Tolna Megyei Népújság, 1962. május (12. évfolyam, 1000-125. szám)
1962-05-20 / 116. szám
1 JEGYZET A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Jm MNMMMI ODALMI MELLÉKLETE Jacinto Octavio Picon: A fenyegetés r\ élben megkondult a koL”' lomp, nem sokkal késeibb kinyílt a kapu s a fáradt, hallgatag tömeg nagy hullámokban hömpölygött ki a műhelyből. Senki sem beszélt, a férj nem szólt a feleségéhez, a lány nem várta, hogy megsimogassa a legény, s a gyerek se akart játszani. Az erősek alázatosnak látszottak, az öregek pedig félig halottnak. Egyformán leteperte őket saját tehetetlenségük és mások önzése. A tömeg felbomlott, mint a felhő, amelyet kerget és szétzilál a szél: előbb együtt mentek, aztán kisebb csoportokban, végül hallgatag párokra szakadtak, de nem köszöntek, nem búcsúztak el egymástól, egyesek hazafelé baktattak, mások valami lebujba vagy kocsmába igyekeztek, elszéled- tek és eltűntek, mindőjüket elnyelte és magába olvasztotta a külváros forgalma. Az utolsók között ment Gáspár Santigós, ez a félelmetes erejű, nagydarab, csupa izom ember, akit Óriásnak, meg a Be- hemót Gáspárnak hívtak. Szerették derűs arcát, nyílt homlokát, bátor tekintetét, s úgy nézett ki, mint egy munkaruhába öltözött Herkules. A fal árnyékában ment, átvágott két-három utcán, majd egy téren, . s hogy lerövidítse útját, egy sikátorban, építő- állványok között haladt, amely ' szilfasorban végződött, ahol a falombok boltozata árnyékot -Vetett. Egy kidőlt fá törzsén fiatal asszony ült, tisztán és csinosan, maga 'előtt kosarát tartott, mellette kutya, ölében a kisfiú. Az állat a gazdájához futott, a kicsike kezét nyújtogatta, s míg a férfi kiemelt a kosárból egy aranyló cipót, s felszelte, az asszony, anélkül, hogy odanézett volna, kivette a salátát, - a borosüveget, szalvétát, fakanalat és a fazékból egy mély, kékszegélyű porcelán tányérba öntötte a sárgás, gőzölgő ételt. A mikor a távolból fel- hangzott a munkára hívó kolompszó, húzott az üvegből, cigarettát sodort, megcsókolta a gyereket, a kutyának vetett egy falat kenyeret, a tányért pedig a kicsikének adta, olyan mozdulattal, mint a fösvény, aki tisztában van vagyona értékével, és elindult a gyár felé. Belépett a kapun, keresztülment egy térségen, ahol vas- rudak hevertek halomban, s bement a hosszú, tágas műhelybe. amelynek ablakain át sejteni lehetett a megfekedett falakát, a szénhegyeket, a pattogó szikrákat és a magas kéményeket, amelyekből sűrűn, lökésszerűen tört elő a nehéz ■ füst és a szénpor. A csarnok széliében és hosszában rengeteg villogó acélt, megmunkált ' vasat, emelőrudakat, csöveket .raktak le, hajtószíjjak emelkedtek és süllyedtek, keresztbe fordultak, szédületes gyorsasággal forogtak, mint egy eleven szervezet megkergült részei, amelyeket csak. az egészszel együtt lehetne megállítani. A padlózat szinte rengett a gőzben, melynek szuszogását a környékbeliek is hallották, a többi műhelyből pedig, ha a távolság és a zaj tompította is a hangot, áthallatszott a kovácsok kalapálása és a különböző gépek zakatolása, melyben elkeveredett az asszonyok éneke A csarnok felett keskeny fahíd vezetett, itt forgott a hatalmas lendkerék tengelye, s itt kellett valamennyiőjüknek átmenniük. Amikor Gáspáron a híd közepére ért, látta, hogy a szomszéd csarnokból egy inas szalad ki, olyan sebes vágtatás- sal, hogy visszatartani se lehetett volna. Kitérni nem volt ideje, s amikor látta, hogy kettejüknek nincs elég hely a keskeny átjárón, Gáspáron egészen összehúzta magát, a szélsebesen futó fiú azonban nem fért el mellette, nekizuhant és arcra esett a padló szélén, lebegve a mélység felett. Gáspáron jobban törődött a fiút fenyegető veszéllyel, mint saját biztonságával, megfogta hát