Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)

1962-05-06 / 104. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

J

RODALMI MELLÉKLETE

.Szeberényi Lehel:

Ambíció

A z asszony az utolsó növen- ” dákét is elbocsátotta s a ■kályhának dőlve, fáradtan, csendre és nyugalomra vágyva beszélgetett a férjével, aki szintén ze-, nei foglalkozású ember volt.

— Elegem van az operaénekesjelöltekből. Többet nem vállalok — mondta az asszony rezignáltam — Nem azért tanultam, nem azért szereztem diplomát, hogy reménytelen dilettánsokra fecséreljem az időmet és energiámat . . Az a pénz egyáltalán nem éri meg. Nem beszélve arról, hogy nem is tisztességes dolog elfogadni, mikor az ember eleve tudja, hogy úgyse lesz eredmény.

A témát a zöldséges adta, ki az imént távozott, pufók fején széles művészkalappal. A zöldséges több énekmestert elemésztett már. Esztendők óta hallatlan szívóssággal teszi ezt, miközben úton-úífélen operákat bömböl. Ennek ellenére csak a művész- kalapig vitte.

Három-négy ilyen tanítványa is volt az asszonynak, akiből sose lesz semmi. És mind ilyen kis- egzisztencia: suszter, boltos, könyvelő, kikbe a sors csínján oltott kritikai érzéseket, bezzeg önbizalmat. és amoíciót fölösen, hogy hiú álmok felé törni merészeljenek.

— Kérlek — mondta a férj — többet ne vállalj. Egyszerű.

— Egyszerű?

Csengettek.

Görbe, félszeg kis emberke állt az ajtóban. Tisztelettudóan szorongatta kalapját. Szőrtelen, sápadt arca szinte bevilágította az

előteret.

— Kérném szépen, a tanárnő

elvtársnőt keresem.

— Tessék, itt lakik — mondta a férj, s udvarias mozdulatot tett a karjával, mintegy mutatva az utat a lakás belseje felé.

Egy darabig így kellett tartania, felemelve karját, mert az emberke példás alapossággal megtisztogatta előbb a cipőjét.

— Jó lesz, tessék csak.

Az asszony is eljött a kályhától, bármennyire nem akaródzott Igyekezett kelletlenségét leplezni, mert nincs az embernek mór egy nyugodt perce.

A kései látogató hunyorgott a hirtelen fényben, amit a csillár egyszerre ráontott, s még görbébb lett, ahogy kezet csókolt az asszonynak.

—Tiba Lajos vagyok, a tizenegykerületi felsőrészkészítő kisipari szövetkezet dolgozója.

Az asszony elmosolyodott. Csak a férj látta ennek a mosolynak árnyékos gödrében a malíciát.

— Cipész?

— Igen. Szövetkezeti dolgozó.

Czövetkezeti dolgozó. Milyen J fontos neki — mosolygott magában a férj. S mosolya találkozott az asszonyéval. Lám, megint egy cipész — értették egymást szemről.

— Csak nem akar operaénekes lenni? — kérdezte az asszony és szóját bazsajogva elbiggyesztette.

A görbe kis emberke riadtan tiltakozott:

— Nem, nem!... Hogy tetszik gondolni.

A háziak egymásra néztek, s a kisgarnitúra egyik süppeteg fotelével kínálták meg Tiba Lajos szövetkezeti dolgozót. Majd csak kirukkol vele, mi szél hozta.

Tiba Lajos óvatosan helyet foglalt, összezárta térdeit s nagy, szétterült kezeit rendben ráfektette. A cigarettát nem fogadta el.

— Árt a toroknak? — próbálkozott oldalról a férj, hátha sikerült megfogni a titkos operaénekest.

— Soha nem dohányoztam, kérem. Úgyis elég rossz levegőt szív az ember.

Az asszony úgy gondolta, segítő kérdést kell feltennie, mert a cipész zavarral küzdött s egyre a körmeit nézegette, a térdére lei terített körmeit.

— Nos hát, kedves Tiba elvtárs?

A cipész még egy kicsit ott tartotta bizonytalan tekintetét a körmein, majd amikor felvette, akkor sem mert egyenesen az asszonyra nézni.

