Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)
1962-05-31 / 125. szám
1962. május 31. TOLNA MÉGYEI NÉPÚJSÁG 3 etn&ebek 4tme, iá vite A mentőautó szirénázva rohan végig az utcákon. A következő percekben már a műtőasztalon fekszik a szerencsétlenül járt ember. Föléje hajol az orvos, megnézi a szívműködést. Rendszertelenül dobog, de még van benne élet. Levagdossák róla a csupavér ruhát. Az orvos sürgős utasításokat ad. Nem lehet tétovázni, már csak percek kérdése, és megszűnik a szívdobogás. Hiába, sok vért vesztett. — Vérátömlesztés lesz. Kérem a... Talán ez még segít. A műtőhelyiség előtti folyosón egy asszony idegesen jár fel, alá, majd megáll, a falnak támaszkodik, és zokog: — Jaj, mi lesz velünk? Mindenki szánakozva figyeli, ismeretlenül is együtt éreznek vele. Néhányon odamennek hozzá és vigasztalják. Egy örökkévalóságnak tűnő óra után megnyílik a műtő ajtaja, s kilép az orvos. A kétségbeesett feleséghez siet: — Asszonyom, talán sikerül megmenteni a férjét. Pergessük vissza egy kicsit az idő kerekét. Nagymányok utcáin plakátok jelentek meg: önkéntes véradásra hívják a lakosságot. Járják a vöröskeresztes aktívák is a falut, az íveken pedig gyorsan gyűlnek a nevek. A jelentkezők közt hivatalnok éppen úgy akad, mint kót- kézi munkás. A bányatelepen is elterjed az önkéntes véradás híre. A felvilágosító szó eredménye az lett, hogy csaknem minden egészséges bányász jelentkezett véradásra. A községiekkel együtt megközelítette a félezret a jelentkezők száma. Nemcsak a jelentkezők száma volt magas, hanem azoké is, akik ■megjelentek a véradáson. Dr. Noteisz Sándor bányászorvos szerint még olyan is akadt, akinek a neve nem került fel a jelentkezők listájára, mégis jelentkezett véradásra. Dull János fiatal bányász is így érkezett: — A nevem nincs a listán, de én is adnék. Örömmel fogadták. A házak előtt az asszonyok ezen a napon nem a legújabb pongyolamintákról beszéltek, hanem a véradásról. Addig alig emlegették Pál János esetét, most fő téma lett: — Emlékeztek, amikor ráesett az a nagy vaslemez? Még most is betegállományban van. Agyműtéte volt, és ő is vérátömlesztést kapott. Ilyenkor aztán senki sem mondta, de mindenki arra gondolt: ,.Ki tudja, holnap talán én kerülök hasonló helyzetbe.” A véradóhelyen, a bányateleoi művelődési otthonnál megkezdődött a sorbaállás. Most nem mérgelődött senki, mint az néha az üzletek előtt szokásos. Igaz, többnyire a szabadidőt rövidítette meg a várakozás, de ezt most nem sajnálták. Ott volt a Mányoki családnak minden egészséges tagja. Kislányuk — mindössze három hónapos — nemrégiben kapott vérplazmát, és ezzel sikerült megmenteni. Ez a család már saját sorsán érezte, hogy mit jelent a véradás. Minden jelentkezőt nyilvántartásba vesznek, s utána következik a vizsgálat, ahol eldöntik, alkalmas-e véradásra. Laboratóriumi vizsgálat, lázmérés, belgyógyászati vizsgálat, — majd mintegy 200 személyre fehér köpenyt adnak. Tűlük vesznek vért. Dr. Kolumbusz László, a véradóállomás vezetője alig győzi a vérvételt. Este elégedetten jegyzi meg: — Ilyen véradónapra nem emlékszem. A nagymányokiak közül pedig, ha két ember összetalálkozik, rendszerint elhangzik ez a párbeszéd: — Tőled is vettek? — Igen. Tőled is? — Természetesen. Hangjukban némi büszkeség is van. Azt senki sem kérdezte, hogy a vérét kinek a gyógyítására használják fel. Ezt meg sem lehetett volna mondani, hiszen ki tudja előre, hogy holnap, vagy holnapután ki kerül életveszélybe, s kinek az esetében lesz létkérdés a