a kezét, melybe a félelemtől reszkető gyerek olyan erővel kapaszkodott bele, hogy a munkás megingott. Elvesztette egyensúlyát, s ösztönösen, hogy el ne essék, karja a levegőbe lendült, de a kerék küllője elkapta a kezét. A fiú később azt mondta, hogy szörnyű félelmében is hallotta a csont reccsenését, s olyan volt, mint amikor a fejszecsapás alatt szét hullik a forgács. De az emberben volt még annyi erő és lélekjelenlét, hogy néhány lépést hátráljon, s visszarántsa a fiút, s amikor a csarnok feletti hídon biztonságban tudta, a fájdalomtól összeesett. Társai felemelték, egy székre ültették, ami a hordágyat helyettesítette, mert a gyárban nem volt segélyhely, s így vitték a közeli kórházba,, ahol még aznap délután le kellett vágni a karját. P okáig lábadozott; - előbb " felélték megtakarított pénzecskéjüket, aztán az ünneplőt zálogosították el, a férfi bekecsét és az asszony kabátját, majd a szomszédoktól, meg a gyárbeliektől kellett kölcsönt kérniök, s végül a segélyegylet támogatására szorultak. Arra gondolni sem lehetett, hogy munkába álljon, hisz elvesztetté a jobb karját. Vagy negyven nappal a szerencsétlenség után Gáspáron felesége jelentkezett a gyári pénztárnál. Szegényes szoba volt, melyet fából készített válaszfal osztott ketté, kis ablakain vasrács, mögötte egy jól öltözött idős úr, tiszta ingben, a pénzszekrény mellett újságot olvasott. Mellette, úgy, hogy szemmel tarthassa őket, két férfi görnyedt egy fenyőfa írópultra, s egy nagy könyvbe írt valamit. — Mit akarsz? — szólt az egyik írnok, megpillantva a közeledő asszonyt. — Hogy van Gáspáron? — kérdezte a másik. — Hogy is lehetne? Fél karral! — És most miért jöttél? — Pénzért. Az egyik elővett egy füzetet s mormolva lapozott benne: — Gáspáron ... Gáspáron ... — Santigosnál keresse. A fúrógépnél dolgozott, a második csoportban — mondta az asz- szony. — Aha, Gáspár Santigós, itt van. — Ez az — tette hozzá sóhajtva. Számolni kezdett egv paoír- lapon, anélkül, hogy felpillantott volna, megkérdezte: — Az utolsó hétre megkapta a Dénzt? — Igen, uram. — Nos hát... akkor ... A fehéringes úr leengedte az újságot, s így kérdezte, de nem nézett az asszonyra: — Mikor volt az? — Húszadikán, szerdán — felelte szomorúan. — Hát akkor egyszerű — mondta az úr — hétfő egy, kedd kettő, szerda... két és fél nap. napi négy és féllel... tizenegy pezeta 25 centim. — S ezzel hátat fordított. A tisztviselő felemelt egy ” dobozt, amelyben pénz volt, kiszámolta az összeget és szó nélkül átnyújtotta. Sírva ment el, s még hallani lehetett a lépteit, amikor a fehéringes úr szigorúan így szólt: — Ne felejtse el feljegyezni, hogy Gáspáron kilépett a vállalattól. Amikor a munkások megtudták, hogy Gasparónnak csak két és fél napot fizettek ki, megbolydult a nyomortanya népe. Az igazságtalanság haragra lobbantotta őket. A csoportok vezetőket választottak. akik a Francés kü- lönszobájában gyűlést tartottak, amelyre meghívták a félkezűt is, hogy megtudják a részleteket. Gáspáron egykedvűen mesélte el szerencsétlenségéi, megmutatta csonka karján a behegedt lebet, 's aztán megkérte társait, hogy sodorjanak neki cigarettát, mert fél kézzel még nem tanulta meg. A piszkos lámpa, mely alig adott fényt, gyatcán világította be a szobát. Alig lehetett kivenni az alakokat és az arcokat. Úgy tűnt, mintha árnyak beszéltek volna, akiknek kezük sincs, de tiltakoznak és fenyegetnek. — ötvenöt éve dolgozom gyárban — mondta az első —, s többet tudok, mint ti, mert jónéhány helyen megfordultam, ez már vagy a tizenkettedik .. . Mindig azt mondtam, az lenne a legjobb, ha köteleznék a gyárosokat, hogy tartsák el azokat, akik munkaképtelenné váltak. De látjátok, kérges kéz. üres gyomor. — Én nem vagyok annyi