— Erre jártam, tetszik tudni... Aztán láttam a kapun kiírva, hogy itt énekre tanítanak... S azért jöttem.

— Tehát mégiscsak éneket szeretne tanulni.

— No, igen — nyögte ki a cipész s további szavakat keresgélt. — Tetszik tudni, én mindig énekeltem, de most egészen más a helyzet...

— Más a helyzet... — bólintott az asszony.

— Mármint a szövetkezetben, tetszik tudni.

— Talán nem ér úgy rá, mini azelőtt?

A cipész zavartan mosolygott, hogy ilyen furcsát kérdeznek tőle.

— Hogy tetszik ezt gondolni?

— No, teszem azt, kórusba járni. vagy szólóénekkel foglalkozni, egyáltalán képezni a hangját.

— S kis nevetésekkel mindjárt szét is fújta a szavait, hiszen mindez természetes.

A cipész megint, a körmeit nézegette. mintha alóluk kellene kihúzkodnia a szavakat. Egészen belepirult.

— Tetszik tudni.... nekem az éneklés nem kell... A munkám az olyan ...

— A munkája . . .

— No, igen, a munkám . . . Tetszik tudni, nekem muszáj énekelni ... Énnekem nem megv, ha nem énekelhetek ... Megszoktam, mikor magamba voltam... S most nem megy másképp. Nem is tudom, mi lesz.

— A cioő azért elkészül, nem?

— fordult oda kíváncsian a férj, ki közben a begóniákkal bíbelődött.

— Nem olyan az, kérem, nem olyan az!

',st már a férj is odaült az asztalhoz. Az asszony pedig elővette a kekszet; kezdett a dolog érdekes lenni.

— Aztán a szövetkezetben lehet énekelni?

— Hm... — merült el a cipész kis tűnődő mosoly felhőjében.

— Ha egyszer a munkához kell, csak nem tilthatják meg! — tolt> a dolgon az asszony.

A cipész felkapta sápadt fejét.

— Hiszen nem is tiltják.!. Még inkább, unszolják az embert. A fiúk állandóan kérnek: énekel- ien már Lajos bácsi valamit...

— És?

— Hát, én, kérem, énekeltem nekik... ahogy én otthon ma-: gamban szoktam. És folyton csak énekelni kellett: még, még!... És én, kéremszépen, komolyan énekeltem, szívből... azt hittem, hogy...

M'

r

. / ffVVfVfl

TÉNAGY SÁNDOR:

Fácánkert

Mint zsír nagyanyám fazekában, forr és perceg a napfénytől a táj és mint illatos, frissen-sült falatok, úgy álltak a házak a jószag szédületében. Hazajöttem, mint mindig, tavasszal, a pajtában rozsdát könnyezett értem a kapa. — Áss fel engem is! — mondta a kert és én pici magvakat bújtattam nagyranövő reménnyel a hideg hantok alá.

Tavaly is, munkámat megköszönve, szememre dobott egy szirmot a barackfa, amely még sokáig ott mosolygott, mert könnyű volt és fehér, mint a szerelem.

KÓPIÁS SÁNDOR:

A tájat csordultig megtöltő fényekben feloldja a május a maradék telet;

Ízelítőt ad a nyár kenyeréből,

— mindenkinek jut egy friss, forró szelet. A virágokba méheket bújtat,

gyűlik a méz kaptárban, lelkekben; piros szirmok tüzében égünk, s porzók, bibék ragyognak mellettem. Különös, tavaszi íze van a csendnek,

— időt, teret betölt az izgalom; a feszes színek szinte elpattannak

a mezőn, a völgyben s a hegyoldalon. Megnézik magukat a tavak tükrében a divatos, borzas, fiúsra nyírt lombok; fölöttünk az cg:

gondtalan, felhőtlen emberi homlok.

tt elakadt. Zavartan behúzta ujjait széles tenyerének fedele alá. Mosolyogni próbált, de ettől még jobban elöntötte a pír.