vérátömlesztés. A nagymányokiak azt talán soha nem fogják megtudni, h» kit gyógyítottak meg az 54 liter vérrel, amit adtak. A kórházat elhagyja egy sápadt arcú ember. Még nehézkes a járása, de szíve valósággal repesett, hogy ismét emberek közt lehet, az utcán. Otthon lelkendezve fogadja a feleség és a három apróság. — Csakhogy életben maradtál... — Szerencsére, még időben kaptam a vért. Mondták az orvosok, hogy csak néhány percem volt hátra. Azt ő sem tudja, hogy kinek a vére mentette meg életét. Nem is lényeges, hogy Kovácsnak, vagy Pistának hívják, önzetlen, jószívű ember volt, gondolt a bajbajutottakra. Egy anya, és három gyermekének arcára a ' könnyek után mosoly ült. > * v i v •>«, BODA FERENC Felére lehet csökkenteni a cukorrépa-egyelés költségeit Érdekes verseny hasznos tapasztalattal Különös verseny színhelye volt az aparhanti Búzavirág Tsz cukorrépatáblája. öt termelőszövetkezet nyolc brigádja mérte össze erejét, tudását: ki tud egy óra alatt több cukorrépát kiegyelni a legjobb minőségben, hosszúszárú, úgynevezett dán kapával. Az aparhanti Búzavirág, a zom- bai Parasztbecsület, a majosi Aranykalász Tsz két-két, a bonyhádi Petőfi, a zombai Vörös Csillag egy-egy, egyenként háromtagú brigádot küldött a versenyre. Már a verseny közben is látszott, hogy a bonyhádiak és a zombaiak a legesélyesebbek a győzelemre. A bonyhádi asszonyok, Turbán Józsefné, Magyari Mártonná, Bogos Jánosné, a sor elején haladtak és szemre is szép munkát végeztek. A zombai asz- szonyok is derekasan állták a vérsenyt. A Vörös Csillag Tsz brigádja Újvári Gábomé, Reszeli Árpádné, Beke Ferencné gyors és jó munkát végeztek, s ügyesen kezelték a hosszúszárú dán kapát. Ugyanezet lehetett látni a Parasztbecsület Tsz Újvári Istvánná és Grénus Istvánná vezette brigádjainál. Az eredményt persze a bíráló bizottság döntötte el alapos mérlegelés alapján. A szakemberekből álló bizottság megvizsgálta minden egyes versenyzőnél a folyóméterenkénti tőszámot, a ré- paegyedek arányos megoszlását, a kettős répák számát, az egyelés- sel egy időben végzett sorkapálást, az egy óra alatt folyóméterben számított teljesítményt és az egyelt répaterület összbenyomását. Az eredményeket pontozták, majd a kialakult véleményeket megvitatták. Miért volt erre a versenyre szükség, mi volt a verseny célja, értelme? Válaszoljanak az illetékesek. A MUNKARUHA A zománcgyárban évente százezer forintot költenek munkaruhára. Más gyárakban is körülbelül hasonló összeget fordítanak e célra. Megszokták már a dolgozók, hogy hat-nyolc hónaponként, másfél évenként, a munkától függően, új ruhát ad a gyár. S a ruha hivatott arra, hogy védje a munkást, a lábbeli, hogy lábát ne érje sérülés. Hozzávetőleges számítás szerint is Tolna megyében négy-, ötmillió forintot tesz ki, a borítékon kívül, a dolgozók részére juttatott munkaruha értéke. A gondoskodás nagyszerű dolog. Jó érzéssel nyit be az ember, a fentiek tudatában egy gyarba, hogy ott munkaruhába öltözött munkások, bakancsban, cipőben állnak a gépek mellett. Szemünk még meg is bocsátana tán a látszólagos uniformizálásért. De sajnos, nem ezt tapasztaljuk. Mert nyissunk csak be a textilgyárba, a bőrgyárba, a cipőgyárba, mindenütt félmeztelen munkásokat látni. Az öltözőkben hónapokig hever az ing, csak a műszak idején veszi fel a dolgozó, s amikor csengetnek, ledobja a szekrénybe az átizzadt ruhadarabot, az ott marad másnapig, a műszak kezdetéig. S akkor ismét felhúzza a rongyokban álló inget nadrágot, belép a rossz cipőbe, s indul a gép mellé. Az ember, ha csak ezt látná, esetleg rossz következtetést vonna le a látottakból. Üzemi orvosi rendelőkben folytattunk beszélgetést ilyen »rósz- szül öltözött« munkásokkal. Csak vállrándítás a válasz, ha kifogásoljuk öltözéküket: »Jó ez ide a gyárba, minek vegyek fel jobbat?