idős, mint te — szólt a másik —, de én is megtanultam valamit: egyesülnünk kell, szabotálni a munkát, pusztítani a szerszámokat, amit csak lehet, lopni az időt, rossz öntvényeket, rossz szövetet gyártani. Egy év múltán hitelre szorulna a gyár. — Csak a kenyérért dolgozunk! — Nyolcórás munkaidőt! — kiabáltak közbe mások. — Jó vigasz! Kilenc helyett nyolc óra, aztán megdöglünk. — Magasabb bért! — És aztán drágább lesz a ruha, a kenyér, a lakás ... ha ugyan lehet még drágább, hisz már az egekig emelték az árakat! És ekkor megszólalt egv hang, amelyet nem hallottak eddig: egy hang, hogy elárulja a születő tervet és a roppant szándékot. — Nem fecsegni jöttünk ide, hanem bosszút állni. Van bennetek bátorság? Igen, vagv nem? Adok három robbanóbombát, mindegyik két és fél kiló; eggyel az üzemet, megérett rá, a másikkal a gváros házát robbantjuk fel, a hátsó részt, ahol a családja van., a harmadikat akkor használjuk, ha szükség lesz rá. Húzzunk sorsot és akire jut. az robbantja fel őket. A szörnvű tervet hosszú esem’ követte. Egyeseket megrémített a pusztítás gondolata, mások Az ablak nyitva, valami egetverő zenebona árad az utcára. Gramofon rikolt, dobognak a táncoló lábak, kurjongatás, nótaszó. Részeg röhögés tarkázza olykor a hangzavart, s az kiárad az utcára, betódul a szomszéd házakba és lakásokba. Az ojtározásra egymás után nyílnak az ablakok, rémült emberek tekintenek az orgia színtere felé, s rosszalló megjegyzéseket kockáztatnak meg egyesek. Végül egy elszánt férfi odakiált: — .Az isten szerelmére, nem tudnák egy kicsit halkabban csinálni? Felverik az egész környéket! , A hangra egy férfi támolyog az ablakhoz, a zene néhány' pillanatra lehalkul, s a kivörösödött arcú ember így válaszol: — Talán nem tetszik? — Csuklik. — Az én lakásomban azt csinálok, amit én akarok. — Ezzel a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet, visz- szamegy a szobába, a gramofont teljes hangerőre kapcsolja, folytatódik a tánc, az óbégatás, a röhögés.. A rémült környül- lakók közül az élesebb fülűek még hallhatják, milyen javaslataik vannak a vigadozóknak arra vonatkozóan, hogy mit csináljon, akinek az egész nem tetszik. Egy másik történet: Rgy jó ismerősöm, a sors kegyetlenségéből majdnem szomszédom is, valamikor panaszkodni keresett fel, kérvén, hogy orvosoljam panaszát, mert úgy véli, jogaiban, méltóságában és nyugalmában érte sérelem. Az áradó panaszkodásból lassan világossá lett, hogy az ingatlan- kezelő vállalat és az egészség- ügyi szervek emberei időnként vizsgálatokat tartanak némely állami házban lévő lakásokban. Eltekintve az egyébként minden állami lakás időközönkénti fefüívizsgálatától, ezt ott te- szik, ahol félő, hogy a közvagyon megóvása és a legelemibb egészségügyi szabályok betar- • tása nem biztosított. A róla nyert tapasztalataim alapján nem mondhattam mást egykori szomszédomnak, mint azt, hogy az ellenőrzéseket a legteljesebben helyeslem, mert anélkül kétlem, hogy még ma is meglenne a bejárati kettős ajtó egyike, sőt a dupla ablak is szimplára szegényült volna az idők folyamán. Ami meg a tisztasági követelményeket illeti, arról sem vagyok meggyőződve. hogy nem váltott volna ki szomszédaiból közfelháborodást az az állapot, amely az ellenőrzések hiányában náluk bekövetkezett volna. Azóta szóba sem áll velem, de még a köszönésemet sem fogadja. Mivel is kezdjem a tanulságok csoportosítását? Talán azzal, hogy „az én házam, az én váram” szemlélet hamis, hazug. a megtorlástól féltek, hisz mindnyájan bűntársak voltak és senki sem mondta: Kezdjük asparón gyorsan felállt, kettőt szippantott a cigarettájából, odaállt a halvány lámpa alá, hogy lássák arcán a rendíthetetlen elhatározást, s így beszélt: —■ Mindez haszontalan