Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)
1962-05-01 / 100. szám
6 A TOLNA MEGYEI népújság „ J ODALMI MELLÉKLETE D élután zápor záport hajtott végig a városon. Alacsonyan vonultak a felhők, nyomott volt alattuk a levegő, s amint fölénk ért egy- egy sötét hajó, máris lezúdult vastag füzérekben. Ahová engem apám előőrsnek állított, a régi hentesbolt műhelyének kapujánál, nem ért az eső, behúzódhattam a cserépfedélzet alá. s ha kedvem szottyant ki-kifutottam a tócsákba, mert nagyon enyhe volt akkor az április-vég, mezítláb jártunk már. Négy óra lehetett, amikor elfoglaltam őrhelyemet, valaki besúgta, hogy elsején tüntetni készülnek, Kirinovics rendőr, aki ennek a városrésznek őre, nagyon feni rájuk a fogát, vigyázni kell, mert ha meglepné az embereket ezen a megbeszélésen, valamennyien elvesztenék a kenyerüket. Kilenc embert számoltam meg, mind visszamosolyogtak, amikor bementek, s én köszöntem nekik. A mennybolton megrepedt olykor a szürkeség, aztán egymásra futott valami vad felhőfalka és megint zuhogott. De nem tovább öt percnél. Behúztam a nyakam, nagyon tetszett ez a kemény, muzsikás suhogás. Egyszer aztán megremegett a vékony, meztelen térdem. Kirinovics tűnt fel a Potok sarkon sötétkék malaclopójá- ban, az alján kivillanó nikke- lezett karddal. Nagydarab ember volt ez a Kirinovics, kövér, erősarcú, .magas rendőrsapkája mindig léetykén ült a fején. Ha ez most meglát itt enge- met!... Ha kiszedné belőlem valahogyan, hogy papáék abban az alacsony téglaépületben vannak! Kínomban egyszerre megeredt az orrom, hideg futkosott a bőrömön, belapultam a kapu mellé, nem mertem kinézni, hogy közeledik-e. Amikor odaért, az volt az első gondolatom, hogy megijedt tőlem. Megtorpant, szembefordult a kapuval, mintha ott se lennék, fölnézett a cserepes tetőre, aztán lehajolt hozzám. — Mi van itt!? — mordult rám keményen. Nyálaztam a száraz számat, apám képe villant meg' a képzeletemben. de elég bátran feleltem. — Semmi. — Ne hazudj! — Semmi — ismételtem. Hátrafeszítette a vastag derekát, összevonta' a szemét — Azonnal mohdd meg, mit Ikodsz te itt! — Nem ólálkodok — mondtam halkan. — Azt kérdeztem, mit ólálkodsz te itt! — hajolt még közelebb hozzám. — Lopni akarsz, he!? És mit akarsz te itt lopni, azt most azonnal megmondod nekem! Az első pillanatban nagyon sértett ez a kérdés, fogalmam se volt, mit felelhetnék rá. — Ki vele, ki vele! — hajszolt Kirinovics, mert rendőri szimatjával megérezte, hogy jó helyen tapogatózik. — Ha nem mondod meg azonnal, vasra- verlek és bevis^lek a dutyiba! Majd ott aztán megeretí a nyelved, annyi biztos! Te a vasutas fia vagy, ha jól tudom! — Igen. — Nahát akkor azonnal ■ mondd meg, mit akarsz te innen lopni, mert ismerem én az apádat, elég baj van vele a fölfogása miatt, a fia sem lehet különb nála, föltételezem. Ez megint nagyon fájt, s magam se tudom, hogyan, belenéztem a szemébe és kimond- tam bátran: — Fát! — Micsodát?! — hökkent meg és megmarkolta a karomat. — Fát? Engemet akarsz te falhoz állítani, bitang? Én az anyádat is ismerem, annak is eleget jár a szája a kormány ellen! Fát! Hogyan mersz ekkorát hazudni nekem, te tak- nyos?! Fát! — ordított vörösen. — Honnan akarsz te itt