Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)
1962-05-01 / 100. szám
LŐDI FERENC: FIATALOK Nem szóltak semmit, úgy indultak el, mint börtönből, mely nehéz vasra ver. Nadrágszíj volt, csak annyi az a föld, amelyért apjuk, jaj, még vágyva ölt. Lehúzta volna őket, mint a sár, s a nyár hiába szőkiilt rajta már. Sírnak sok volt. az életnek kevés, s a kévésén a sok: istenverés.... Inkább szaladtak szét húszévesen, városbatérő új ösvényeken, mely vissza is visz, vissza-út lehet, ha egybeszántják mind a földeket. n. S elnézem őket, jönnek vissza már: végesteien a táguló határ. Ezért volt csupa tűz a hallgatás, szívük mélyén a felizzó parázs, a néma vád: „Csak másképp lenne már! Fiú és apja addig szemben áll”. S mint akik tudták, így lesz, így a jó, az apák szava most a bíztató. S mint a jegenvék, ha rájuk tűz a nap, a fiatalok rábólintanak, s dehogy törnék meg azt a mondatot, ha egyszer végre fölszakadhatott... (Baba reggel elkötUizik KÖKÉNY LÁSZLÓ: Utolsó harangsxó Ez neked az utolsó harangszó, öreg szaktársam. — Én még emlékszem a búcsúzó kézfogásra, mikor markomba csaptál, megöleltél, s hamiskásan kipergetted a szíved: most már pihenni fogok. — Hogy siettél! A kiadóba a szerszámokkal együtt visszavitted a kedved is. Kicsi olajesepp: könyv gyúlt a szemedben, s azt hazudtad: no lám, utoljára még beleröppcnt a forgács. — Pedig mi tudtuk, mi történt... Hát így volt. — És most itt megyünk utánad csendesen, nem lovagoljuk drukker-paripád sem, hallgatunk, pedig megint kikapott a Ferencváros... Látod, azért mégis kicsúszott a számon... • Pihenj csak, s ne félj! Ha megérezné hiányod a szerszám, majd megsimogatjuk nyelét helyetted is, ő se féljen, hisz fiatal még az a segéd, és lesz idő, hogy összeszokjanak... Hát csak pihenj, kisöreg! Gőzfűtés van az egész üzemben, s már nem kellenek — amit csináltál — a torkos füstcsövek. — Azért nem kell itt sírdo- gálni. — Ne haragudjék a könnyeimért, hallgasson végig. Lám, uram. Az első nap olyan szépen múlt el, ahogy csdk lehetett, s úgy szórakottam, mint egy gyerek, aki ismeretlen világba került. De a következő napokat már nem' bírtam ki. Hiányzott valami, ami a z'"életem volt, mindenem, a kedvteléseim, a szeretetem, az ismerőseim, a munkám... Kitartás, csak kitartás, hogyr ne vehessen erőt rajtam. a kétségbeesés, — hát összeszedtem minden bátorságomat és jelentkeztem cselédnek. De ott se tudtam megmaradni, s egy reggelre virradóra szó nélkül eljöttem. , — Te szegény Kutya fejű! — A pénzzel, ami még maradt, úgy jártam az utcákat, • mint egy, bolond. Néha leültem a tereken, a gyerekeknek vettem valami nyalánkságot, vagy játékot. De mindig éreztem az egyedüllét fájdalmát. Aztán nem volt már semmi, amit megvárhattam volna, megértettem, hogy ezen kívül nincs helyem a világon, hát eljöttem, könyörüljön meg rajtam, vegyen vissza, ne lökjön ki innen, ne hagyjon elpusztulni, hisz itt él.em le egész életemet. — No, de ez lehetetlenség. — Lehetetlen? Miért lehetetlen? — Mert itt csak rabok élhetnek, te pedig letöltötted a büntetésedet. — Hát nem esity meg rajtam az igazgató úr szíóe. nem engedi meg, hogy itt éljek tovább, ahol eddig is-jvoltam? — Mondtam már, hogy lehetetlent kívánsz. — De hát akkor mihez kezdjek most? — Élni fogsz. — De hogyan? — Próbálj szabadon és becsületesen élni. — Szabadon!... De hogyan, amikor nem maradt számomra semmi? Az isten szerelmére! Maga a bűnös uram, hogy még a reménységet is elvesztettem. S mi lesz most? Mi lesz velem ezután? Hajlongva ment ki a börtön- igazgató szobájából. Az utcán csüggedten lábalta batyuját. Néhány percig bizonytalanul állt, nem tudta, hogy merre menjen. Végre elindult, időnként vissza-visszanézett, hogy jól szemügyre vegye a Galerát. Ennyi*szerencsétlenség az igazgatót is megrendítette, s amint nézte, mély meggyőződéssel mondta maga elé: — Visszakerül még ide! Biztosan tudom, hogy visszakerül. Spanyolból fordította: CSÁNYI LÁSZLÓ A szokottnál későbben és pi^ hentebben ébredt. A tükör elé állt. Az éjjel nyugodtan aludt, nem forgolódott, s mintha az a bizsergő, melegítő érzés is elmaradt volna. Most sem érzi, s mintha