Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)
1962-05-06 / 104. szám
A SZÍNÉSZ „TITKA" Ha valamikor, hát úgy ezekben a napokban — amikor a kulturális seregszemle keretében megkezdődött a „nagyüzem” a színjátszó csoportok életében — feltétlenül beszélni kell arról: mi az, ami a színészt színésszé avatja; mi a titka a színésznek, hogy olyan emberközelbe tudja hozni a nézőkhöz az — embert. A kérdést a legilletékesebbnek tettük fel: a színésznek. S a színész ezúttal: Feleki Kamill. — A titkát kérdezi? — néz csodálkozva. — Nincs abban kérem semmi titok. De ha titok nincs is, vannak törvények, amelyek betartása minden színész alapvető kötelessége. Itt van mindjárt az első: a tökéletes szövegtudás. Enél- kül nem színész a színész. (Országszerte általános tapasztalat, hogy az öntevékeny színjátszók gyakran megfeledkeznek erről az alaptörvényről.) Aki nem ismeri a szöveget, az mindvégig arra ügyel, hogy el ne mulassza a súgó egyetlen szavát sem. így lehet ugyan, hogy jól oldja meg feladatát, de mindez a játék, az átélés rovására megy. S itt érkeztünk el nyomban a második törvényhez: a színésznek tudnia kell, hogy mit játszik. Ismernie kell az író elképzelését a megformálandó figuráról, a figura jellemét, lelkivilágát, környezetét, a kort, amelyben él és így tovább. Énélkiil nincs színészi átélés: a legragyogóbban megírt színpadi alak is papír- masévá válik, ha a színész nem a figura jelleméből fakadóan beszél, vagy cselekszik. Elhallgat néhány percre, rendezi gondolatait a cigarettagyújtás röpke ideje alatt, csak aztán folytatja tovább: — A harmadik törvény: az alapos színpadismeret. EnélD. KOVÁCS JANOS: Vérrel festünk pirosat, ha kell... A hajnalpír vörösen izzik keleten; Bíborba fürdetve völgyet-hegyeket, Távoli szigetek óceánjait, Milliók valóra vált régi álmait. Uj nap, új fénytől rózsaszínű minden Érte vérrel festünk pirosat, ha kellI Kattogó géppuskák, füstölgő romok, Újabb és újabb elszánt rohamok; Éled a préri, a dzsungel, a homoki Itt is, ott is széttört bilincs hever; Haza, szabadság, győzelem, érted Vérrel festünk pirosat, ha kell 1 kül bármilyen jó színészi alkat is valaki, játszani mégsem tud. Miről van szó? Nemcsak arról, amit ez a szó általában jelent: ismerni a színpad nagyságát, a technikai lehetőségeket. Ez csak a dolog egyik és nyomban hozzá kell tenni, kisebbik része. A másik: megismerni a szereplőtársakat, azok szerepét, hozzáállását a mű egészéhez. Kezdetben az ember azt hiszi, hogy az ő szerepe áll a darab középpontjában. Ez azonban még akkor sem áll, ha történetesen az általa alakított figura a darab főszereplője. Minden szerep csak része a darabnak — kiszakítani az egészből nem lehet! Tehát meg kell találni a figura helyét a mű egészében. Persze, előre tudni, hogy siker lesz-e a darab, vagy sem, soha nem lehet. Van, hogy a próbán minden úgy megy, mint egy jól olajozott gépezet, s csak az előadáson derül ki, hogy hiába volt minden. De lehet fordítva is. S ez a gyakoribb. Még artistakoromból tudom, hogy valahányszor egyedül gyakoroltam, sohasem sikerült a mutatvány tökéletesen. Az előadáson mégis mindig teljes volt a siker. Az egyik művész magával ragadja a másikat. Újra rövid szünet következik a beszélgetésben, felhörpint egy csésze feketét s közben megfogalmazza magában a színész negyedik törvényét. — A színpad-tisztelet. Igen, szó szerint. A színpad — szószék, visszaélni vele nem szabad! Sem úgy, hogy a színész nem készül fel, sem úgy, hogy hamis igazságokat hirdet. S ez az, amit meg kell tanulnia minden fiatal színésznek. (S az öntevékeny színjátszóknak is!) Felkészületlenül kiállni a közönség elé: kettős bűn! Bűn a közönség ellen és bűn a színház szelleme ellen. Talán sablonosnak hangzik: de az én időmben sokkal hosszabb volt az út egy-egy főszerepig, mint a mai fiataloknak. De aki eljutott odáig, az nemcsak a szerepet tette — szó szerint — a magáévá, de megismerte az életet is. S ez legalább olyan fontos, mint az elmondott négy alaptörvény. Prukner Pál GALLAI KÁROLY: József Attila emléke Gyárak vastalpa a lába, lába a fák gyökere. Keze a felmagasló kémény, keze a viskók teteje, így él az egész hazában, így táplálta föld s a gyár. Költő volt — nem büvész-szócsináló — harcokra edzett proletár. Milliószor nagyobb önmagánál, kiben a sok gond szóba ért. Tolla fegyver, harcot vágyott, harcot vágyott és nem babért. S ha meglelte a szigorú formát, pontos jelzőt, tömény szavakat, nem mesterség vezette hozzá, nem mesterség — öntudat. Mert benne megért, beteljesedett az Ember sorsa és szavakra lelt. Költő volt csupán, de színigaz, sose pénzelt, sose ünnepelt. S rá a Rend is hiába támadt. Ö volt az osztály, amiből kinőtt. Milliók szívével volt dacos, s nem hajlongott a hatalom előtt. A szó szikráit szerte szórta, hogy gyulladjon meg a világ. De tudta és látta a jövőt az eget verdeső lángokon át. Benne a nép élt, Ö a népben él, nem törte le bánat, sem halál. Változatlan a zúgó időben, örökre Költő, Proletár. Első látogatók a kiállításon, A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás Évtizedek óta az idén előzte meg a legnagyobb érdeklődés képzőművészeink bemutatóját. A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás az elmúlt két év képzőművészeti termésének bemutatóját adja. Mind az anyag mennyiségében, mind sokrétűségében messze túltesz a megelőző kiállításokon. A kiállítást Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettes nyitotta meg és már az első napokban több százan tekintették meg a magyar képzőművészek legújabb alkotásait. A szépszámú látogató sok új vonást fedezhet jel legjobb képzőművészeink alkotásainak idei seregszemléjén. Ami igazán örvendetes: a művek között a legutóbbinál több foglalkozik a munka, és mai életünk ábrázolásával. A sokszínű, gazdag tárlat képzőművészeink témaválasztásának sokrétűségéről ad megfelelő képet. Az alábbiakban két alkotást mutatunk a legtöbb sikerre számítható művek közül, valamin Bojár Sándor felvételét, a kiállítás első látogatóiról. Kisfalud! Stróbl Zsigmondi H, I, P. veterán mellszobra. fik Sándor: „Zsozso” című olajfestménye.
