126-151. szám)
1962-06-17 / 140. szám
CARL GUNNAR: M indenki számára külön regény, hogy hogyan hatolt be a tolsztoji életműbe, hogyan hatott rá, s mit vall saját.iának ebből a hason- líthatatlan gazdagságból. Ha Tolsztojra gondolunk, elsősorban a Háború és béke. a Karenina Anna, a Feltámadás hegycsúcsait látjuk, de a regényíró mellett ott van egy másik Tolsztoj is, aki vitára ingerel, aki beleegyezést vagy elutasítást követel. Irodalomtörténeti jelentősége, szellemi hatása lemérhetetlen. Kosztolányi az ..írásművészet csodájának’’ tartotta, a Les Lettres Fi-ancaises pedig, a Tolsztoj- évlorduló alkalmából rendezett vitát azzal összegezte, hogy „személye központot, mérföldkövet jelent a viták legnagyobb részében, amit napjainkban az irodalom sorsáról vagy a regény jövőjéről folytatnak.” Mindenképpen időszerű volt tehát a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kérdése, amelyre 77 magyar és 110 külföldi író adott választ: Világképének kialakulására és írói fejlődésére milyen hatással volt Tolsztoj életműve, illetőleg egyes művei? Van-e közöttük olyan, amelyet különösen becsül és újra meg újra olvasni szokott? A körkérdést külön is indokolta Tolsztoj halálának ötvenedik évfordulója és az a kiállítás, amit ebből az/alkalomból a könyvtár rendezett. A Tolsztoj emlékkönyv azonban, amely az évforduló summázá- saként most jelent meg, egy másik feladatot is megold: bemutatja Tolsztoj magyarorszáéió TLoió<zto] gi útját, könyveinek terjedését, hatását. A kötetnek ez a része számos érdekes, ma már nehezen hozzáférhető visszaemlékezést közöl, köztük Szabó Endre leveleit, Pásztor Árpád beszámolóját, viszont csak sajnálni lehet, hogy a magyar származású Makoviezky Dusán mindmáig kiadatlan feljegyzései csak egy összefoglaló cikk idézeteiként szerepelnék. A teljes Tolsztoj-képhez viszont szükséges lett volna egy összefoglalás a magyar tolsztojánu- sokról is, akik közül csak Károlyi Lajos szegedi festőről emlékezik meg a kötet. A legérdekesebb részt természetesen az élő írók vallomásai jelentik, s a Szabó Ervin Könyvtár körkérdésére a világ minden részéről érkeztek válaszok. Különböző nyelvű, világnézetű, sőt értékű írók vallanak Tolsztojról, köztük John Dos Passos, Saroyan, Georges Simenon, Jean Anouilh, Jean Cocteau, Jean Giono, Ionesco, Mauriac, Maurois, Montherlant és így tovább, az élő világirodalom 110 kitűnősége, mind az öt világrészből. Van, aki egész tanulmánnyal válaszolt, mások néhány sort írtak csupán, mint az öreg Maugham, akinek rövid vallomásához nem is szükséges magyarázat: ,.A Háború és béke számomra a legnagyobb regény, amit valaha is írtak, mindig olvasom és újra olvasom.” Vagy Solohov válaszát idézzük még: „Lev Tolsztoj az orosz és a világ- irodalomban örök időkre fenséges, utolérhetetlen csúcs marad.” Külön érdekessége a könyvnek az ázsiai írok válasza, míg Valentin Bulgakovnak, Tolsztoj volt titkárának levele elsősorban életrajzi jellegével hat. Az élő magyar irodalomból 77 író szólal meg, s a kötetnek ez a része meglehetősen tarka: van benne elmélyült tanulmány, a kérdésre adott kimért válasz, napilap számára készített riport, sőt még vers is Audrey Hepburn amerikai film- színésznő Natasa-alakításáról. Ez a fajta teljesség egyben felesleges tarkaságot is jelent, bár csak örülhetünk annak, hogy olyan kiváló esztéták, is megszólalnak ebben a sorozatban, mint Fülep Lajos, Benedek Marcell, Szimonidesz Lajos, Trócsányi Zoltán, akiknek nevével elég ritkán találkoztunk az utóbbi években. A magyar nyelvű Tolsztoj- kiadások listáját ki kell egészítenünk: a René Fülöp-Miller gondozásában, a Tolsztoj-család hivatalos kiadásaként - megjelent kötetben több regény- töredék. novella, vázlat; található, számos levél kíséretében. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és a kötet szerkesztője. Tóbiás Áron, hatalmas munkát végzett, hisz az apró ellenvetések jelentéktelenek a könyv érdemei mellett: nemcsak méltóképp szolgálja a Tolsztoj-kultuszt, hanem felméri azt a hatást is, amit nálunk és az egész világon ma a tolsztoji életmű gyakorol. Csányi László LIDICE Reggel, mikor a falu ébredt, betört a halál. Nem úgy jött, mint az aggok halk kaszása, nem bújt be a gyér mekágyi láz tüzével, s nem leskelődött he tyke hősködők közt. Nem, a halál az égből zúdult, akár a hajnali zápor — fütyült a hajnali koránkelőkre. A halál dühöngve gyilkolt. Golonovics. a vén kocsmáros, békésen horkolt. Felesége és háznépe ugyancsak aludt. Marék, a bányász, bércként nyúlt el, mint egy izomkolosszus. S Hasck suszter gyerekei nyafogva forgolódtak vackukon. A harmatos fűben játékszerek hevertek. A patakmenti füzek alatt egy árnyék fáradtan, puhán takarta Marie meg Ivan első ölelkezését. Csendes, falusi éjszaka volt. De hirtelen megeredt valami. Vad, furcsa eső. Fehér virágok, méregzöld gyümölcsök — ejtőernyők peregtek a földre. Zord harcosok, gyakorolt pribékek dübörgő géppiszt oly-ratal ázás közben legázolták az álmodó falut. Lidice reggelre meghalt. Te, aki folytatod Golonovics pőfögését, te, aki úgy alszol, ahogy Marek, az izomkolosszus alu dt, te, aki fölriadsz gyereked nyafogásaira, s Marie meg Ivan szerelme láttán a magadéra révedsz: sose feledd el azt a reggelt! Svédből fordította: HAJDÚ HENRIK CZEIDLI ISTVÁN: A TE GYEREKED... Sok baj van a fiammal. Né, most is hogy ül az asztalnál? Hogyan tartja kezében a kanalat? Tessék, azt állítja, hogy egy falat cigányútra tévedt. Rosszallólag csóválom a fejem. Miért nem akad meg az én torkomon eigányfalat? ö... khökhö, kö, vágj hátba asszony, vágj hátba, elemésztesz a nokedliddal. — A te gyereked — mondom az asszonynak felelősségrevonó- an — a te nevelésed, a te no- kedlid. — Hogy ez kölyök nem rám ütött, az bizonyos. Még csak nem is hasonlít rám. Á, egészen más. Ez az asszony, ez az asz- szony, vizsgálom feleségem arcát — lehetséges volna, vajon ...? Mert nem hasonlít rám, az szent. Én szép vagyok, a gyerek csúnya. Én okos vagyok, a gyerek buta. Én magas vagyok, a gyerek alacsony. Én harmincötéves vagyok, a gyerek tíz. Én fröccsöt iszom, a gyerek tejet. Tökéletlen alkotás, az bizonyos. Az asszony — gyerek. Fiam, intem állítólagos származékom, miért lóbálod a lábad? Mert a legvadabb tempóban harangoz lábával evés közben. Én mért nem vetemedem ilyesmire? Fiam, a leckével hogy állsz? — kérdem ebéd után. — Kész — hárítja el a támadást. Hallod, hitves — közlöm párommal — a te gyereked milyen félvállról veszi ezt az életre-ha- lálra szóló kérdést? A te gyereked, emelem fel szavam, de majd én kikérdezem ezt a neveletlen fiúcskát. Régen tanultam. az igaz, de azért annyi általános műveltségem van, hogy meg tudjam ítélni, tud-e már valamit vagy hiába eszi a kenyeret. Hát édes gyermekem, mondd meg nekem, mondd meg nekem, mennyi ötször öt. Huszonöt. Biztos? Biztos, állítja. Micsoda elbizakodottság' Jó. De nem tudom mit csinálok veled, ha nem any- nyi. Na és azt tudod-e, ki volt, mi volt a mohácsi vész, volt-e, mikor volt, mi szerepe volt ottan a Batu khánnak, édes gyermekem. Fiát nem belém kotyog? Azt mondja ,,De apa. Batu a tatárjárásban szerepel.” Pfuj, magaviseletből egyes. Talán majd nem tudom, hogy az a Batu, meg a tatárjárás micsoda. Csak meg akartalak fogni, magzat, de te csak a megszégyenítésen töröd a fejed, nos, ha ilyen okos vagy, áruld el, ki volt, ki volt Bessenyei György? Na, nagy okos. És hadar, hadar, hogy csak szédülök. Gyerek, egy szavad se értein, hé, állj már meg, nem vagy te imamalom. Még beszélni se tud a te gyereked, vetem oda az asszonynak. Csecsemő, feddem meg, a beszéd művészet, az nem káosz, na jól van bikfic, a nyelved nem tudom kicserélni. Délután átjön a barátja, egy kitűnő képzettségű kis ember, akár az én gyerekem is lehetne és meséli, hogy Tibi mekkora luftot rúgott az iskolacsapat mérkőzésén. Még ez is, állapítom meg keserűen, hát csak rugdosd a luftokat fiam. Nem tudom, ki