— ... S egyszer megláttam, hogy a hátam mögött nevetnek. Igen, kérem, azért kellett hogy

T- énekeljek nekik, mert nevetni j akartak rajtam. Én többet nem - énekeltem. Pedig kérnek, mindig kérnek ... De, ugyebár, ami nekem magamnak odahaza jó volt, az nem biztos, hogy jó, mikor mások is hallják... Pedig nehéz, nagyon nehéz ének nélkül. Tetszik tudni, van, hogy megszokik valamit az ember ... — Sóhajtott egyet s újra kirakta ujjait a térdére. Kérő s egy kicsit bocsánatkérő szemeit az asz- szonyra függesztette.

— ... Ha meg tetszene engem tanítani..., hogy ne nevessenek ki... Meg ugye, sokan vagyunk ott — tette hozzá gyorsan és pirosán, mintegy mentségül a nyomosabb indokot —, nem jó, ha az egyik ember zavarja a másikat. Ha szépen tudnék énekelni, nem zavarnám vele a többieket se ... Addig majdcsak megállóm ...

Elhallgatott. Várakozóan, reménykedve hallgatott, mint ki ime letette sorsát a háziak kezébe.

Az asszony mosolyából végkep eltűnt az a kis malíciózus árny.

— Nézzük csak — mondta s felállt. Odaült a zongorához s hangokat ütött le, melyeket Tiba Lajos szövetkezeti dolgozónak követnie kellett.

Úgy találta, f-nnbató a hang s nem. is túlsóénr-n kellemetlen. Vállalta a tanítást.

JEGYZET

M

ájus első vasárnapja, az anyák napja. Virágcsokorral köszönti a gyermek édesanyját, az apa hitvesét. Nemcsak gyerekünnep ma már az anyák napja és elsősorban nem az. Az egész társadalom szereftete és köszöneté fordul ezen a napon azok felé, akik életet adtak a ma és a holnap felnőttjeinek,

Az anyaság tisztelete ősrégi, talán egyidős az emberiséggel, s ez a tisztelet meg nem szűnik sohasem, amíg emberi társadalomról beszélünk. S nem éppen a mi társadalmunkban lcell-e ennek a tiszteletnek a legmagasobbrendűnek, a legma- gasstosabbnak lennie? És ez társadalmi méretekben így is van, ha a társadalom egyes, megbecsülést egyáltalán nem érdemlő tagjai nem is tanúsítják a kellő tiszteletet, elsősorban saját édesanyjuk, de minden édesanya iránt.

Az anyák felelőssége mindig is nagy volt és napjainkban is óriási. Azzal, hogy életet adtak gyermekeiknek, hallatlan felelősséget. gondot vettek váltakra, mert a gyermekek nevelésének gondja elsősorban az övék. És nemcsak egyszerűen felnevelésről van szó. arról, hogy a gyermek bizonyos életkoh testi egészségben megérjen, hanem arra is szükség van, hogy lelkében, gondolkodásmódjában is egészséges legyen. És ez nagyon nagy mértékben múlik az édesanyán, akihez élte végéig legjobban ragaszkodik szülötte. A mai édesanyák gondja óriási„ mert szinte naponta eléjük tornyosul a legnagyobb kérdés, békében nevelkedik-e majd a gyermek, vagy esetleg egy pusztító háború áldozatainak számát szaporítja? Ez nem egyszerűen kérdés, hanem tennivaló, harci feladat is. A béke megőrzéséért folyó harcban az asz- szonyok, az anyák magatartása "hém' közömbös és az. hogy eleddig el ’ tudtuk kerülni a harmadik — minden eddiginél pusztítóbb — világháborút, abban az anyáknak is hatalmas szerepük van. A megváltozott erőviszonyok mellé támogatásként csatlakozik az a közhangulat, amelyet a világ minden táján elsősorban az anyák teremtettek a pusztítás megakadályozásáért, a teremtő béke megőrzéséért.