fát lopni!? Talán kivágni a cseresznyéket? Van itt más fa?! Te bitang! Tyúkokra fáj itt a te fogad! Látod bent azokat a szép tyúkokat, mi? No, gyerünk, vedd elő azt a csúzlit! Azonnal! Megcélozni, aztán ha fölfordul, beugrani érte! Tyúkra fáj a ti hasatok, mocskosok! No vedd elő azt a csúzlit, egy- kettő! — Nincs — néztem rá elszántan. — Fordítsd ki a zsebeidet! Egy-kettő! Megtettem. Csúzli tényleg nem volt nálam, csak egy nyékié pengéjű, bádognyelű bicska. — Aha! — csapott le rá. — kés! Ez kell az ilyen lcölyök- nek! Mit akartál te ezzel a késsel csinálni?! Ki vele! Ne merj tagadni, mert találkozol a kezemmel! Hány éves vagy, tíz, tizenkettő? Kés kell neked?! Most gondoltam először arra, mi lenne, ha apámék .előjönnének valamiért a kis házból... Egyszerre elszorult a torkom: jaj, csak menne már Kirinovics! — Tűnnek innen a tyúkok, tűnnek, azt mi nagvón jól tudjuk! — szavalt tovább fölényesen és gyönyörködött a helyzetében, .hogy nem szabadulhatok tőle. — Lopják a tyúkokat itt is, ott is, persze az ilyen csavargók! Hát hiába beszélek neked? — kiáltott rám váratlanul. Megkeményítettem a remegő térdemet, futkosó képek kavarogtak a képzeletemben, s ma se tudom, melyik váltotta ki az elhatározást, de kimondtam,. mintha nem is az én hangomon beszéltem volna. — Tyúkot akartam lopni. — Na látod! — csapott a keskeny vállamra és belemarkolt a húsomba. — Most velem jössz bitang! Majd megmondod te, hogy hol loptál már tyúkot, te jómadár! LADÁNYI MIHÁLY: Régi május Órák óta övéké volt az út, s a kormosarcú áradat előtt a város összerezzent. A kapuk bedördültek. A villamo kocsik döglött halakként, sárgán úsztak az embcrfolyóval, amely egyre nőtt. A kirakatok báván hunyorogtak. Redőny zörrent. A kaszárnyában vészjel harsant s máris sorakozott az osztag. Testvéreim! — mondta elöl egy férfi. — Testvéreim, nyomorral jóllakottak! „A zendülés elöntötte az utcát. Elsöpreni!” Élőn elkárhozottak, csonkák, kiket a gépek összetörtek, börtönlakók, kiket spiclik feladtak, árvái minden emberi örömnek ... A csendőrök falak mentén vonulnak, kőhöz koccan a markukban a kardlap: „Ne spóroljátok az ólmot, fiúk...” Eljött a nap! Méhkasként zúg az út, riadt zászlók verdesnek, mint a szárnyak, s a fakó arcok mind tüzesre válnak. „Emberek, itt a Legfelsőbb Parancs. Oszoljatok. Lövünk a rendbontókra!” Feszítővas harapja a követ, a villamos elvágódik az útra. Feldörögnek a csendőrfegyverek. • A fájdalom ment végtelen sorokban, hol éhező muvkátlanok hada. Ö. régi máír lépted messze dobban. Elszáll, akár r. puskapor szaga. Az első pillanatban nagy félelem vágott belém, Kirinovics elvonszolt a kaputól, indult velem a város felé. Aztán arra gondoltam, hogy papáék most nyugodtan beszélgethetnek, nem is kell őrizni a kaput, mert Kirinovics itt jön velem a sáros gyalogjárón. Nem fogott már, előtte kellett lépkednem, nem izgatott, mi lesz odabent, az se, hogy rávernek a fenekemre. Csak papáékra gondoltam, s olyasfélét éreztem, hogy nem is tizenegy éves fiú vagyok, hanem egészen velük egyenrangú ember ... Ormos Gerő ♦ ♦ ♦ ♦ : Havonta jelenik meg a faddi Lenin Tsz híradója Tavaly időszakonként stenci- lezett híradót jelentettek meg a faddi Lenin Tsz-ben, amelyben