« — kapjuk nagyon gyorsan a választ. S ha hosszabban »akadékoskodunk«, akkor könnyen az ember orra alá dörzsölik: »Nem divatbemutató-terem ez elvtárs, Itt dolgozni kell, nem cicomáz- ni!« Sajnos, még azt sem mondhatjuk, hogy szerencse, a dolgozók kisebbik része öltözik, s vélekedik így. A nagyobb részről van szó! S ezért kell ellene szót emelni. Mert csak az orvosok a megmondhatói, mennyi gombás bőrbetegség, egyéb fertőzési lehetőség rejlik a szennyes ingekben, a rossz cipőben. Nem kényelemszeretetből teszik a dolgozók, hogy azt a ruhát, amit már otthon nem használnak, beviszik a gyárba, hanem egy rosz- szul értelmezett takarékossági elméletből. Megkapom a ruhát, ha lejár a kihordási idő, tulajdonomba megy át, miért ne takarékoskodjak. S közben elfeledkezik arról, hogy a gyárban is célszerű és illő a munkásnak megfelelően öltözni. Mást értünk ezen, mint ha az ember az utcai divatos jólöltözöttségre gondol. Mert bárhogy is furcsán hangzik, de bizony tiszteletet jelent az, ha jólöltözötten, tiszta munkaruhában áll a munkás a munkapad mellé. Tiszteletet, maga, dolgozó társai és a munka iránt is. Mert ha államunk annyit költ a munka- és védőruhákra, vegyük azokat fel, az a rendeltetésük, nem az, hogy horgászni, kapálni, sétálni járjunk benne. Egészségünket védi a munkaruha. A rongyos, koszos ing, a divatjamúlt csempe sarkú cipő betegség csírája. Mindenkinek érdeke az üzemen belül is jól öltözni, akkor pedig kötelesség, ha a számlát az állam fizeti.- Pj Kétezornyolcszáz állványon szárad a széna a Kanacsi Állami Gazdaságban A Kanacsi Állami Gazdaságban a lucerna első kaszálását a múlt héten befejezték. A főagronómus kedd este párttaggyűlésen tájékoztatta a gazdaság kommunistáit a most folyó növényápolási munkákról, Beszámolt arról is, hogyan gondoskodnak az értékes szálastakarmány minőségi megóvásáról. Elegendő állványt szereztek be, úgyhogy jelenleg 2800 állványon szárad a széna. Jól szervezték meg a betakarítást, e munkát meg is kezdték, a korábban lekaszált területekről mái kazlaz7ák a szénát. A bonyhádi, zombai és aparhanti asszonyok elmondják, hogy eddig bizony a földön csúszkálva végezték a cukorrépa egyelé- sét és ezért ez a munka lassú volt, unalmas és nehéz. Most ezzel a hosszúszárú dán kapával egyenes derékkal dolgozhatnak, közel sem fáradnak el úgy, mint a rövidnyelű egyelő kapával. Ettig László, a majosi Aranykalász Tsz elnöke elmondja, hogy ez a módszer a cukorrépa-termelés legnehezebb és legbonyolultabb munkaműveletét könnyíti meg. Papp József, az aparhanti Búzavirág Tsz elnöke arról nyilatkozik, hogy ez az egyelési mód csak a szemenkénti vetéssel párosulva eredményes. Azért Apar- hant a verseny színhelye, mert ez a tsz kísérletezett már idén a cukorrépa szemenkénti vetésével. Fejes Béla, a zombai Parasztbecsület Tsz főagronómusa nyilatkozatában arra hívja fél a figyelmet, hogy a dánkapás egye- lés megkönnyíti a csúcsmunkák elején a munkaszervezést és majdnem felére csökkenti az egyelés idejét azzal, hogy a teljesítményeket majdnem kétszeresére növeli. Nagy Barnabás körzeti cukorrépa-termelési felügyelő pontos számokat ismertet, amelyeket ez a verseny is igazol. Eddig egy dolgozó 10 óra alatt 150—180 öl