Tisztelet övezte mindig az édesanyát, tisztelet övezi ma is. ök a gyermekek elsősorbani nevelői, ők tartják össze a családot. Uj embertípus nevelődik ki napjainkban és az új embertípus kinevelése mindennapi feladatunkká vált. Sőt napjaink egyik legfontosabb feladatává: A világ, egy részén, és mi is ebbe a részbe tartozunk, megújult, de újságában csak akkor

őrizhető meg és akkor fejleszt* hető tovább még nagyszerűbb magaslatok felé ha benne megújulunk valamennyien és a holnap generációja már nemcsak beleszilletik a hoínapba, hanem gondolkodásmódja, életszemlélete is holnapi lesz. S, hogy így legyen, ahhoz nem elég új társadalmi, gazdasági, politikai helyzetet teremteni, hanem annak megfelelővé kell nevelni az embereket. De ebben nem elég az a nevelő munka, amit a társadalom kifejt, hanem a nevelőmunkának elsősorban a társadalom legkisebb egységében, a családban kell következetesen megtörténnie.

T

udjuk, sokszor nem köny- nyű az édesanyák számára, hogy az új, a megváltozott szellemben neveljék gyermekeiket. Nem könnyű, hiszen az ő világnézetük nem egyszer más, mint korunk követelménye, élnek bennük múltbéli emlékek, ragaszkodnak dolgokhoz, amelyek elavultak, amelyeken a történelem és a tudomány már túllépett. De kinek és minek a számára nevelődik a gyermek? A múlt számára-e, vagy a jövőére? És ebben ez a döntő. A jövőnek kell nevelnünk és ebben nem lehet akadály néhány dologbani másfajta vélekedésünk.

Mennyi, de mennyi segítséget kapunk ebben az édesanyáktól. Azoktól, akik valóban szeretik a fiút, vagy lányt, akit világra hoztak, akiknek életet adtak. S azok az igazi, a valóbani édesanyák, akik így segítenek az új ember kiformálásában.

Nem tudom, más nyelvekben hogyan van, létezik-e az édesanya fogalom általánossága az anya mellett, pontosabban az anya helyett. A mi nyelvünkben az anya édesanyává magasztosult. És ez — bizonyosan — nemcsak nyelvi sajátosság, hanem mély érzések visszatükröző je. Azt mondjuk édesanya és ezzel megjelöljük az anyát. Mert ha csak anyát mondunk, az egy kicsit kevesebb, abból már hiányzik valami, az már korántsem olyan értékű, mintha jelzővel toldjuk meg. De az édesanya elnevezés kifejezője is annak a tiszteletnek, amit azok iránt érzünk, akiknek életünket köszönhetjük és akik őrködtek azon, hogy ne csak testünkben, hanem lelkűnkben is egészségessé legyünk.

A mai napon átnyújtott sokezer, tán sok százezer virágcsokor hűen tanúsítja a gyer- jpeícek és az egész társadalom őszinte megbecsülését.

LETENYEI GYÖRGY

HATVANI DANIEL;

Harc a fényességért

Föld, ég, virág — örök szavak. Rájuk az árny s a fény tapad; szemembe fölkeringenek, adnak lázzal telt életet.

És én úgy érzem, mint aki már bányák mélyéből kiabál, melyre a válasz: a hallgatás, de közben mind mélyebbre ás.

Kősziklák, szenek holdjai, mindenség komor foltjai járnak köröttem szüntelen, robajlanak a szívemen.

A búvópatak-gondolat tépi az álom-rongyokat s alkotja törvénye szerint a világ forgó tényeit.

Rámront vadul a villogó hullámok mögül a folyó, csapdossa lelkem partjait, inog a tudat, mint a híd.

Habok szivárvány-testjei üveggé tűnnek sejleni, bíbor magányban ránganak az, örvénylő fagyok alatt.

Dolgok, fák sorsa csörgedez, mint szertefűrészelt lemez, bevonja hűs tekintetem — jégkristályok az ághegyen.

Ám nőnek győztes paloták, társakat keres s otthonát készíti már az ember itt, óvja az élet rendjeit.

Csillagok közt futó dalok a szétvilágló ablakok, lengetnek utcát, parkokat, várost emelő karokat.

S énbennem is már így remeg a fény-sóhaj a föld felett, szíveken szikra-táncokat lejt az éj holdas ég alatt.

És kiáltjuk mindannyian: legyen a világ árnytalan!

A fényességért kü-dve jól testünk az ég fölé hajol.

S a világ színes arcain mosollyá szelídül a kín, lábunk alatt olvad a tél, míg a tavasz honába ér.