sok érdekes hír, riport, színes és elemző írás jelent meg a tsz életéről. a tagok munkájáról. A megjelent termelőszövetkezeti híradónak nagy népszerűsége volt Faddon, egy-egy számát kézről kézre adva olvasták, nemcsak a termelőszövetkezet tagjai, hanem az egyéb foglal- Jkozású községbeliek is. ♦ A tsz-tagok kívánságának ele- Jget téve a szövetkezet pártveze- ❖tősége úgy döntött, hogy idén ^rendszeresen, havonként megje* a híradót' rjj_i A munkát ünnepük világszerte, az alkotó, a teremtő tevékenységet, amellyel napról napra újjászüli önmagát a világ, amelynek nyomán mindmegúj arcot ölt a természet, mindig szebbet, mindig magasztosab- bat és amelyben szakadatlanul újjá, különbbé lesz az ember, akinek egyesegyedül kiváltsága, hogy céltudatosan hasznára váljék önmagának és minden társának. A munka tette emberré az embert — hányszor, de hányszor leírták, elmondták, betéve tudja mindenki, aki valamelyest is kiváncsi a világra, amelyben élünk. Egyedül a munka képes új értéket létrehozni — ezt is tudjuk, megtanultuk, s ha nem tanultuk volna könyvből, számtalanszor megtaníthatott rá az élet. A munka formálja át a természetet, elvesz belőle és hozzátesz, átalakítja és jobbá, szebbé varázsolja, hasznosítja és hasznot- hajtóvá teszi, a természet fejlődése során létrejött legfenségesebb lény, az ember igájába hajtja. A munka, a céltudatosságra való törekvés és a céltudatos tevékenység nyomán alakult ki az a szellemi készség, amely mind gyorsabb iramra ösztökéli fejlődésünket, termelésben, társadalomban egyaránt. A munka minden érték szülője, a legtiszteletreméltóbb, legmc- gasztosabb emberi tevékenység. Ennek ünnepe van ma, ezt ünnepük mindazok, akik a munka eljegyzettjei, a világ rnég csak egyik, de már fontosabbik felén éppúgy, mint ott, ahol a munka még nem szabad, de már készül a» ember, hogy kényszerből szükségletté nemesítse. Osztályozni súlyos hiba lenne, melyik fontosabb, melyik az értékesebb, melyik a nagyszerűbb, a szellem emberének tervezése-e, vagy annak a tevékenysége, aki fizikai erejét megtoldván a gép segítségével, közvetlenül vesz részt az anyag formálásában. Hiba lenne mindenekelőtt azért, mert m.ihaszna vállalkozás, olyan kutatás, amely csak spekulációkat szülhet, de értelmes ítéletet sohasem. És mégis azt kell mondani, ott a munkapadok mellett dől el elsősorban a technikai — és ezzel párhuzamosan, sőt kissé énnek nyomán — társadalmi haladás. A munka mindig összefonódott annak az- osztálynak a sorsával, amely a nagy feladatok végrehajtására volt hjva- tott. És éppen a munka szülte azt az osztályt, amely nevében is büszkén vallja éltető eleméi — a munkásosztályt. Azt az osztályt, amely nem egyszerűen a haladás kerekének továbblendítését tekinti történelmi feladatának, hanem olyan magasra akarja lendíteni, ahol betetöződík az ember emberré válásának hosszú folyamata, ahol a természet kiszolgáltatottjából a természet gazdája, p arancsolója, átalakítója válik, ahol az embertestvériség valósággá lesz — közkeletű szóval a kommunizmusba. Juhász Gyula a munkában az élet anyját dicsérte, József Attila a munka hadseregében látta azt az erőt, amely a gyárra szegzi az ember ötágú csillagát, s van-e költő és