cukorrépát egyelt ki, a dánkapás módszerrel ez a teljesítmény már a kezdet kezdetén 270—300 ölre növekszik. Míg a régi módszerrel történő egyelés esetén holdanként 10—12 munkaegységbe került ez a munka, addig dánkapás módszerrel csak 4—5 munkaegységbe kerül, tehát a felére csökken az egyelés önköltsége. . így a cukorrépa-termelés az eddiginél is .jövedelmezőbbé válik. Ezért volt tehát szükség a versenyre. Azért, hogy elterjedjen a cukorrépa egyelésének ez az új és jól bevált módszere. A győztes brigádok komoly jutalmat kaptak. A versenyben első helyre került a bonyhádi Petőfi Tsz brigádja, 600 forint pénzjutalomban részesült. A második, 400 forintos díjat a zombai Vörös Csillag Tsz brigádja nyerte. A harmadik és a negyedik díjat, 300, illetve 200 forintot a zombai Parasztbecsület Tsz két brigádjának ítélte oda a bíráló bizottság. Gy. J. Tudományos-fantasztikus regény Irta: GEORGIJ MARTINOV Fordította: SÁRKÖZI GYULA A MARSON 10. Az újságíró távozott, Hapgood pedig sokáig ült gondolataiba me rülve. Jól tudta: az az elhatározása, hogy a felgyorsulást C0 méterre növeli, a legsúlyosabb következményekkel fenyegeti egészségét Az orvostudomány ugyanis megállapította, hogy az emberi szervezetre nem káros a másod- percenkénti 30 méteres felgyorsulás, de ez Is csak olyan körülmények között, ha nem tart tovább egy percnél, ö pedig saját magát és útitársát ki akarja tenni a nehézkedési eró ötszörös megnövekedésének — tíz percen keresztül. Igaz, szándékában áll a vizbe merülést alkalmazni, de nem biztos abban, hogy eredményes lesz. A kockázat nagyon nagy, dehát nincs más választása. Vagy vállalja a kockázatot, vagy lemond a harcról és tanúja lesz vetélytársa teljes diadalának. Szeme előtt egymás után vonultak el a sokéves harc jelenetei. Eddig mindig Kárnov győzött Hapgood most Vissza akar vágni az összes eddigi vereségért. Hát lemondhat erről, a lehetőségről, csak azért, mert léi, hogy megsínyli az egészsége? „Rokkanjak meg örökre — gondolta — de előbb legyőzöm magát, mister Kámov!” Charles Aldgernon Hapgood ne ve nagyon népszerű Volt az Egyesült Államokban. Ö, a tehetséges mérnök és az űrhajózás neves elméleti tudósa alkotta meg a világon az első atomreaktiv motorral működő sztratoszférarakétát. Átrepülte vele az Atlanti-óceánt és messze túlszárnyalta az addig elért összes gyorsasági rekordot (repülése egy óra 15 percig tartott), és egyszeriben világhírű lett. A leszállás után adott interjújában kijelentette, hogy legközelebb a Föld határain túlra repül. Az amerikai lapok „csillug- kapitánv”-nak nevezték Hapgoo- dot. Az akkor még ismeretlen Kámov szovjet mérnök az amerikai tervező sikerét üdvözlő cikkében megjegyezte, hogy ez a titulus még kissé korai. — Látszólag igaza van — felelte Hapgood az újságírónak, aki megkérdezte tőle, mi a véleménye erről a megjegyzésről. — De az óceán átrepülése és mondjuk a Holdra repülés között alig van különbség. A sztratoszférarakétát csak egy lépés választja el az űrhajótól és én rövid időn belül megteszem ezt a lépést. Ám a valóságban másként történt. Az első lépést a világűr meghódításának útján nem ő tette meg, hanem ugyanaz a Kámov mérnök, akinek szerény megjegyzését elnyelte a dicsérő cikkek halmaza. Szívós harc indult meg közöttük az elsőségért. Az Egyesült Államok kormánya mindennemű támogatást megadott Hapgoodnak. Az a szán déka, hogy elsőnek éri el a Holdat, majd a Venust és a Marsot, sok pénzmágnásnak nagyon kedvére való volt, írtért abban re* (Folytatás a 4. oldalon.)