hoz nekem nejlon harisnyát öreg napjaimra, ha te luftokat rugdosol. Nem hiába a te gyereked, vádolom az asszonyt, nem hiába, hogy a hölgynek is olyan botlába van s inkább horgol, ahelyett, hogy meccsre járna. A fiúval persze közlöm, ha elhasal, hát akkor gyermekem, nem célirányos hazajönni, a vasbot már ki van készítve. Be van áztatva ecetes vízbe, de vettem egy mázsa kukoricát is, hogy legyen min térdelni a vakációban. Ha pediglen az iskolacsapatból kimarad, hát akkor a füleit szíveskedjék biztonságba helyezni, ilyen szégyen nem érheti a Pö- MÖFÜ volt tartalék balbekkjé- nek családját. Minden eljön, megvan a bizonyítvány is, jelentkezik az asz- szony gyereke! A botokat megsuhogtatom — na fiú, mutasd a szégyen-gyalázatot. Hűm. Hűm. Ez biztos, hogy a te bizonyítványod? Hűm. Mennyiért vetted ezt a bizonyítványt? Szóval tiszta ötös. Hűm. Mégis csak az én gyerekem lennél? Hűm. Megjegyzem helyes kölyök. Nem is nagyon hasonlít az asszonyra. Semmi nőies nincs rajta. Még csak szoknyát sem hord. És hogy állunk az iskolacsapattal, ordítok rá, bizonyos- ságszerzés céljából. He? Na, most végképp eldől a kérdés. A tegnapi edzőmérkőzésen öt gólt rúgtam, leheli és a Fradi kölyök- csapatába megyek holnap próbajátékra. Hűm. Az alma csak nem esik messze a fájától. Ez igen, nahát édes fiam, bimbós magzatom, te valóban az én gyermekem vagy. — A te gyereked? — sipít be a konyhából az asszony hangja — a te gyereked? Miért? Talán az övé? Talán az asszonyé! Na jó, valami szerepe lehet, valami kis közreműködést nem vitatok el. De hogy az ő gyereke lenné? Gyere gyerekem, fizetek egy tejfröccsöt. Jó asz- szony az anyád, de mégis csak nő. Soha a büdös életben nem fogja megérteni a férfiakat. Nagy J. József KOfclÄS SÁNDOR: HAIN ALI ZÁPOR Mennydörgés szekerén érkezett a hajnal, villám-lovak sörénye lobogott, s eső porzott a lila utakon. Lassan lombosodott ki a Nap, nehezen tértek magú khoz az álom ürgelyukából kiöntött falvak. A zápor után egy ideig tócsákban állt a víz és a csend. Kihasználva a fények tétovázását, legénykedő szelek kapták derékon a lenge öltözetű füst-leányokat. Kék kendőjével azu tán szárazra törölte az ég A csillogó zománc« mezőket. Tavaszi séta Zalában Derült az ég, közelebb a távol, az ember — új ember lesz e tájban, míg menekül gyarló önmagától, magáraiéi itt a vélt magányban, hol az ágak hangvilláin halkan a prímás szél új dalokra hangol s felbrummog a rügyfakasztó dallam, a vágy tán a tilosban bitangol őrizetlen s a gazda vallja kárát, ha botorkál a rég-járt határban emelgetvén vékony lábaszárát. Dagad a sár édesapám útján, hol a rongyos szegődő cselédek vánszorogtak végig egymás után, ahogy gyűltek a csalóka évek, kaptatókon föl a meredeknek toronyiránt, öngyilkos közönnyel magányosan ezrek meneteltek szívük felett a kis cselédkönyvvel. Az „izgágák” körme nete volt ez ősi dac, de gyenge elégtétel, míg húsvéton „gyötrődött' a kontesz. vásár járta — ember-adás-vétel. Tanú ez a gazdát cserélt környék, szabadszájú szélben szól a vád: amíg a múlt jármát összetörték hej, de sokszor járt erre apád! Állok némán, fényes fönn a kék ég, kizöldcllt a dombok szelíd halma, mintha lassú, fojtott tűzben égnék szorongat a szabadság hatalma. Tenni kéne, tettek vágya lángol s minden apró sejtemet betölt. Kapásokkal telik meg a távol, lábuk alatt dübörög a föld. ANTALFY ISTVÄN: Bölcskei emlék A cseresznye már piroslott a fán. A föld száraz volt, szomjas a határ, s ha éjjel néhány csepp eső esett, felszívta mind — nem lett belőle sár. Porzott az út, s a bölcskei kapuk csak hajnalban tárul tak, s este ki, ha kezdődött és végződött a nap, s a vándornak nem volt mit mondani. A gépállomás gépei között végighullámzott a hír: jön a nyár, aratni készül lassan az idő, s kombájnok kése munkakészen áll. Sorompó zárul — béke veletek! A búcsúszóra gépmoraj felel, s ágaskodik a munka, ami vár: a normálholdból százharmincezer... Bölcske, 1962. június. J