író, alkotó művész, ha méltó erre a névre, aki ne a munkában látná az élet értelmét? Uj normák születnek az élet minden területén és uralkodóvá válnak az erkölcs új normái is. Ma nincs nagyobb szégyen, mint munkátlannak lenni, ma nincs nagyobb dicsőség, mint a munka élvonalában haladni. Munkája alapján mérik az embert, a munka ad dicsőséget, rangot. S csak egyesegyedül a munka adhatja meg a legnagyobb rangot: tagjává lenni a hatalmat birtokló, az uralkodó osztálynak. Régi címek, régi rangok foszlottak a semmibe, kerültek a történelem szemétdombjára, de felmagasztosult az annyi ideig megvetett, lenézett, alacsonyrendűnek tartott alkotó munka. És a történelemben a munka hadserege, a munkásosztály volt az első, amely a hatalom birtokában nem választotta, a miinkátlan- ságot, hanem azon fárad, azon dolgozik, azért harcol, ha kell, hogy a munka szükségből szükségletté váljék. Hogy új íze legyen a munkának, amely ízt hovatovább már nem tudjuk nélkülözni, szenvedéllyé váljék, amelytől nem lehet szabadulni, fájjon a tétlenség, megvetett, embertelen legyen a dologtalan- ság. Hány, de hány példájával találkozhatni máris annak, hogy mindez megvalósul, szándékból tett, célkitűzésből mindennapi életérzés lesz. Így szüli önmagát mind ma- gasabbrendüvé az élet anyja, á munka, és így teljesíti történelmi hivatását a munkásosztály. létényei györÁy Juan López Nunez: Szabadság* Amikor meglátták az asz- szonyt, akit Kutyafejűnek csúfoltak, nagyon meglepődtek, mert nem tudták megmagyarázni váratlan visszatérését. Nem sokkal szabadlábra helyezése után történt, miután büntetése kitöltésével lerótta adósságát az Igazságszolgáltatásnak, amikor feltűnt a Galera, a női fegyház kapujában és senki nem tudta elrejteni csodálkozását. A nyomorult olyan hevesen, annyi tűzzel kérte, vezessék az igazgató elé, hogy nem lehetett ellenállni, s a szerencsétlent nem hagyhatták batyujával a kapu előtt. Az igazgató épp úgy csodálkozott, mint beosztottjai, amikor meglátta a Kutyafejűt, aki alázatosan, rongyosan, az éhségtől és álmatlanságtól elcsigázva * (Jüan López Nunez a mai spanyol irodalom egyik legkiválóbb képviselője. Művei közül a Szabadság című novellája az első, ami magyarul megjelenik.) állt előtte, mint egy agyankin- sott, gazdátlan kutya. Néhány percnyi zavart csend után az asszony beszélni kezdett, s nem is tudni, honnan vett ennyi ékesszólást, amikor így szólt az igazgatóhoz: — Könyörüljön rajtam uram, ne akarja, hogy elpusztuljak. — Mi történt? Mit akarsz? Talán elvesztettél valamit? — Igen, uram. — Mit vesztettél el? — Az életemet. — Nem értelek. — Lássa igazgató úr, amikor kikerültem a Galerából, ahol tizenöt évet töltöttem, tizenöt évét az életemből! — szóval, amikor kikerültem a Galerából, olyan boldog voltam, boldoggá tett a szabadság, s úgy érékem, mint még soha életemben. Voltak közöttünk madridiak is, akárcsak én, s ezzel kezdődött számomra a bánat, a keserűség. Mert mindegyiknek, aki. velem együtt szabadult, volt családja, otthona, ismerőse... Csalc nekem nem volt senkim! Az enyémek közül már senkit sem találtam meg, bármerre is jártam s még olyannal se találkoztam aki emlékezett volna rám. Ilyen sok. tizenöt esztendő, igazgató úr!