keresné, úgy futott végig keze kutatón a combján, meleg testén. Hát- ravetette a fejét, hosszú haja meglendült. Gyönyörködött szalmasárga hajában, fitosnak mondott; orrában, .szépen ívelt szemöldökében, a bő hálóinget is púposra formáló kemény mellében. Elkalandozott. A fiúkra gondolt, akik szinte dédelgetik. De mit kezdjen velük. Kedvesek, ügyesek, s talán szerelmesek is belé, de még egyiknek sincs kialakult egzisztenciája, azt pedig nem kívánhatják, hogy a bizonytalanba menjen velük. Talán az a rádióriporter, aki a könnyekig meghatotta a múltkor, de nem. Koros már hozzá, s különben is rosszul táncol. A konyhából kávészag szivárgott be. Mama motoszkált ott. alig hallható zajjal. Nem vette észre mikor kelt fel, mindig ’ csendesen 'Szokott kimenni. Az öltözködést most is kinn fejezte be, begyújtás közben. , Kuncogni kezdett. A tegnapi randevú jutott az eszébe. Hogy dühöngött az a jogász. A kis ostoba. Jó játék, szórakoztató időtöltés volt végignézni idétlen vergődését, türelmetlenkedését. Látta az arcát, várakozás, türelmetlenség ült rajta, s talán egy kis harag. — ügy kell neki — mosolygott a tükörből visszanevető képmására —, hadd tudja meg, kiAel áll szemben. Könyörögjön, kérjen, jöjjön rá: olyan nővel van dolga, aki nem akárki. A nevetésre Mama nyitott a szobába. Parázsló nagy szeme még tágabbra nyílt az örömtől. Becézőn, anyáskodva kérdezte: — Felkeltél, gyönyörűm? A nyakába ugrott. — Mama, szeretsz? — Persze, kislányom — ment bele a szokásos reggeli játékba az asszony. — Nagyon? — Tudod, hogy rajtad kívül senkim sincs... — S ha beteg lennék? M ama szempillája megrebbent. — Igyekeznék segíteni rajtad, magamra venném a bajaidat. — Ha meghalnék ... sírnál? Mama összerezzent. — Ne csacsiskodj, Baba... — De ha mégis? Az asszony nem bírta tovább. Kis madárarcán egy könnycsepp gördült végig.- — Ne csacsi.skodj velem, Ba- .ba — hüppögte. — Pedig-egyszer úgyis meghalok — folytatta lenéző mosollyal. már a kávé mellett, rá sem hederitve anyja szaporo- rodó könnyeire. Az órára nézett, izgatottan ugrott fel, rúzst, púdert dobott a táskájába. Gyorsan, gyakorlottan körülnézett, a konyha- szekrény szélén pénzt látott. — Mama, elviszem . .. — Ne, kislányom, a piacra kell — tiltakozott szipogva az asszony. m Indulatosan dobta vissza, ki-g szaladt, köszönés nélkül. Márg a lépcsőházban járt, amikor! Mama utánaszólt. * — Mégiscsak vidd el. kis-g lányom — nyújtotta a pénzt—g majd csak lesz valahogy. g Mosolyogva fordult vissza.g Csókot dobott Mamának, kopo-g gott lefelé a lépcsőn. Elégedet-g ten gyű rögette kezében a pénzt,g gondolatai pedig másfelé ka-g landoztak. g — Ni, a tanársegéd úr —g mondta félhangosan, visszakö-g szönés után, s megint nevet-g hetnékje támadt. — Esküszöm,* félévkor jobban drukkolt, mint* én és elfordította a fejét. • Ezen egy kicsit még most is bosszankodott, mert nem szerette, ha a férfiak elfordítják a fejüket. Úgy szerette, ha szúrósan visszaadják kíváncsiskodó pillantásait, hogy olvashasson. Kitalálhassa, mennyire vetkőztették le ... A délelőtti előadáson három levelet is kapott. Kíváncsian olvasta a hevenyészett, randevúra hívó sorokat, s mutatta a lányoknak. — Megvesznek értem — állapította meg kéjes elégedettséggel. Ebédre hazaszaladt. — Mama — nézett fel a tányérjáról — bál lesz nálunk. Ruha kellene. ' — Most vettünk, Bogár ... — Abban nem mehetek, mindenki sötétben lesz. — Honnan vegyünk? — Alakítsuk át a tiédet. — A feketét, 'az ünneplőmet? — vált szinte könyörgővé Mama kérdése. — Utána visszaalakítjuk, nem teszem tönkre azon az egy estén. Mama belenyugodott, hogy az ünneplőből kisestélyi lesz, abba is, hogy a nyugdíjból cipőt vesz. — Szép leszel, Bogárkám — simogatta meg a fejét. — Min- d^ki téged néz majd. F u tévedetten nevetett. — így is folyton rajtam legeltetik a szemüket. Belelendült a fecsegésbe. Nem állhatta, hogy el ne mesélje esetét a tanársegéddel. Mama aggódva figyelte szavait. — Tanuljál kislányom... — Ne félts te engem. Tudom én, mit kell csinálni, hogy kell bánni az emberekkel. Az nem sokát számít, hogy nem vagyok eminens. A négyes és az ötös között nincs is különbség, az