és ocsmány dolog. A segélyegyletnek nincs pénze, nektek talán van? Álmodoztok. Sztrájk? Mivel? Hogy megakadjon minden azon, mert nincs otthon kenyér, elzálogosítani mindent, s utána felvenni a munkát? Azok a bombák meg a gyávaságot mutatják: nem, én nem ölök meg senkit. Hagyjátok nekem a bosszút, nem feledkezem meg róla ... Egyesek dörmögtek, mások kishitűségből helyeseltek, csak az lelkesítette őket. hogy Gas- Darón szemében félelmetes és titokzatos fény csillant, így hát hallgattak rá, a gyűlés pedig ’étoszlott, mint a vihar, amelynek villáma nem csapott le sehová. Társadalomban, közösségben élünk, s nincs joga senkineje sem arra, hogy feldúlja ennek a közösségnek a nyugalmát. Ha úgy tetszik, még egyszerű gazdasági meggondolásokra is le lehet egyszerűsíteni a kérdést, mert hogyan megy másnap munkába, hogyan végzi kötelességét az az ember, akit éjszaka nem hagyott pihenni és erőt gyűjteni a szomszédjában rendezett házibuli? De egyébként is, miért kötelesek tizen, húszán, ötvenen eltűrni egynéhány ember mértéket nem ismerő „szórakozását!’. Nem a szórakozás tiltandó, a házibuli még lehet nagyon kultúrált, egészséges, s résztvevői számára felüdülést jelentő összejövetel. A tánc és az ital sem száműzendő, de feltétlenül száműzni kell a nyitott ablak melletti rádióbömböltetést, a nóta címén az éjszakába harsogott ordítozást. A társadalom természetes és tiszteletben tartandó védekezése az, ha tiltakozik az ilyesmi ellen. S semmi esetre sem lehet válasz rá, hogy „az én lakásomban azt csinálok, amit én akarok!’. Az ingatlankezelő vállalat emberei sok mindenről tudnának mesélni, benne elszomorító példákkal. Vadonatúj lakások konyhájában egy hét múltán darabokra törött cementlapok arról árulkodnak, hogy a lakás bérlője (hangsúlyozom: bérlője és nem tulajdonosa) lusta leballagni a pincébe, hogy apró- fát csináljon. Letörnek a csapok, s az ütésektől tenyérnyi darabokon pattogzik a fürdőkád zománca. A lakás a bérház egy része, s ezzel egy része a nemzeti vagyonnak, amit senkinek sincs jogában herdálni. Vegyünk pL egy középarányost: a havi nyolcvan forint lakbérrel még senki sem váltotta meg arra a jogot, hogy a lakást szétdúlja. (Különben is, egy lakás értéke körülbelül 100 000 forint, hetven forintos lakbér mellett évi 840 forintot fizetünk a bérletért, ebből száz év alatt is csak 84 000 forint lesz. S ugyan, megérjük-e a száz esztendőt?) Sokat beszélünk arról, hogy be kell tartani a társadalmi együttélés szabályait. Javul, javul a helyzet, kétségtelen, de még korántsem rózsás. Mert a zajongás, a lakásrongálás mellett lehetne másegyébröl is beszélni. De nemcsak beszélni kell, hanem tenni is. Tenni még akkor is, ha ezt egyesek zaklatásnak veszik, ha úgy tekintik, hogy vele jogaiban és nyugalmában megsértették. A társadalomnak is vannak jogai. De kötelességei is. S a kártevők és a kártétel ellen joga is, meg kötelessége is védekezni. LETENYEI GYÖRGY Másnap Gáspáron ott kére- getett a gyáros büszke palotája elölt. Mindig ott lehetett látni a fényes kapunál, az ablak alatt, amelynek üvegén széles selyemfüggöny fodrozódott, itt állt napról napra, mutogatva behegedt csonkját, rongyosan, a márványhomlokzat alatt, a nyakában pedig mindig ott volt egy tábla, ezzel a felírással: Martin Peoalva úr gyárában lettem munkaképtelen. 1/ érték, fenyegették, ígér- gettek is neki, hogy menjen el, de hiába. Ött volt, midőn a modern idők e feudális ura szórakozni indult, vagy a börzére ment, amikor a felesége imádkozott, vagy a gyerekei farsangi bálba hajtattak. A palota előtt álldogáló koldus az élő szégyenfa volt... De ijesztő fenyegetés is. A kéz. amely adományért nyúlt, úgy látszott, hogy fenyeget is. Spanyolból fordította: Csányi László