igazi különbség az egyes és a kettes között van ... Mama nem nagyon értette, amit beszélt, csak bólogatott. Ebéd után a városba indult. Unatkozott, arra gondolt, jó lenne meglesni a várakozó fiúkat, de egedül unalmas, nincs aki vele nevessen. A túloldalon apró, siető léptekkel igyekezett egy szemüveges lány. — Ni, Eta — csodálkozott rá, aztán átsietett hozzá. Eta mintha sírt volna. — Neked meg mi bajod? — kérdezte inkább újságra éhesen, mint komoly érdeklődéssel. A lányból kitört a sírás. — Kabátot akartam venni — szipogta —, de majdnem kidobtak a boltból. Azt kérdezte az eladó, van-e nekem hétszáz forintom. Három hónapja ösz- szespóroltam az ösztöndíjamat. — A piszok — próbálta vigasztalni Etát, de magában nevetett..— Bezzeg, ha én ott lettem volna, majd adtam volna én neki. — S ezt el is hitte. Delekarolt a lányba, a cukD rászda felé húzta. Az sza- bódott, de bevitte, s lenyomta egy székre. Tüntetőén nézett körül. Most megint boldognak érezte magát, hogy ő ezt is megteheti. Egyetemista létére bárkit megvendégelhet a cukrászdában. Sorra vette pillantásával az asztalokat. Egy he« lyütt hosszabban megállt. Ott az az újságíró ült, aki olyan szép cikket írt róla az egyetemi lapban. Aztán Etához fordult. — Figyeled, mindenki minket néz — súgta. Eta értetlenül és zavarodottan nézett körül. Nem tudta felfogni, mi van abban, hogy őket figyelik. Egyre jobban elpirult, restelkedett. Baba fölénye tudatában játszani kezdett. Cigarettával kínálta Etát, s mikor az szabadkozott, furcsán felnevetett. Maradinak, kis szemüveges álszentnek nevezte ki magában. A cukrászdából hazament Otthon az asztal mellé ültj jegyzeteit szedte elő. Közöttük akadt rá a kérdőívre. — Ezt is kitöltőm — vonta meg a vállát —, ha már kell. írni kezdett. Egyszer megállt, hoszasan nézte az ablakot, aztán folytatta az írást. Végül elégedetten hajtotta ösz- sze a papírt, s lefeküdt. Mama későn érkezett haza: Nem a villanyt, hanem a kis asztali lámpát kattintottá fel. Szeme megakadt a rendetlenül hagyott asztalon, rakosgatni kezdett. A kérdőív került a kezébe. Először nem fordított rá figyelmet, de aztán egyré közelebb vitte a szeméhez. Sírni kezdett, az öregasszonyokra jellemző hüppögéssel. A hangra felriadt Baba. — Ne itasd az egereket Mama — szólt anyjára nyújtózkodva. Az asszony hirtelen felegyenesedett. Valami acélosság merevítette a derekát, s fiatalossá tette a mozdulatát. Szinte egy ugrással ért az ágyhoz, s köny- nyes haraggal esett a lányának. A haját, markolta meg, szabadon maradt kezével pedig pofozni kezdte. — Még szégyelled az apádat — kiáltotta hisztérikus keseredettséggel. — Restelled, hogy suszter volt? S azt is, hogy az én eredeti foglalkozásom — idézte a kérdőívet —* takarítónő? p aba vergődött a szorítás0 ban, szabadulni szeretett volna, de nem bírt. Mama keményen fogta a haját, s a keze egy pillanatra sem állt meg. Még az sem enyhítette haragját, hogy elkezdett hangosan sírni. Ütötte, amíg csak el nem fáradt. Akkor pedig, talán utol só erőtartalékával, kirohant a konyhába, hangosan becsapva maga után az ajtót. Baba magára maradt. Abbahagyta a sírást, sziszegve tapogatta a fejét, s szidta magában Mamát. Az öregasszony ült az asztal mellett, kint a konyhában. Kis fejét két kezére hajtotta, s keservesen sírt. Hangosan, gátlás nélkül, mint aki sokat veszített egy perc alatt, s nagyon fáj neki a veszteség. A lány pedig dacosan ösz- H szeszorított szájjal feküdt az ágyon. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ebből neki elég, reggel elköltözik itthonról, mert Mamával nem lehet tovább kibírni. Szolnoki István HATVANI DÁNIEL: Küzdelmünk emlékműve nem halkulhatnak el az ember törvényei látásától a mezők serényen növekednek karlendítésétől mozdonyok iramodnak teremtő kezétől fölfelé ível az élet míg méltó szerephez jutott e század színpadán bemocskolták nevét az ember névre se méltók a taposást megúnva fölemelkedett végül átlépve háborúk vérszennycs csatornáin az igazak serege a legnagyobb sereg melytől büszkén dagad a föld piros melle arcunkat. megőrzik a tájak és a kövek gyönyörű küzdelmünk emlékműve gyanánt.
